1956. október 30-án lett a forradalom egyik legismertebb helyszíne, amikor a forradalmárok megostromolták az ávósok védte, gyűlölt pártszékházat. 2006-ban ismét a tüntetések egyik célpontja volt. Túlélte azt is, és évek óta sem sikerül elbontani.
Egy épület fizikailag nem más, mint különböző anyagok összessége. Kő, tégla, malter, habarcs, vas, beton, fa, üveg és a többi. Épülhet belőlük templom és börtön, palota és viskó. Az épületeknek aztán az emberek és a történetelem adnak szellemet, célt és hírnevet. Egyes házaknak fényes szerep jut, másoknak sötét. Utóbbiak közül néhányan új célt kapva szolgálják a méltó emlékezést – mint az Andrássy út 60., ma Terror Háza múzeum –, vagy pedig kiüresedve, néhányan épített csontvázként figyelmeztetnek, hogy van még dolgunk a múlttal, annak feldolgozásával.
Ilyen a budapesti pártház, ami a náci Németország Volksbundja után a világháború utáni, néhány év alatt teljhatalomig jutó, majd sztálinista diktatúrát bevezető kommunista párt székháza lesz,
1956 és 2006 forró őszén a magyar történelmi színpad fontos díszlete.
A szocializmus egypártrendszere megbukott, az MDP és MSZMP utódpártja is a végét járja. Sokak hihetik, hogy a rég elhagyott pártszékházat is lebontották már. Pedig nem. Ablakok és ajtók nélkül, kibelezetten tátong a II. János Pál pápa téren, az egykori Köztársaság téren, Józsefváros Keleti pályaudvar felé eső sarkában. Távolról és közelről is riasztó a mostani állapotában. A római EUR külvárosban álló fasiszta középületek juthatnak eszünkbe róla, amelyek szintén afféle kosz-fehér, szögletes, százszemű szörnyetegként néznek le a feléjük közeledő emberekre.
„A Volksbund székháza lett a prolivárból”
A pártháznak és környezetének megvan a maga egyedi története. Korai éveit érzékletesen idézi fel a Budapest folyóirat 1986. októberi számában Molnár Gál Péter. Át is adjuk neki a szót:
„Kocsmák koszorúzták a teret. Nem kifőzések vagy kisvendéglők: minden sarkán bástyaként őrizte a térre bemenetet egy-egy szutykos szeszmérő helyiség. Mint hídpénzt, úgy kellett lefizetni bennük a belépti díjat a térre. Körös-körül ivók. Talán a történelem enyhítésére. A történelemére, ami házhoz jött. Túloldalon, a tér Rákóczi úttal párhuzamos felén háromemeletes proliház állt. A homlokzat mögött szemérmetlenül nyitott gangok meredtek, korlátokon száradó szegényes ágyneműkkel és stoppolt gatyákkal, folyosón hajat tépő olaszos családi életekkel.
Munkások jöttek, beállványozták, falakat húztak a homlokzatra. Kilakoltatták a prolikat. Beköltöztükkor az új lakók nagy piros zászlót engedtek le, lepelként terítve le az épület homlokzatát. Piros volt, közepén kerek fehér folt, benne horogkereszt. A Volksbund székháza lett a prolivárból. Első emeleti erkélyéről magát Hitlert is hallottam ordítva beszélni, jóllehet a vezér és kancellár nem járt Budapesten, de mit tegyek, ha boldog gyermekkorom emlékei mégis megbízhatóan őrzik képét. Valamelyik buzgó magyar dublőrével, bajuszepigonjával csalt meg a történelmi nagyokat személyesen ismerni vágyó gyermeteg sznobizmusom. Mindszenty hercegprímást azonban láttam. Ő avatta háború után a szomszéd utcában megnyíló Szent Zita kápolnát, ahová az ötvenes években mind többen és többen vonultak a húsvéti körmenetben. Addigra kevesebb lett a kocsma, de évről évre szaporább a kegyes érzés.
1945-ben kicserélték a szemközti házon a lobogót. Ez lett a Magyar Kommunista Párt székháza. Az erkélyről most is beszélt valaki, nem merem mondani a nevét. Növekedni kezdett a ház. Átterjedt a szomszédos épületre, kiköltöztették onnan is a családokat; párthelyiségek nyíltak ott is. Pontosabban: csukódtak, mert őrséget kapott az addig nyitott ház, szigorú és komor védelmet. Iskolába menet járdájára sem léphettünk. Kikerülendő volt.”
Az akkoriban még Új vásártérnek nevezett hatalmas térség és a mindvégig Kenyérmező utcának nevezett, Rákóczi út felé nyitó átjáró sarkán 1887-ben épült egy lakóház, ami aztán egyre inkább közösségi, majd politikai célokat szolgált.
Ide költözött 1912-ben a német tanítónők és nevelők otthona s egyesülete, majd néhány rendszerváltással később, 1940-ben már a német nácik magyarországi törekvéseit szolgáló, a hitlerizmussal szimpatizáló magyarországi németek szövetsége, a Volksbund költözött a falai közé.
Ekkoriban a hitleri és sztálini diktatúrák által kedvelt korabeli, akkoriban modernnek és előremutatónak számító, szikár, minimalista neoklasszicizmus mentén alakították át a homlokzatot.
Az eközben két házra is kiterjedő épület immár a Birodalmi Német Ház nevet viselte, és tartotta is magát hozzá egészen az ezerévesnek szánt náci birodalom 1944-45-ös, Budapest jelentős pusztulásával is járó összeomlásáig.
Hogy milyen is volt az élet a Volksbund-korszakban a ház körül? A Tolna Megyei Levéltári Füzetekben olvashatunk arról egy 1991-es tanulmányban, hogyan hozták ide az SS-be csábítandó sváb legényeket.
„A Deutsche Jugend foglalkozásain a sváb fiatalokat ideológiailag és fizikailag előkészítették az SS-ben való szolgálatra. A leányokat pedig részben katonai, részben egészségügyi ismeretekkel készítették fel a front mögötti feladatokra, hogy ők is büszkélkedhessenek a „Herrenvolk”-hoz tartozással. 1941. június 22-én megkezdődött a Szovjetunió elleni hadjárat. A tervezett villámháború csődje következtében a keleti fronton nagy véráldozatokra kellett felkészülni. Ezért már 1941. nyár végén megkezdődött a frissen toborzott Deutsche Jugend tagjai között a „megtisztelő” válogatás. A fajelmélet szigorú normáinak megfelelő fizikai-egészségügyi-vérségi szűrővizsgálatok alapján kiszemelték a fajta legjobbjait azzal a kecsegtető ígérettel, hogy néhány hetes ingyenes németországi sporttanfolyamra viszik őket. Az akció közvetlen vezetője Berthold Henrik, egy huszonkét éves keszőhidegkúti fiatalember volt, mint Jugendkamerad. A csonkaország területén körülbelül ezer jelentkezőből válogattak ki ötszáz sváb fiút, akiket aztán a budapesti Volksbund-székházból csempésztek ki éjszakánként fedett teherautókkal, hogy elkerüljék az útlevélvizsgálatot és a magyar állampolgárságról lemondó nyilatkozat aláírását.”
Sokan közülük aztán meglepetten szembesültek azzal, hogy az SS-be akarják őket beterelni, és próbáltak ellenállni, visszalépni – de többüknek ez már késő volt, vitték őket a nácik közé, aztán ki a háborús frontra.
A kommunista élcsapat székháza
Élet sok veszett, a falak viszont maradtak, a Volksbund-székház átvészelte a 20. század legsötétebb hónapjait. Ideje volt tehát, hogy újabb hódítók telepedjenek be ide. Az addig illegalitásban működő Magyar Kommunista Párt emberei 1945 januárjában – miközben Budán még zajlottak a harcok – lefoglalták maguknak az addigra elhagyott székházat.
Így ír ezen időkről Gosztonyi Péter a Budapesti Negyed 1994 őszi számában:
„Egykoron a náci ideológia szolgálatában álló Volksbund székháza volt. Még tartott Budapest ostroma, amikor 1945. január 25-e körül az akkor Pesten alakuló MKP funkcionáriusai (Kossá István, Kiss Károly, Vas Zoltán) ezen idegen érdekeket szolgáló, akkor még Tisza Kálmán téri középületet a párt nevében lefoglalták.
Ez lett hosszabb időre a budapesti MKP központja, de egyben innen intézték a pártügyek egy részét is országos viszonylatban.
A későbbiekben a Volksbund székházat átépítették, modernizálták, és hozzácsatoltak néhány más épületet is, amelyeket az 1956 utáni évtizedekben lebontottak. Az új épületrészben helyezték el a központi ebédlőt, irodahelyiségek sorát – a pártbürokrácia megkövetelte ezt –, és külön épülete lett a kommunista ifjúsági szövetség, a Dolgozó Ifjúsági Szövetség (DISZ) székháza is.”
Az MKP-ból aztán Magyar Dolgozók Pártja lett, de a lényeg maradt: ez az épület volt a kommunista egypártrendszer élcsapatának székháza, míg az Andrássy út 60-ban az ávósok tették a „dolgukat”. A Köztársaság téri pártház tovább alakult, elnyerte még ma is látható alakját.
1956. október 30.
És jött aztán 1956. A szembeszállás és leszámolás az addigi kommunista hatalommal, a hősies szabadságharc a szovjet csapatok ellen. Ennek egyik legjelentősebb eseménye október 30-án történt, amikor a forradalmárok megostromolták a pártházat. A történtek akár elkerülhetők lettek volna, mivel október 29-én a szovjet tankok kivonultak Budapestről, egy nappal korábban pedig Nagy Imre kormánya feloszlatta az ÁVH-t, annak további tevékenysége illegális volt. Ez viszont nem akadályozta meg a pártházban tartózkodó keményvonalas kommunista vezetőket és a velük tartó karhatalmistákat, hogy székhelyükön maradjanak.
Október 30-án délelőtt egy nemzetőr csapat behatolt az épületbe, majd megadásra szólította fel a bentieket. A válasz lövés és kézigránát volt. A kaput őrző három rendőr és két államvédelmi katona ekkor átállt a felkelők oldalára – az egyik sorkatonát pár percen belül agyonlőtték.
Az első lövéseket tartós lövöldözés váltotta fel. A pártházból lőni kezdtek a sebesülteket begyűjtő mentősökre és ápolókra is, ami csak fokozta az ostromlók dühét. Végül a védők vezetője, Mező Imre és két tiszt társa fehér zászlóval kijött az épületből, de lelőtték őket. A még bent lévő és ezután is ellenálló ÁVH-s sorkatonákat rövid időn belül megölték vagy elfogták – utat tört a népharag.
A lincselések, kivégzések, durva jelenetek bejárták a korabeli hazai és világsajtót, később pedig a berendezkedő Kádár-rendszer számára is hivatkozási alap lett az '56-os forradalom befeketítésére, saját uralmuk legitimálására.
Az ostrom annyira központi helyet kapott Kádárék narratívájában, hogy a Munkásőrség Központi Férfikara is megemlékezett a mozgalom mártírjairól Dal a Pártház védőiről címmel:
Vijjogva dúlt a gaz csőcselék.
A tankágyúk szüntelenül szóltak.
Lángolt a ház, s a ház felett az ég.
És mégis ők győztek: a holtak
és mégis ők győztek: a holtak.
A védők közül 25-en eshettek el, a támadók közül 15-20-an veszthették életüket. Később, a kádári megtorlások idején 36 halálos ítéletet hoztak olyanokkal szemben, akiket a Köztársaság téri cselekményben való részvétellel is vádoltak.
A pártszékház kapcsán már az '56-os forradalom előtt terjedtek olyan híresztelések, hogy alagútrendszer, talán titkos pincebörtön is húzódik az épület és a tér alatt. Ezt sem az ostrom, sem később, a rendszerváltás után sem tudták hitelt érdemlően bizonyítani – igaz, a székházépület még mindig áll, és találtak gyanús, megmagyarázhatatlan szerepű vasbeton blokkokat a bontás során. Így továbbra sem tudható teljes bizonyossággal, mi minden lehet alatta.
1989-ben Kádár János halálával egy időben az egypártrendszernek és az MSZMP uralmának is leáldozott. A székházban ugyanakkor maradt a kommunista utódpárt, az MSZP. Az épület tehát folyamatos használatban volt, egészen 2006-ig, amikor még egyszer – talán utoljára – a magyar politikatörténetnek színtere lett. 2006 őszén, az akkori Gyurcsány-kormány ellen, az őszödi beszéd miatt tiltakozó tüntetők szeptember 18-án a Köztársaság téri MSZP-székháznál is összecsaptak a rendőrökkel. A közelharcnak számos sérültje volt.
Talán az ekkor történtek is szerepet játszottak abban, hogy az MSZP úgy döntött: ideje elhagynia a rossz emlékű épületet. 2007-ben mintegy 1,6 milliárd forintért eladták a székházat, új helyre költözött az akkori kormánypárt.
Az új tulajdonos egy magáncég lett, amely előbb szállodát, majd lakóépületet tervezett a helyszínre. A bontási engedélyt ugyan 2017-ben meg is kapták, de végül csak a főépülettel szomszédos kisebb épületet dózerolták le, a másik
a mai napig üresen, ablakok nélkül, kibelezve áll a téren.
A tervezett építkezések, beruházások nem valósultak meg, a hatóságok pedig 2022 augusztusában életveszélyesnek nyilvánították az épületet. A járdák is lezárva, mint egykor. Úgy tűnik, még az idő is megállt a hírhedt, de makacsul álló épület körül.
(Borítókép: Az MDP Budapesti Pártbizottságának székháza a Köztársaság téren, az Erkel színház mellől nézve. Fortepan/Nagy Gyula)
