1956. október 30-án ostromolták meg a sötét múltú pártház épületét, amely a szabadságharc után hatvan évvel újra emlékezetes politikatörténeti szerepet kapott. Ma szellemház.
Egy épület fizikailag nem más, mint különböző anyagok összessége. Kő, tégla, malter, habarcs, vas, beton, fa, üveg és a többi. Épülhet belőlük templom és börtön, palota és viskó. Az épületeknek aztán az emberek és a történetelem adnak szellemet, célt és hírnevet. Egyes házaknak fényes szerep jut, másoknak sötét. Utóbbiak közül néhányan új célt kapva szolgálják a méltó emlékezést – mint az Andrássy út 60., ma Terror Háza múzeum –, vagy pedig kiüresedve, néhányan épített csontvázként figyelmeztetnek, hogy van még dolgunk a múlttal, annak feldolgozásával.
Ilyen a budapesti pártház, ami a náci Németország Volksbundja után a világháború utáni, néhány év alatt teljhatalomig jutó, majd sztálinista diktatúrát bevezető kommunista párt székháza lesz,
1956 és 2006 forró őszén a magyar történelmi színpad fontos díszlete.
A szocializmus egypártrendszere megbukott, az MDP és MSZMP utódpártja is a végét járja. Sokak hihetik, hogy a rég elhagyott pártszékházat is lebontották már. Pedig nem. Ablakok és ajtók nélkül, kibelezetten tátong a II. János Pál pápa téren, az egykori Köztársaság téren, Józsefváros Keleti pályaudvar felé eső sarkában. Távolról és közelről is riasztó a mostani állapotában. A római EUR külvárosban álló fasiszta középületek juthatnak eszünkbe róla, amelyek szintén afféle kosz-fehér, szögletes, százszemű szörnyetegként néznek le a feléjük közeledő emberekre.
„A Volksbund székháza lett a prolivárból”
A pártháznak és környezetének megvan a maga egyedi története. Korai éveit érzékletesen idézi fel a Budapest folyóirat 1986. októberi számában Molnár Gál Péter. Át is adjuk neki a szót:
„Kocsmák koszorúzták a teret. Nem kifőzések vagy kisvendéglők: minden sarkán bástyaként őrizte a térre bemenetet egy-egy szutykos szeszmérő helyiség. Mint hídpénzt, úgy kellett lefizetni bennük a belépti díjat a térre. Körös-körül ivók. Talán a történelem enyhítésére. A történelemére, ami házhoz jött. Túloldalon, a tér Rákóczi úttal párhuzamos felén háromemeletes proliház állt. A homlokzat mögött szemérmetlenül nyitott gangok meredtek, korlátokon száradó szegényes ágyneműkkel és stoppolt gatyákkal, folyosón hajat tépő olaszos családi életekkel.
Munkások jöttek, beállványozták, falakat húztak a homlokzatra. Kilakoltatták a prolikat. Beköltöztükkor az új lakók nagy piros zászlót engedtek le, lepelként terítve le az épület homlokzatát. Piros volt, közepén kerek fehér folt, benne horogkereszt. A Volksbund székháza lett a prolivárból. Első emeleti erkélyéről magát Hitlert is hallottam ordítva beszélni, jóllehet a vezér és kancellár nem járt Budapesten, de mit tegyek, ha boldog gyermekkorom emlékei mégis megbízhatóan őrzik képét. Valamelyik buzgó magyar dublőrével, bajuszepigonjával csalt meg a történelmi nagyokat személyesen ismerni vágyó gyermeteg sznobizmusom. Mindszenty hercegprímást azonban láttam. Ő avatta háború után a szomszéd utcában megnyíló Szent Zita kápolnát, ahová az ötvenes években mind többen és többen vonultak a húsvéti körmenetben. Addigra kevesebb lett a kocsma, de évről évre szaporább a kegyes érzés.
1945-ben kicserélték a szemközti házon a lobogót. Ez lett a Magyar Kommunista Párt székháza. Az erkélyről most is beszélt valaki, nem merem mondani a nevét. Növekedni kezdett a ház. Átterjedt a szomszédos épületre, kiköltöztették onnan is a családokat; párthelyiségek nyíltak ott is. Pontosabban: csukódtak, mert őrséget kapott az addig nyitott ház, szigorú és komor védelmet. Iskolába menet járdájára sem léphettünk. Kikerülendő volt.”
Az akkoriban még Új vásártérnek nevezett hatalmas térség és a mindvégig Kenyérmező utcának nevezett, Rákóczi út felé nyitó átjáró sarkán 1887-ben épült egy lakóház, ami aztán egyre inkább közösségi, majd politikai célokat szolgált.
Ide költözött 1912-ben a német tanítónők és nevelők otthona s egyesülete, majd néhány rendszerváltással később, 1940-ben már a német nácik magyarországi törekvéseit szolgáló, a hitlerizmussal szimpatizáló magyarországi németek szövetsége, a Volksbund költözött a falai közé.
Ekkoriban a hitleri és sztálini diktatúrák által kedvelt korabeli, akkoriban modernnek és előremutatónak számító, szikár, minimalista neoklasszicizmus mentén alakították át a homlokzatot.
Az eközben két házra is kiterjedő épület immár a Birodalmi Német Ház nevet viselte, és tartotta is magát hozzá egészen az ezerévesnek szánt náci birodalom 1944-45-ös, Budapest jelentős pusztulásával is járó összeomlásáig.
Hogy milyen is volt az élet a Volksbund-korszakban a ház körül? A Tolna Megyei Levéltári Füzetekben olvashatunk arról egy 1991-es tanulmányban, hogyan hozták ide az SS-be csábítandó sváb legényeket.
„A Deutsche Jugend foglalkozásain a sváb fiatalokat ideológiailag és fizikailag előkészítették az SS-ben való szolgálatra. A leányokat pedig részben katonai, részben egészségügyi ismeretekkel készítették fel a front mögötti feladatokra, hogy ők is büszkélkedhessenek a „Herrenvolk”-hoz tartozással. 1941. június 22-én megkezdődött a Szovjetunió elleni hadjárat. A tervezett villámháború csődje következtében a keleti fronton nagy véráldozatokra kellett felkészülni. Ezért már 1941. nyár végén megkezdődött a frissen toborzott Deutsche Jugend tagjai között a „megtisztelő” válogatás. A fajelmélet szigorú normáinak megfelelő fizikai-egészségügyi-vérségi szűrővizsgálatok alapján kiszemelték a fajta legjobbjait azzal a kecsegtető ígérettel, hogy néhány hetes ingyenes németországi sporttanfolyamra viszik őket. Az akció közvetlen vezetője Berthold Henrik, egy huszonkét éves keszőhidegkúti fiatalember volt, mint Jugendkamerad. A csonkaország területén körülbelül ezer jelentkezőből válogattak ki ötszáz sváb fiút, akiket aztán a budapesti Volksbund-székházból csempésztek ki éjszakánként fedett teherautókkal, hogy elkerüljék az útlevélvizsgálatot és a magyar állampolgárságról lemondó nyilatkozat aláírását.”
Sokan közülük aztán meglepetten szembesültek azzal, hogy az SS-be akarják őket beterelni, és próbáltak ellenállni, visszalépni – de többüknek ez már késő volt, vitték őket a nácik közé, aztán ki a háborús frontra.
A kommunista élcsapat székháza
Élet sok veszett, a falak viszont maradtak, a Volksbund-székház átvészelte a 20. század legsötétebb hónapjait. Ideje volt tehát, hogy újabb hódítók telepedjenek be ide. Az addig illegalitásban működő Magyar Kommunista Párt emberei 1945 januárjában – miközben Budán még zajlottak a harcok – lefoglalták maguknak az addigra elhagyott székházat.
Így ír ezen időkről Gosztonyi Péter a Budapesti Negyed 1994 őszi számában:
„Egykoron a náci ideológia szolgálatában álló Volksbund székháza volt. Még tartott Budapest ostroma, amikor 1945. január 25-e körül az akkor Pesten alakuló MKP funkcionáriusai (Kossá István, Kiss Károly, Vas Zoltán) ezen idegen érdekeket szolgáló, akkor még Tisza Kálmán téri középületet a párt nevében lefoglalták.
Ez lett hosszabb időre a budapesti MKP központja, de egyben innen intézték a pártügyek egy részét is országos viszonylatban.
A későbbiekben a Volksbund székházat átépítették, modernizálták, és hozzácsatoltak néhány más épületet is, amelyeket az 1956 utáni évtizedekben lebontottak. Az új épületrészben helyezték el a központi ebédlőt, irodahelyiségek sorát – a pártbürokrácia megkövetelte ezt –, és külön épülete lett a kommunista ifjúsági szövetség, a Dolgozó Ifjúsági Szövetség (DISZ) székháza is.”
Az MKP-ból aztán Magyar Dolgozók Pártja lett, de a lényeg maradt: ez az épület volt a kommunista egypártrendszer élcsapatának székháza, míg az Andrássy út 60-ban az ávósok tették a „dolgukat”. A Köztársaság téri pártház tovább alakult, elnyerte még ma is látható alakját.
1956. október 30.
És jött aztán 1956. A szembeszállás és leszámolás az addigi kommunista hatalommal, a hősies szabadságharc a szovjet csapatok ellen. Ennek egyik legjelentősebb eseménye október 30-án történt, amikor a forradalmárok megostromolták a pártházat. A történtek akár elkerülhetők lettek volna, mivel október 29-én a szovjet tankok kivonultak Budapestről, egy nappal korábban pedig Nagy Imre kormánya feloszlatta az ÁVH-t, annak további tevékenysége illegális volt. Ez viszont nem akadályozta meg a pártházban tartózkodó keményvonalas kommunista vezetőket és a velük tartó karhatalmistákat, hogy székhelyükön maradjanak.
Október 30-án délelőtt egy nemzetőr csapat behatolt az épületbe, majd megadásra szólította fel a bentieket. A válasz lövés és kézigránát volt. A kaput őrző három rendőr és két államvédelmi katona ekkor átállt a felkelők oldalára – az egyik sorkatonát pár percen belül agyonlőtték.
Az első lövéseket tartós lövöldözés váltotta fel. A pártházból lőni kezdtek a sebesülteket begyűjtő mentősökre és ápolókra is, ami csak fokozta az ostromlók dühét. Végül a védők vezetője, Mező Imre és két tiszt társa fehér zászlóval kijött az épületből, de lelőtték őket. A még bent lévő és ezután is ellenálló ÁVH-s sorkatonákat rövid időn belül megölték vagy elfogták – utat tört a népharag.
A lincselések, kivégzések, durva jelenetek bejárták a korabeli hazai és világsajtót, később pedig a berendezkedő Kádár-rendszer számára is hivatkozási alap lett az '56-os forradalom befeketítésére, saját uralmuk legitimálására.
Az ostrom annyira központi helyet kapott Kádárék narratívájában, hogy a Munkásőrség Központi Férfikara is megemlékezett a mozgalom mártírjairól Dal a Pártház védőiről címmel:
Vijjogva dúlt a gaz csőcselék.
A tankágyúk szüntelenül szóltak.
Lángolt a ház, s a ház felett az ég.
És mégis ők győztek: a holtak
és mégis ők győztek: a holtak.
A védők közül 25-en eshettek el, a támadók közül 15-20-an veszthették életüket. Később, a kádári megtorlások idején 36 halálos ítéletet hoztak olyanokkal szemben, akiket a Köztársaság téri cselekményben való részvétellel is vádoltak.
A pártszékház kapcsán már az '56-os forradalom előtt terjedtek olyan híresztelések, hogy alagútrendszer, talán titkos pincebörtön is húzódik az épület és a tér alatt. Ezt sem az ostrom, sem később, a rendszerváltás után sem tudták hitelt érdemlően bizonyítani – igaz, a székházépület még mindig áll, és találtak gyanús, megmagyarázhatatlan szerepű vasbeton blokkokat a bontás során. Így továbbra sem tudható teljes bizonyossággal, mi minden lehet alatta.
1989-ben Kádár János halálával egy időben az egypártrendszernek és az MSZMP uralmának is leáldozott. A székházban ugyanakkor maradt a kommunista utódpárt, az MSZP. Az épület tehát folyamatos használatban volt, egészen 2006-ig, amikor még egyszer – talán utoljára – a magyar politikatörténetnek színtere lett. 2006 őszén, az akkori Gyurcsány-kormány ellen, az őszödi beszéd miatt tiltakozó tüntetők szeptember 18-án a Köztársaság téri MSZP-székháznál is összecsaptak a rendőrökkel. A közelharcnak számos sérültje volt.
Talán az ekkor történtek is szerepet játszottak abban, hogy az MSZP úgy döntött: ideje elhagynia a rossz emlékű épületet. 2007-ben mintegy 1,6 milliárd forintért eladták a székházat, új helyre költözött az akkori kormánypárt.
Az új tulajdonos egy magáncég lett, amely előbb szállodát, majd lakóépületet tervezett a helyszínre. A bontási engedélyt ugyan 2017-ben meg is kapták, de végül csak a főépülettel szomszédos kisebb épületet dózerolták le, a másik
a mai napig üresen, ablakok nélkül, kibelezve áll a téren.
A tervezett építkezések, beruházások nem valósultak meg, a hatóságok pedig 2022 augusztusában életveszélyesnek nyilvánították az épületet. A járdák is lezárva, mint egykor. Úgy tűnik, még az idő is megállt a hírhedt, de makacsul álló épület körül.
(Borítókép: Az MDP Budapesti Pártbizottságának székháza a Köztársaság téren, az Erkel színház mellől nézve. Fortepan/Nagy Gyula)
