Munkácsy Mihály születésének 181. évfordulója alkalmat ad arra, hogy felidézzük életművének egy kevésbé ismert, ám annál tanulságosabb fejezetét: a Honfoglalás című festménye körül kibontakozó vitát. Miért utasították el végül a festményt, és hogyan talált mégis helyet az Országház falai között? Cikkünkben ennek a feszültségekkel teli történetnek járunk utána.
Munkácsy Mihály nevét a magyar festészet egyik legnagyobb alakjaként őrzi az emlékezet, míg Steindl Imre az Országház megálmodójaként vált ismertté. Kettejük művészeti felfogása azonban élesen eltért egymástól, ami végül látványos konfliktusba torkollott. Az ügy középpontjában Munkácsy Honfoglalás című festménye állt, amelyet az építész nem volt hajlandó elhelyezni az általa tervezett épület legfontosabb terében, a képviselőházi ülésteremben.
Egy festmény születése és a növekvő feszültség
Munkácsy 1890-ben kapott felkérést a Honfoglalás megfestésére. A Párizsban élő magyar festőfejedelem, aki már korábban is kacérkodott a hazaköltözés gondolatával, megtiszteltetésnek vette a feladatot, és éveken át dolgozott a kompozíción. A mű egy monumentális, történelmi tablót jelenített meg, amely méreteiben és jelentőségében is méltó volt az Országházhoz. A festő tisztában volt az épület reprezentatív szerepével, ezért a tőle megszokottnál szigorúbb kompozíciót alkalmazott, kevésbé festői, inkább akadémikus stílusban alkotott, hogy műve illeszkedjen az épület művészeti programjához, amely hazánk ezeréves múltját hivatott megjeleníteni.
Steindl Imre, az Országház építésze azonban nem nézte jó szemmel a döntést, amely a Parlament tervezésével párhuzamosan, ám attól függetlenül, gyakorlatilag a feje fölött született. Az ő szemlélete szerint az épület díszítőelemei – beleértve a szobrokat és festményeket – nem emelkedhettek ki az építészeti egységből, hanem annak alárendelt, harmonizáló elemei kellett, hogy legyenek. Munkácsy a korszakban legnagyobbra értékelt történelmi figurát, Árpád fejedelmet és a Honfoglalást bemutató, nagyszabású alkotása azonban túlságosan domináns volt, és megbontotta volna az általa gondosan kialakított tér harmóniáját. Bár kezdetben együttműködőnek mutatkozott – még a festmény pontos helyét és díszkeretét is megtervezte –, idővel egyre nyíltabban ellenezte a kép kihelyezését.
A konfliktus kiéleződése
A helyzet az épület befejezésének idejére vált kritikussá. Steindl határozottan érvelt amellett, hogy a festmény mérete, arányai és stílusa nem illeszkednek a neogótikus enteriőrbe. Bár ez a szakmai álláspont nem volt teljesen alaptalan, sőt, az egyébként nagyszerű kép valóban elrontotta volna a terem összképét, egyértelmű, hogy személyes sértettség is közrejátszott ellenállásában. Az Országház építési bizottsága végül Steindl munkálkodásának következtében egyöntetűen elutasította Munkácsy festményének elhelyezését, a döntést pedig azzal indokolták, hogy a kép elfedné a gondosan megmunkált falakat, és horizontalitása ellentétben állna a terem felfelé törő arányaival.
Az elutasítás a közvélemény egy részének felháborodását váltotta ki, hiszen a festőt már akkor is a legnagyobb magyar művészek között tartották számon. Munkácsy már nem kísérhette figyelemmel a méltatlan eljárást, súlyosbodó betegsége miatt elborult elmével ápolóintézetbe szállították, és 1900. május 1-én elhunyt. Bár mindvégig igyekezett az épület funkciójához és művészeti programjához igazodni, végül mégsem találtak helyet műve számára az Országházban. A várva várt fordulat csak jóval Steindl halála után következett be, a Honfoglalás végül 1929-ben került méltó helyére, az Országházba. Igaz, nem az eredetileg neki szánt ülésterembe, hanem a képviselőház elnökének fogadótermébe.
Egy történet tanulságai
Munkácsy és Steindl konfliktusa több volt puszta szakmai nézeteltérésnél. Egy olyan esetről van szó, amikor két eltérő művészeti elv és két nagyformátumú alkotó egója ütközött. Steindl számára az építészeti egység és a gondosan kidolgozott részletek voltak az elsődlegesek, míg Munkácsy az önálló műalkotások jelentőségében hitt. A döntés, hogy a festményt végül nem helyezték el az ülésteremben, részben érthető volt Steindl szempontjából, ám egyben szimbolikus gesztus is: azt jelezte, hogy az építész megőrizte teljes kontrollját az általa tervezett épület felett, és nem engedett teret egy másik művészóriás domináns jelenlétének.
A történet végül Munkácsy számára tragikus véget ért, ám festménye túlélte az elutasítást és a történelem viharait. A Honfoglalás ma is látható az Országházban.
Forrás:
Sisa József: Steindl Imre. Holnap Kiadó, Budapest, 2005.
Sisa József (szerk.): Az Országház építése és művészete. Országház Könyvkiadó, Budapest, 2020.
