Hátborzongató térélményt nyújtott a közelmúltig a most már víz alá került parajdi sóbánya, amely egy 3000 méter vastag sórétegben hozott létre utánozhatatlan világot a föld alatt.
Erdély földjére lépni az anyaországból érkezve legtöbbünk számára felemelő. Egyszerre különleges és otthonos. Az ember szeme issza a zöldet és a hegyeket, ahogy halad a változatos látvánnyal és vegyes aszfaltminőséggel szolgáló úton. Aki pedig a Hargita megyei Parajdot veszi célba, jól tudja, miért megy. Egészen az elmúlt napokig legalábbis. Rövid fürdés a napsugarak által felül 30, a mélyebb sós rétegekben akár 50 Celsius-fokosra is felmelegített szovátai Medve-tóban, ismerkedés az iparművészetéről híres fazekasfalu, Korond szépségeivel, majd irány Parajd.
Őstengeri iszapból gazdag sókészlet
Bár úton lenni is boldogág, megérkezni még inkább az volt ottjártamkor, hiszen már a bánya bejárata körül hatalmába kerítette az embert az a nyüzsgés és türelmetlenség, amelyet a felszín és a sóbánya gyomra között közlekedő buszra váró családok és kisebb-nagyobb csoportok árasztottak. A több mint egy kilométer hosszú alagutat egy szebb időket is megélt csuklós busszal lehetett megközelíteni, úgy, hogy a jármű szélét szinte csiszolta a járat fala, de ezt persze csak a laikus látogató érezhette így, oly szűkre volt szabva a hely. S hogy hová zötyögött be a tömeg, s miért?
Feltehetően a legtöbben turistaként, kíváncsiságból érkeztek, ez volt a nyári szezon természete, hiszen kontinensszerte, de főként a közép-európaiak körében volt népszerű úti cél. Mások gyógyulni szerettek volna itt, ám talán ez a szempont az előbbiek körében szintén szerepet játszott a döntésben. A környék a Pannon-tenger medre volt egykor, ahogy szinte az egész Kárpát-medence, s amikor ez az ősi tó végleg kiszáradt, maga után hagyta azt az őstengeri iszapot, amely nemcsak nátrium-kloridot, azaz az élet szempontjából az egyik legalapvetőbb vegyületet, hanem temérdek nyomelemet és ásványi anyagot is tartalmazott. Nos, ezt az évmilliókkal ezelőtt keletkezett gazdag sókészletet rejtette a föld mindaddig, amíg az itt élők hozzá nem láttak a kitermelésnek.
Jogok és kiváltságok a sókincs körül
A római korban már biztosan ismerték az erdélyi sóvidék lelőhelyeit, míg a legrégebbi írásos emlék, amely fennmaradt a parajdi sóbányászatról, 1405-ös keltezésű. Hogy a két időszak között mi történt, nem pontosan tudni, de egy ideig feltehetően szünetelt a bányásztevékenység, majd valamilyen formában mégis újraindult, mert I. István királyunk a Maros folyó vizén már hajószám szállíttatta a sót, minden bizonnyal ebből a térségből. Arról is tudunk, hogy Mátyás király megerősítette a korona kizárólagos jogát a kitermelésre, ahogy a kereskedéssel is csak a királyi tisztviselők által vezetett sókamarák foglalkozhattak.
A székelyek azonban kiváltságokat kaptak: ingyen vagy kedvezménnyel juthattak hozzá a sóhoz.
Ezt egy 1482-es oklevél is tanúsítja, amely arról szól, hogy saját szükségleteikre minden évben elvihetnek a bányából egy meghatározott mennyiséget. A mai értelemben vett föld alatti kitermelés – a korábbi felszíni mellett – 1762-ben kezdődött meg Frendl Aladár osztrák bányamérnök vezetésével: az első, harang alakú bányát később II. Józsefről nevezték el, a király 1784-es látogatásának tiszteletére. A József-bánya terméből egyébként két oldalkamrát is nyitottak, a Károly- és Ferdinánd-bányákat, amelyeknek szintén csúcsíves alakjuk volt. Az így kialakított üreg a szállítóaknával együtt ekkor 66 méter volt.
S mégis hogyan kell ma elképzelni egy XVIII. század végi sóbányát? A feljegyzések tanúsága szerint a kitermelt, hatalmas, úgynevezett alaksót bivalybőrbe bugyolálták a mélyben, majd négy pár ló segítségével a felszínre vontatták. Nem sokkal a nyitás után a bécsi kincstár tulajdonába került a bánya, és magasabb fokozatra kapcsoltak, ami a módszereket és a kitermelt mennyiséget illeti. A következő század közepére
már mindenki parajdi sót használt a húsok tartósításához és a káposzta savanyításához.
Egyre több és több sót ontott magából a bánya, amelyet csakhamar ki is kellett szélesíteni: 1864-ben nyitották meg a már trapéz alakú Párhuzamos-bányát, majd 1898-ban az Erzsébet-ágat, 1949-ben a Dózsa-bányát, végül pedig 1991-ben a Telegdy-ágat.
Harangok, trapézformák, pillérek
Nagy jelentősége van annak, hogy milyen kőzetben mekkora, és milyen alakú üregeket hoznak létre. A só egy viszonylag puha és homogén anyag, ennek köszönhetően a parajdi sóbányában óriási tereket sikerült kivájni komolyabb omlásveszély nélkül. A bányamérnökök rendkívül nagy méretű, stabil kamrákat alakítottak ki, eleinte jellemzően csúcsíves vagy harang, később inkább trapéz alakban, amit az indokolt, hogy ezek esetében különösen jó a teherelosztás és nagy a stabilitás. Mi más lehet mégis az egyik legfontosabb szempont egy bányánál? Emellett persze a légcsere és a szellőzés lehetősége is lényeges, ezért szükséges minden esetben legalább két kijáratot – úgynevezett aknát vagy tárót – hagyni, ahol biztosított az áthúzó légáram. És bár a bent tartózkodók mit sem éreznek a légmozgásból, a szennyezett levegő folyamatosan távozik, a friss levegő pedig megállás nélkül érkezik a helyére. Így történt ez Parajdon is.
Ami az üregek szerkezetét illeti, a hatalmas kamrák kivájása mellett más módszereket is alkalmaztak: a pilléres – vagyis a „room and pillar”– fejtési módszerrel a kitermelt sórétegek között sóoszlopokat hagytak, amelyek pillérekként tartották a felső rétegek, azaz a mennyezet súlyát. Precíz számítás eredménye, hogy milyen raszter szerint készül el egy ilyen oszlop- és kamrarendszer, ez ennek a metódusnak a csodája. A turisztikai és gyógyászati célú hasznosítás természetesen további technikák alkalmazását tette szükségessé, hiszen ahol naponta ezrével fordulnak meg a látogatók, akik sétálnak, játszóteret és kápolnát használnak, ott más építészeti megoldások is kellenek, nemcsak a biztonság, hanem a kényelem igénye miatt is.
Így jött létre az évszázadok során végül egy olyan szerkezet, amely szakmabeliek és laikusok szerint is az ipari alagútépítés és mélyépítészet remeke volt.
Elképesztő méretek, misztikus élmények
El lehet képzelni: a föld felszíne alatt 150 méterrel megnyíló bányajáratok olyan termekbe vezettek, amelyek a lábunk alatt nagyjából 35 méter, de a fejünk felett csak 12 méter szélesek, és 40 méter magasak voltak. A falak dőlésszögét 60 fokosra tervezték. Elképesztő méretek, a hatást pedig csak tovább növelte, hogy a falakon a természetes sófelszínt láthattuk. A világítás gyenge volt, rejtett LED-ek fénye emelte ki a só rétegződéseit, az ásványi mintázatokat. A só kitermelése a természet és az ember együttműködésének csodája, amely olyan felfedezésekre is lehetőséget teremtett, mint az egyedülálló mikroklíma, a sós levegő gyógyhatása.
A bánya tereit kitöltő, állandóan 12 Celsius-fokos levegő különösen tiszta volt,
a páratartalom pedig relatív magas, úgy 50 százalék körüli, vagyis lélegzetvételkor a lebegő sószemcsék a vízpárával együtt könnyedén megtapadhattak az ember nyálkahártyáján, így kifejtve jótékony hatásukat. A föld alatti gyógykezelés az 1960-as években indult el a parajdi sóbányában, amikor először igyekezett légúti betegeken segíteni az akkori igazgató, Telegdy Károly és a település orvosa, dr. Veres Árpád.
Ekkor vetődött fel az is, hogy játszóteret és mindenféle más elfoglaltságra alkalmas teret kellene kialakítani azért, hogy jobban teljen az idő a napi 4 órás bent tartózkodásra „ítélt” betegek számára.
A fejlesztések végül addig folytatódtak, míg az ipari zóna mellett a közelmúltban már komoly terápiás egység, sétálóutak, sportpálya, kávézó, étterem, múzeum, padok és asztalok, szuvenírboltok, borospince, óriási játszóterek és egy fantasztikus akusztikájú kápolna is helyet kapott a bánya mélyében.
Megindult az önfeloldódás...
Nem kell ahhoz sem kémikusnak, sem geológusnak lenni, hogy tudjuk: a só rendkívül vízoldékony anyag. E tulajdonságát egy időben igyekeztek felhasználni a bányászatban, hiszen a száraz kitermelési módszert átmenetileg felváltotta a nedves – azaz amikor éppen a vízzel, oldat formájában nyerték ki a sót –, ám ennek hátrányai és veszélyei hamar megmutatkoztak, és ismét a száraz módszer vált általánossá.
Nem véletlen, hogy
a sóbányák számára a legnagyobb fenyegetést a föld alatti és a felszíni vizek jelentik,
ezért katasztrófa, hogy a Korond-patak vize elárasztotta a parajdi sóbánya üregeit, felfoghatatlan mennyiségű sóoldatot hozva létre azokban. Néhány nap alatt sorra megteltek a szintek és a blokkok, mígnem egyetlen további csepp víznek sem volt már hely, és a Korond-patak ismét a felszínen zubogott tovább.
Hogy kinek, mikor és milyen módszerekkel kellett volna megelőzni a tragédiát, fontos feladata lesz feltárni a hatóságoknak, annyi azonban bizonyos, hogy léteztek és léteznek technikái az ilyesfajta védekezésnek.
Turisztikai és gyógyászati létesítmények a romániai sóbányák üregeiben c. kiadvány
gombapont.hu
geosci.elte.hu
