Volt idő, amikor a városi éjszaka színesen vibrált a neonok fényében. Mára ezek a fénysugarak elhalványultak, de az emlékük él. Összegyűjtöttünk néhány ikonikus neonreklámot, amely nélkül a városi éjszakák elképzelhetetlenek lettek volna.
Volt egyszer egy korszak, amikor a magyar városok éjszakája nem hideg fehér LED-ekkel, hanem színes, vibráló neoncsövekkel telt meg.
Az ’50-es évektől kezdve a főutak és terek fölött fénybetűk hirdették a mozikat, üzleteket, éttermeket – és persze az állami vállalatok örök optimizmusát.
Nem kellett hozzá különösebben jó idő, hogy egy kivilágított tejivó vagy presszó neonja nyári hangulatot varázsoljon az utcára.
A fényár nem csak Budapestre korlátozódott: Szegedtől Miskolcig, Pécstől Debrecenig szinte minden nagyobb város büszkélkedhetett látványos reklámokkal.
És mivel a korszak nem a túlkínálatról volt híres, egy-egy jól sikerült felirat vagy embléma igazi helyi nevezetességgé vált.
Persze a fővárosban sem volt ez másképp, a Múzeum körúti Központi Antikvárium baglya például örökre beleégett a retinánkba, a Kosztolányi Dezső téri Pingvin Söröző címerállata pedig szerencsére nemcsak az emlékeinkben létezik.
Hogyan működik a varázslat?
A neonreklámok mögött egyszerű, de nagyszerű technika állt. Az üvegcsöveket kézzel hajlították formára, majd a világítótestbe különböző, ritkított gázokat töltöttek – legtöbbször neont, amely jellegzetes vöröses-narancs fénnyel világít. Innen ered az elnevezés is. Ha más színt szerettek volna, más gázokat használtak, a kékhez higanyt, a fehérhez szén-dioxidot, a sárgához pedig héliumot, de az is előfordult, hogy a csövet színes bevonattal látták el.
A csöveket nagyfeszültségű transzformátor táplálta, amely „izgalmi állapotba” hozta a gázatomokat – azok pedig fény formájában adták vissza a felvett energiát.
Ez a technika egyszerre volt műszaki bravúr és kézműves mesterség: minden egyes neonfeliratot egyedileg készítettek, a betűk és formák így magukon hordozták a készítő stílusát.
A szocialista fényreklám, mint kirakat
Az államszocializmusban a reklám furcsa műfaj volt: elvileg nem volt szükség rá, hiszen a vásárlók úgyis az állami boltban költötték a pénzüket – Cipőt a cipőboltból, ugye. A neonfeliratok mégis ellepték a városokat, de nem a verseny, hanem a látvány kedvéért.
A színes fények a modern, nyugati város képét próbálták felidézni, miközben a mindennapokban inkább a hiánygazdaság volt az úr.
A „Minőség” és „Bőség” feliratok, a vállalati logók és hatalmas emblémák azt sugallták, hogy itt minden rendben van – akkor is, ha a kirakatok mögött nem mindig volt mit megvenni. Ezek a fények az utcát is átalakították, esténként a neonok szinte második homlokzatot adtak az épületeknek, új arculatot a városoknak.
A fények archívuma
Ma a neonreklámok nagy része már nem világít, sok esetben csak az emlékezetünkben élnek. Ami megmaradt, a Budapest Neon és a Magyar Elektrotechnikai Múzeum gyűjteményében, vagy leginkább fotókon él tovább – ebben a Fortepan archívuma igazi kincs.
Régi képeken feltűnik egy-egy presszó elegáns betűsora, egy mozi csillogó felirata, vagy a háztetőn trónoló, mozgó elemekkel díszített reklám.
Na meg persze az elképesztő mennyiségű, indokolatlan pontokon elhelyezett vörös csillag, melyek azért éreztették, ez itt bizony mégsem a rothadó Nyugat. A fotók nemcsak dokumentálják, hanem vissza is adják azt a sajátos hangulatot, amit ezek a fények jelentettek: az esti séták derűjét, a városi élet lüktetését, és egy korszak optimizmusát – legyen az bármennyire is „kötelező” optimizmus.
Jogos a nosztalgia
Bár az államszocializmus iránt érzett nosztalgiával általában nehéz mit kezdeni, a „neonvágy” kétségtelenül az érthetőbb fajták közé tartozik.
A villódzó kijelzőkkel, összevissza plakátokkal és gépi reklámfeliratokkal szemben a kézzel készített, meleg fénnyel izzó, halkan sistergő neonok egységes esztétikát képviseltek.
Irizáló fényükkel különleges hangulatot adtak az éjszakai utcáknak. Ebben az esetben talán bátran kijelenthetjük: „Régen jobb volt.”
