Bizánc szelleme egyedülálló keveréke a keleti és nyugati kulturális és vallási elemeknek, ami elsősorban a kereszténység, a hellén idealizmus és a keleti misztika együttélését jelenti. Hamvas Béla szerint Bizánc magyar megfelelője Erdély. Ennek a régiónak a kultúrája különösen a vallásos liturgiákban, a művészetekben és az építészetben hozott jelentős eredményeket, de Erdély az ellentmondások földje is. Domborzatát magas hegyek és mély völgyek tagolják, a kettő között látványos szakadékok nyílnak. Ugyanígy, az anyagi-kulturális gazdagságot és mélyszegénységet is csak egy hajszál választja el egymástól.
A bizánci szellem alapja a mély vallásosság és miszticizmus. Hamvas rámutat, hogy ennek a régiónak a vallási élete nem korlátozódik teológiai kérdésekre, az a mindennapok része. Az ikonok, a szertartások és az irodalom mind a vallásos elkötelezettséget tükrözik. Ugyanakkor van ebben a felfogásban egyfajta merevség is. Hamvas a geometrikus rend és rituális fegyelem mögött rejtett traumákat és emberi esendőséget sejt.
Az öt géniusz földje különös hangsúlyt fektet az esztétikai érzékenységre, amely Bizánc kultúráját jellemzi. Az ikonfestészet, a mozaikok és a bizánci építészet mind a szépség és a transzcendens harmónia magas szintű kifejezőeszközei.
Az itt született alkotások nemcsak vizuálisan lenyűgözőek, hanem egy szakrális hierarchiába illeszkednek, ami magába öleli az idők teljességét.
Bizánc egyik fontos jellemzője a szellemi folytonosság, ami az apostoli, vagy akár az ószövetségi időktől egészen a jelenkorig tart.
Az öt géniusz földje szerzője úgy véli, hogy Bizánc részben az ókori görög és római kultúra örökségét vitte tovább, de az nem terjedt ki a társadalom egészére úgy, mint Európa déli népei között. A folytonosság a filozófiában, az irodalomban és a jogrendszerben is megnyilvánul ugyan, de a kultúra sokfélesége nem érik egységes egésszé, mint Athénban vagy Rómában.
Bizáncban élesen különválik a látszat a valóságtól, a város a vidéktől, a gazdagság a nélkülözésétől, a magaskultúra a barbárságtól.
A családi-dinasztikus bizalmi kötelékek és a központosító hatalmi törekvések is a bizánci típusú társadalmakban a legerősebbek. Ezt örökölték meg később a Balkán népei, a keleti szlávok, a Közel-Kelet török égisz alá eső része, és Erdély is.
Hamvas Béla szerint Bizánc kulcsfontosságú közvetítő szerepet játszott a keleti és nyugati világ között. Ez a közvetítés egyszerre jelentette a kulturális és vallási elemek cseréjét, valamint a politikai és gazdasági kapcsolatok fenntartását. Bizánc híd volt a két világ között, amely elősegítette a kölcsönös megértést és a szellemi gazdagodást. Amíg a szellemi impulzusok életben tartották, Bizánc virágzott. Erdély például egyike volt a vallásszabadság első európai hirdetőinek, de a gyakori politikai irányváltások alkalmanként belső értékválsághoz és kiüresedéshez is vezethettek.
Ennek a régiónak összetett és gazdag kulturális öröksége tehát mély vallásosságot, esztétikai érzékenységet, szellemi kontinuitást és közvetítő szerepet ötvöz. Bizánc hatása a magyar kultúrára is jelentős. Az erdélyi karakternek mindig is nagyobb nyelvi, történelmi és társadalmi autonómiája volt a Kárpát-medencében, mint más géniuszoknak.
Erdély népi építészetének főbb jellemzői
Az épületek Erdélyben leggyakrabban helyben található anyagokból készültek, így itt a fa és a kő dominál. A hegyvidéki területeken a faépítészet jellemzőbb, míg a domb- és síkvidékeken a kő és vályog használata is gyakori. A tetőfedésnél a cserép és a zsindely a legsűrűbben használt anyagok, amelyek jól illeszkednek a hidegebb és csapadékosabb éghajlati viszonyokhoz.
Az erdélyi építkezéseknél gyakori volt a boronafalas szerkezet. Fal gyanánt a gerendákat egymásra helyezték, és azokat a sarkokon különféle furfangos módon illesztették össze. Sok ház kőalapra épült, amely biztosította az épület stabilitását és védelmet nyújtott a talajnedvesség ellen.
Az erdélyi házakon sokféle faragott díszítés található, különösen a tornácokon, ajtókon és ablakokon. Ezek a faragványok általában geometrikus vagy növényi elemekből szövődnek összefüggő mintázattá. A belső térben a festett bútorok is jellemzőek, amelyeket hasonló színes motívumok és népművészeti elemek tarkítanak.
Az erdélyi falvakban a lakóházakon kívül számos gazdasági épület is előfordul. A csűrök, istállók és pajták szintén helyi anyagokból készülnek és hasonló szerkezeti elveket követnek. A falusi közösségi élet fontos helyszínei a templomok és a közösségi házak, amelyek építészeti karakterükben többnyire összhangban vannak a lakóépületekkel.
Erdély tájainak egyedi színfoltjai a középkori eredetű erődtemplomok, amelyek a világi és egyházi centrumok összefonódásának fennmaradt tanúkövei.
Az erdélyi építmények egyik fontos jellemzője, hogy elhelyezkedésük és tájolásuk figyelembe veszi a táj adottságait, a domborzatot és az éghajlati viszonyokat. Egy-egy ház mintha a hegy, az erdő vagy a mező történetét folytatná az építészet nyelvén. Az időtálló formák, a hagyományos szerkezetépítési módszerek és az anyaghasználat egyúttal hosszú távon fenntarthatók, mivel ezek mindig helyi forrásokat használnak, így az épületek könnyen karbantarthatók és javíthatók.
Az erdélyi népi hagyományos építészet emellett dekoratív is. A lakóházak, köz- és gazdasági épületek részletképzése és díszítései mélyen gyökereznek a helyi elbeszélésekben. Mivel a házak itt tartósabb anyagokból épültek, mint például az Alföldön, Erdélyben még sok generáción át fennmaradhat az itt lakók életmódjának építészeti lenyomata.
Magyar építészek az öt géniusz földjén
A genius loci, azaz a hely szellemének gondolata az építészetben a természetes és az épített környezet közötti szoros kapcsolat elsődlegességét jelenti. Magyarországon a második világháborúig számos olyan építész tevékenykedett, akik számára ez a koncepció alapvető fontosságú volt. Közülük is kiemelkednek azok, akik Hamvas Béla gondolkodásával szorosabb rokonságot mutatnak, és akik munkájuk során a hely szellemét igyekeztek hasonlóan megragadni és beépíteni a terveikbe.
Lechner Ödön (1845-1914) a magyar szecesszió egyik legismertebb képviselője, munkásságában jelentős szerepet kapott a helyi hagyományok és a modern építészeti formák összehangolása. Az ő építészeti filozófiája szerint a nemzeti identitás megőrzése és a hely szellemének tisztelete elengedhetetlen az építészetben. Művei, mint például a Postatakarékpénztár épülete Budapesten, a magyar népművészet elemeit a városi esztétika részévé tették, így hűen tükrözték a regionális kultúra ihletését, de épülethomlokzatainak síkkompozíciói megfeleltek a modern felé igyekvő korszellemnek is.
Medgyaszay István (1877-1959) egy másik kiemelkedő alakja a magyar építészetnek, aki nagy hangsúlyt fektetett a hely szellemére. Munkásságában a népi építészet elemeit kombinálta a modern technikai megoldásokkal, és különösen figyelt arra, hogy épületei harmonizáljanak a környezettel. A veszprémi színház épülete vagy a mátraházai turistaszálló jó példák arra, hogyan valósíthatók meg a hely szellemének elvei a tervezői gyakorlatban úgy, hogy azok mindig változatosak, de környezetükbe illőek maradjanak. Medgyaszaynál a magyar eredet kutatása egészen a Távol-Keletig ért, ami látható nyomot hagyott építészetén.
Említést érdemel Lajta Béla (1873-1920) is, aki szintén a hely szellemének jegyében alkotott. Lajta épületei, mint például a Zsidó Vakok Intézete (ma Mozgásjavító Általános Iskola), az épített környezet és a természet közötti harmóniát keresték, miközben ízlésesen ötvözték a modern formákat és a hagyományos magyar díszítőelemeket.
Nem lehet vitás Kós Károly (1883-1977) hely szelleme iránti elkötelezettsége sem. Kós erdélyi származású építészként különösen fontosnak tartotta, hogy épületei a magyar építészeti hagyományokat és a természeti környezet elemi formáló erejét örökítsék át a jelenkori építészetbe. Kós munkái, mint például a sztánai Varjúvár, az erdélyi népi mesterségek jegyeit viselik magukon, miközben modern funkcionális megoldásokkal keverednek. Az ő építészeti hitvallása szoros kapcsolatban állt Hamvas Béla gondolataival, különösen a tradíció és a genius loci tiszteletben tartását tekintve.
Ezek az építészek mind olyan alkotók voltak, akik a hely szellemét hitvallásuk részének tekintették.
Munkásságukban a helyi építésmód és a modern funkcionalitás ötvözése révén olyan épületek születtek, amelyek ma is a magyar kultúra és táj összetettségét tükrözik. A tervezők sora persze nem szakadt meg. A második világháborútól a rendszerváltásig terjedő időszak magyar építészetében is jelentős szerepet játszottak azok az alkotók, akik a hely szellemére alapozták munkáikat. Közülük néhányan közvetlen kapcsolatba kerültek Hamvas Béla gondolataival.
Az egyik ilyen kiemelkedő építész Makovecz Imre (1935-2011) volt, aki a magyar organikus építészet legismertebb alakja. Makovecz munkássága során gyakran hivatkozott Hamvas Béla írásaira és eszméire, különösen a természethez való visszatérés és a szakrális építészet fontossága terén. Makovecz arra törekedett, hogy az épített környezetnek szellemi rezonanciája legyen, és tükrözze a hely lényegét, az ott élő közösség kollektív emlékezetét. Makovecz hitvallása szerint az építészetnek nemcsak funkcionális, hanem spirituális és közösségformáló jelentősége van. Ezt az elvet következetesen alkalmazta a terveiben, amelyek közül sok mai szemmel is titokzatos, és értő megfejtésre vár.
Ezek mellett meg kell említeni Csete György (1937-2016) nevét is, aki szintén az organikus (másként: szerves) építészet híve volt. Csete épületeiben az ember és a természet közötti kapcsolat kiemelt szerepet kapott. Munkásságában Hamvas Béla természetszemlélete és filozófiai tanításai közvetetten hatottak, különösen a hely szelleme és a tradicionális építésmód tiszteletben tartásában. Csete terveiben a helyi környezet és kultúra egyedi jellemzői mindig központi szerepet játszottak, ugyanakkor épületei rejtetten vagy kimondottan kozmoszmodellek is, ami Csete elmélyült gondolkodását bizonyítja.
Finta József (1936-2024) neve sokak számára ismerős a modern magyar építészet világában. Bár munkái gyakran nagyvárosi környezetben valósultak meg és munkássága sajátosan posztmodern ívet írt le, Finta számára sem volt közömbös a hely szellemének gondolata. Épületei, mint például a budavári Hilton Szálló vagy a belvárosi Taverna a maguk módján a modern formák mellett az épített miliőhöz, a korszellemhez és a történelmi háttérhez is igazodtak, figyelembe véve a környezet megóvásának és kortárs értelmezésének igényét.
Ezek az építészek kisebb vagy nagyobb mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar építészetben a hely szelleme és a helyi identitás megőrzése kiemelt szerepet kapjon, amely egyben Hamvas örökségének továbbvitelét is jelenti. Tevékenységüket a rendszerváltás utáni évtizedekben is folytatták, amikor az igazi paradigmaváltást nem a kilencvenes évek, hanem a huszonegyedik század elejének akkor még polgári-keresztény értékrenden és szabad piacgazdasági alapokon álló európai integrációja jelentette.
Az újabb generáció építészei nemcsak a helyszín fizikai jellemzőit vették figyelembe munkájuk során, hanem annak történelmét, kulturális jelentőségét és szellemi atmoszféráját is. Ebből a körből a teljesség igénye nélkül álljon itt néhány alkotóra példa: Ferencz István, Nagy Tamás, Turi Attila életműve, Ekler Dezső korai munkássága, valamint Balázs Mihály, Basa Péter, Csernyus Lőrinc, Czigány Tamás, Gall Anthony, Gutowski Robert, ifj. Janáky István, Kálmán Ernő, Krizsán András, Salamin Ferenc, Szabó Levente, Török Ferenc, Turányi Gábor, U. Nagy Gábor, valamint Zsuffa Zsolt kiemelkedő munkái. A sor hosszan folytatható,
hiszen a kortárs magyar építőművészetnek nemzetközi perspektívából nézve alapvetően lokálpatrióta jellege van, amin a globális irányzatok inkább csak másodlagos réteget képeznek.
Az itt felsorolható építészek munkáik során nemcsak a fizikai környezetet vették és veszik figyelembe, hanem a hely történelmét, kulturális jelentőségét és szellemi atmoszféráját is. Alkotásaikban a különböző alkalmazott formanyelvek ellenére többnyire a genius loci elsősége valósul meg az épületek karaktere és anyaghasználata révén. Közös törekvésük, hogy terveik harmonizáljanak a környezetükkel akkor is, ha közben mai funkciókat szolgálnak ki vagy letisztultabb, elsőre talán üresnek ható terekből építkeznek. Az építészetükben megjelenő érzékenység és tisztelet a hely iránt emiatt akarva-akaratlanul rezonál Az öt géniusz földjének gondolataival.
Amennyiben az ember és élőhelyének szerves kapcsolata, szellemi-lélektani összefüggése kerül előtérbe, alapvetően minőségi építészet jön létre.
Nyitókép: Zebegényi látkép a Havas Boldogasszony-templom tornyával (Tervezők: Kós Károly, Györgyi Dénes és Jánszky Béla / Fotó: Katona Vilmos)
Öt géniusz a magyar építészetben
Elolvasom az előző részt is.
