Hány élete van egy erőműnek? Az egykori inotai betonmonstrum már sokszor megmenekült a végítélet elől annak ellenére, hogy eredeti funkcióját már több mint 20 éve nem tölti be. Az augusztus 28-án elindult fesztivál apropóján, elmerültünk az Inotai Erőmű történetében. A cikk helyenként nosztalgiát is tartalmaz!
Inota mindenkinek egy kicsit mást jelent. Sokakat a múlt és az otthon köt az egykori ipari óriás övezte területhez, másokat a munka és olyanok is akadnak, akik pusztán látnak benne valamit, amitől még mindig élő és értékes. Bevallom nekem hosszú évekig azt jelentette, hogy közeledünk haza. Ahogy Székesfehérvár és Veszprém között haladtunk a 8-as úton, hunyorogva néztem ki a napsütésben a Volkswagen hátsó üléséről és annyira kihúznom sem kellett magam, hogy a hungarocell ülésmagasítóról jól lássam a három behemót építményt.
Az egyikre egy gigantikus Napló felirat volt festve és úgy éreztem, mintha percekig mentünk volna a többméteres betűk mellett. Ahogy távolodtak a tornyok felsóhajtottam: „ez már Inota, mindjárt hazaérünk.” Csak halványan emlékszem a tornyokból gomolygó gőzre, aztán pedig jó pár olyan évre, amikor egyszerűen lenyűgözött a hatalmas építmények látványa, de ahogy én se, senki nem tudta igazán, hogy mi lesz az egykori épületegyüttes sorsa.
„Aki a 8. számú főúton elautózik az inotai hőerőmű három hatalmas, természetes rendszerű hűtőtornya előtt, az valószínűleg nem is sejti, hogy egy gigantikus emlékműnél hajt el.” (Népszabadság, 2002. február 25.)
Az alig néhány hónappal a bezárás után írt cikk szerint egy letűnt kor és egy egészen más működés emlékműve lett az Inotai Erőmű. Ezt pedig cáfolni nem érdemes, viszont saját gyermeki emlékeimmel felvértezve azt gondolom, hogy talán az építmény még mindig túlmutat egy ipari, gazdasági korkép egyszerű lenyomatán és építészeti, illetve kulturális szempontból is izgalmas.
A felfordított poharak és a modern jövő
Amikor a második világháború után Magyarország ipari újjáépítése szó szerint is gőzerővel indult meg, a Dunántúl szívében, Várpalota mellett született meg „az ötéves terv” egyik grandiózus álma: az Inotai Erőmű. Az erőművet a szocialista modernizáció egyfajta szimbólumának szánták, ahol az acél, a beton és a gőzcsíkok az égen jelezték az új korszak diadalát. A tervezőasztalon egyszerre volt jelen a praktikum és a monumentális látvány. A hatalmas épületek, vaskos kémények és geometrikus formák olyan ipari katedrálist alkottak, amely már messziről hirdette a korszak erejét.
Pontosan, ahogy akkoriban megálmodták.
Az építkezés az ötvenes években indult és a kor mérnökei számára többet jelentett csupán egy munkánál: politikai küldetés volt. Meg kellett mutatni, hogy Magyarország képes saját energiabázist teremteni.
„Mikor az ötéves terv nagy művébe fogott népünk, 1950 januárjában sivár pusztaság volt még az inotai rét. Ám nem kellett hozzá két esztendő – a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján – működni kezd az erőmű szíve, a vezénylőterem. Munkába lép a három, 60 méter magas, felfordított pohárhoz hasonló hűtőtorony közül az első, mely már készen áll, kilométerekre ellátszik tiszta időben.” (Veszprém megyei Népújság, 1951. október 14.)
A felfordított poharaknak nevezett hűtőtornyokat a Kossuth-díjas Heller László és Forgó László tervezte, amivel aztán az 1958-as Brüsszeli Világkiállításon díjat is nyertek. De a „pálcikalábakon álló” óriás betontölcséreknek a külsején túl, a belseje is egészen lenyűgöző. A különleges formájú tornyok feladata ugyanis kulcsfontosságú volt. Az erőmű kazánjai óránként 86 tonna gőzt termeltek, amit bent kellett tartani a rendszerben. Ez a folyamat történt a tornyokban, ahol a speciális cső és fúvókarendszerben ismét víz lett a gőzből, amit a hűtőtornyok lábainál található medencékben tároltak, majd újra felhasználtak a kazánokban.
Az Inotai hőerőmű építése (1951. július Magyar Filmhíradó)
Ahogy felépültek a csarnokok, a turbinatermek, az inotai erőmű lassan a környék mindennapjainak középpontjává vált. Többé nemcsak az égig szálló gőzoszlopok, hanem a stabil munkahelyek, az átalakuló településmodell és az új életmód is jelezte, hogy valami korszakos, nagy dolog született.
„Ha egyszer felállítanának egy nagy emléktáblát, amelyre az Inotai Erőmű legjobb építőinek nevét írják – asszonyok és lányok nevét is olvashatja majd az ország népe” – írja a Nők Lapja, 1952. március 8-i számában. Mivel ez a tábla végül nem született meg a „Több leányt és asszonyt Inotára!” című cikkből idézve ezen a ponton több nőt csempészek az Inotáról szóló írásba és megemlítem az építő hölgyeket is a három torony neves mérnökei után.
„(...) Gyarmati Júlia kőműves neve 130 százalékkal szerepelne azon, Vig Rózsi brigádja 150-el.
Ángyán Éva nevét is megtanulná az ország, hiszen ez a fiatal munkásnő, aki azelőtt a Ganz Villamossági Gyárban dolgozott, az első női transzformátorszerelő volt Inotán.”
Az ötvenes-hatvanas években és a hetvenes évek elején Inota egyszerre volt technológiai büszkeség és szimbolikus építmény. A munkások és mérnökök számára egyfajta város a városban, ahol egyedi ritmus és kultúra alakult ki. Az éjjel nappal zakatoló gépek és a gőz süvítése azt sugallta: itt épül a jövő. A helyiek sajátos életet éltek már-már szimbiózisban az üzemmel.
A készenléti lakótelepen volt minden: iskola, művelődési ház, ABC és még uszoda is. Közben mindenki tudta, hogy Inotán kürtszó helyett a kazánok indításával járó zaj, a gőz éktelen sípolása jelezte a gyár indulását. Illetve, hogy a kezdeti időkben alaposabban kellett mosni a szőlőt a Baglyason, mert különben „megülte a pernye a gyümölcsöt” és a must alján is látszott. Nem volt ez másképpen a hússal sem: úgy hírlett, hogy bizonyos széliránynál kár volt disznót vágni.
Álomból rémálom?
Az Inotai Erőmű igazi tündöklése azonban néhány évtizedig tartott csak. A nyolcvanas évekre az energiapolitika és a gazdaság iránya jelentősen megváltozott, így a betonóriás fokozatosan veszíteni kezdett jelentőségéből.
„A hatvanas évek elején 1300 ember dolgozott itt. – Mindig volt munkásfölvétel” – mesélte Koczka Sándorné az erőmű egykori munkaügyi vezetője a Népszabadság szerzőjének 2002-ben. Majd a technológiai hanyatlás miatt az Inotai Erőmű sorsa a hetvenes évek végétől kérdésessé kezdett válni. A cikk szerint 1976-ban két új, gázturbinás áramfejlesztőt építettek Inotán és azt a döntést hozták, hogy közben a régi erőművet is üzemeltetni kell, de csak a legnagyobb fogyasztású napszakokban.
Viszont erre a működésre a folyamatos üzemre tervezett kazánok nem voltak alkalmasak.
Földi János egykori gazdasági vezető úgy fogalmazott az említett írásban: „A felújítással konzerváltunk egy elavult technológiát. 1990-re már mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Inota így nem működhet tovább!”
A rendszerváltás után már nem a jövő ígéretét jelentette Inota, hanem inkább a múlt terhét. A próbálkozások és a következő évek alatt feltűnő újabb tervek azonban csak cseppnek bizonyultak abban a bizonyos tengerben.
1995 végén a tulajdonos, Bakonyi Erőmű Rt. megvált a gázturbinás csúcserőműtől. Innentől lényegében a hazai villamosenergia-rendszer, illetve a paksi atomerőmű egyfajta készenléti tartalékaként működtek a gázturbinák a Magyar Villamos Művek Rt. üzemeltetésével Andrássy Antal, az erőmű történetét összefoglaló könyve szerint. Érdekesség, hogy a Bakonyi Erőmű Rt. eközben új technológiával is kísérletezett és Inota közelében, a Tési-fennsíkon szélerőművet állított fel.
Az Inotai Erőmű hivatalos leállítása 2001 decemberében kezdődött el. Az óriás elcsendesedett, a gépek befejezték a munkát.
Arról, hogy mi okozta a szomorú véget még a 2002-es cikkben megszólaltatott egykori dolgozók, „veteránok” véleménye is eltért. Egyesek szerint hiba volt megszüntetni az áramtermelést Inotán, hiszen még bőven akadt kitermelhető lignit a föld alatt. Mások úgy gondolták, ezt veszélyes lett volna feldolgozni, mivel mélyen az agyagréteg alatt van. Olyan is volt, aki a japán hitelből a kilencvenes évek közepén, Várpalotán épült városi fűtőerőművet okolja, de azt sem tartják kizártnak, hogy sok esetben az inotaiak sem ragadtak meg minden lehetőséget, hogy jobbítsanak a sorsukon.
A macskáknak kilenc, az erőműveknek kettő élete van?
Bárhogy is történt egy biztos, hogy az emlékeken túl valahogy mégse tudtunk soha szabadulni igazán Inotától. Az erőmű torzója, a rozsdásodó acélszerkezetek és a betört ablakú, kongó terek még évtizedekkel később is ott állnak az egykori kukoricás helyén.
Az ipari használat és a funkció újraélesztése ugyan nem merül már fel, de az erőmű számos művészt megihletett már. A területen több filmforgatás is zajlott köztük olyan produkciók, mint a Vörös Veréb vagy a Szárnyas Fejvadász. Az elmúlt néhány évben pedig Inota összeforrt az első, igazi, hazai valóban indusztriálisnak mondható zenei és művészeti fesztivál nevével, amelynek köszönhetően most az erőmű, ha csak néhány napra is évente, de a második életét élheti.
Az ipari múlt szigorú monumentalitása a kreatív jelen vibráló színpadává vált. Nem csupán emlékhely, hanem élő tér lett, amely egyszerre hordozza a munkásgenerációk történetét és a kortárs kultúra szabadságát. Betonkolosszusból kulturális tér, amely talán sosem volt ennyire élő, mint most, amikor újra közösséget formál, csak éppen egészen másképpen, mint egykor.
Forrás: Andrássy Antal: Volt egyszer egy erőmű... – Az Inotai Erőmű félévszázados története