Sokszor mondják a magyarra, hogy lovas nemzet, ennek ellenére a fővárosban csak elvétve találkozunk lovakkal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincsenek jelen. A Nemzeti Lovarda alapításakor a magyar lovaskultúra egyik központja volt, majd a megszűnés fenyegette, de 2018-as felújítása óta ismét egykori pompájában tündököl, így a motorzajba a város szívében időnként nyerítés vegyül.
Szomorú, de igaz: a lovak mára társadalmunk perifériájára szorultak. Bár a mai napig gyakorlatoznak velük a katonaságban, futtatják őket a versenypályán, ültetik a hátukra a gyereket terápiás célból és tartják őket hobbiállatként, csak a legritkább esetben találjuk magunkat szemben gesztenyepej négylábúakkal a főváros utcáin.
Szűk százötven éves múlt
Nem volt ez mindig így. Százötven évvel ezelőtt a lovak szerves részét képezték mindennapjainknak, az ő segítségükkel közlekedtünk, ők húzták az ekét a földeken és ők szállították az árut is. A XIX. századi Magyarországon mindvégig megvolt az igény a szervezett, minőségi lovaskultúrára, amelynek egyik legfontosabb intézményi központja az 1857-ben megnyílt, Ybl Miklós tervezte, korábbi Nemzeti Lovarda volt.
A lótenyésztés fejlesztését szolgálta az 1877-ben alapított Lótenyésztés Emelésére Alakult Részvénytársaság is, amely egy évvel később harminc évre megkapta a Külső-Kerepesi út menti Városi Omnibusz Telep területét – azt a telket, ahol a Nemzeti Lovarda ma is működik.
Ekkor azonban még nem a Nemzeti Lovardáról beszélünk. A terület Tattersall néven vált ismertté, az Európa-szerte híres brit lókereskedő, Richard Tattersall után. A Tattersall kezdetben lókiállításoknak és vásároknak adott otthont, később – a pálya kiépítésével – ügetőversenyeknek is.
Jelentőségét mutatja, hogy
az 1878-ban megrendezett, legelső budapesti lóvásár megnyitóján az uralkodó, Ferenc József és Erzsébet királyné is tiszteletét tette,
majd 1914-ben itt alakult meg az első, kifejezetten sportlovaglással foglalkozó magyar szervezet, a Budapesti Lovassport Egyesület, a mai Budapesti Lovas Klub elődje.
A korai pálya azonban hamar szűknek bizonyult: rövid, a lelátó befogadóképessége pedig korlátozott volt, így a versenyek és a közönség fokozatosan a Herminamezőre helyeződtek át. A harmincas évek mégis új aranykort hoztak a Tattersall számára.
A területet kétharmadát időközben megvásárló Budapesti Ügető Egyesület Európa második legnagyobb fedett lovaglócsarnokát, új istállókat és a kontinens első villanyvilágítással ellátott ügetőpályáját hozta itt létre. A most is álló eredeti épületek közül a komplexum ékköve az ifj. Paulheim Ferenc által tervezett, bauhaus stílusú fedett lovarda fejépülete volt, amely modern formáival máig a magyar sportépítészet egyik kiemelkedő alkotása.
A lovarda nem vész el, csak átalakul
A Keleti pályaudvar közelsége a második világháború idején súlyos következményekkel járt, a lovardát több bombatalálat is érte, és bár a károk jelentősek voltak, végzetesek nem, így a háború utáni Budapesten a lovas élet viszonylag gyorsan újraindulhatott.
Az 1950-es évek végén azonban – a háborús sérülésekre hivatkozva – lebontották a fedett csarnokot, ahogyan korábban az Ybl tervezte eredeti Nemzeti Lovardának is ez lett a sorsa. Az intézmény az 1960-as évektől a köznyelvben már Nemzeti Lovarda néven működött tovább, elsősorban kiképzési és sportfunkciókkal, hivatalosan ugyanakkor csak 1988-tól kapta meg a mai elnevezést.
A főlelátót 1979-ben felújították, majd 1985-ben egy új fedett lovarda is épült. Erről az időszakról már Jármy Miklós állatorvos, a Magyar Lovassport Szövetség elnökségi tagja is mesél nekünk, aki immár negyvenöt éve van jelen a lovarda mindennapjaiban. A sok szép emlék mellett Jármy tapasztalata szerint az elmúlt évek fejlesztései, azaz a megújult épületek, az új funkciók és a korszerű technológiai megoldások minden szempontból előrelépést jelentenek.
Ennek egyik csúcspontja a 2018-ra befejezett átfogó felújítási és korszerűsítési program volt, amelyhez azonban hosszú és rögös út vezetett.
„Már csak azért is különleges helyen vagyunk, mert az európai fővárosok közül talán Budapest az egyedüli, ahol egy lovarda gyakorlatilag egy metrómegálló mellett található, és eredeti funkcióját is megtartotta – magyarázza Jármy. – Ez azonban nem volt magától értetődő. Az elmúlt évtizedekben többször is felmerült, hogy bezár; mellettünk az ügetőpályát például fel is számolták, annak a helyén most az Aréna Pláza áll."
Harc a lovardáért
Szerencsére bőséggel akadtak olyanok, akiknek szívügye volt a lovarda megmentése. Százharminc évvel az alapítás után, 2008-ban létrehozták a Nemzeti Lovardáért Alapítványt, ami átvállalta a Tattersall üzemeltetését.
Ha ez az alapítvány nincs, talán már lovarda sem lenne.
„Az összes érintett, a lovassportok, a lótenyésztők, a VIII. kerületi önkormányzat, a lovasrendőrök, tehát mindenki azért volt, hogy ez a hely megmaradjon, és meg is maradt – idézi fel Jármy az alapítvány megszületésének körülményeit, miközben egy hálás díjló nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy csókokkal ne halmozza el az állatorvos kezét. – A patinás, de lepusztult lovarda üzemeltetési jogát 2010-ben a Magyar Lovassport Szövetség kapta meg, és azóta képzési, bértartó, illetve versenyhelyszínként működteti."
A Nemzeti Lovarda központi fekvése a működés szempontjából is előnyére vált: itt lovagolják a Készenléti Rendőrség Lovas Alosztályának lovait, állomásozik Magyar Honvédség vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár gróf Nádasdy Ferenc Huszárosztálya és többek között itt működik Budapesti Lovas Klub is, az istállókban pedig ennek megfelelően a sport- és szolgálati lovak teljes spektruma megtalálható. A nemzetközi versenyekhez a Nemzetközi Lovassport Szövetség előírásainak megfelelő pályák is rendelkezésre állnak.
Ismét a magyar lovaskultúra fellegvára
Arról, hogy miként lehet ennyi funkciót egy intézményen belül egyesíteni, a minket körbevezető Tasnádi Gábor lovas létesítményekre specializálódott építészmérnök mesél.
„Miután az ügetőt lehasították a lovaskomplexumból, eladták, és a helyére építették az Aréna Plázát, a Nemzeti Lovardáért Alapítvány segítségével sikerült a Nemzti Lovarda fejlesztési koncepcióját beépíteni a 2012-ben létrejött Nemzeti Lovas Stratégiába” – idézi fel az eseményeket Tasnádi.
A cél az volt, hogy Budapesten legyen egy olyan képzési, oktatási és versenyközpont, ami a magyar lovaskultúra zászlóshajója lehet; mindennek a megvalósítása végül 2013-ban kezdődhetett el."
„Úgy tervezték a megújult Nemzeti Lovardát, hogy 150 állandó box és versenyek alkalmával akár kétszer ennyi férőhely legyen kialakítva – folytatja Tasnádi –, hiszen egy nagy nemzetközi verseny alkalmával nagyon sok lovat kell több napra elszállásolnia. De el kell tudni helyezni a lószállító kamionokat, a stábot, ki kell alakítani a nemzetközi előírásoknak megfelelve a különböző zónákat is."
De mégis hogyan lesz valakiből lovas épületekre szakosodott építész? Tasnádi elárulja, nem lovas családból származik, gyerekkorában szeretett bele ebbe a világba, így lett belőle lovastornász, de építész felmenői vannak, így amikor mérnöki tanulmányait folytatta, magától adódott, hogy beleszője valahogyan a lovakat is.
„Versenyzőként jártam Európa lovardáit, más kontinenseken is megfordultam, így láttam, mi működik és mi nem – meséli. Aztán a tanulmányaim során az összes féléves tervem és a diplomamunkám is lovarda volt, később pedig elkezdtem minderről a Lovas Nemzetben is cikkeket közölni."
Jólét, lólét Európában
Tasnádi többek között Kentuckyban, a világ egyik legnagyobb presztízsű derbijének az otthonában is tett látogatást, illetve többször megfordult Németországban, ami az európai lovassport fellegvárának számít. Olyan tapasztalatokkal tért haza Magyarországra, amik mutatják, van még hová fejlődnie a hazai szakmának.
„Németországban vannak kifejezetten lovardákra specializálódott cégek, illetve olyan vállalatok, amelyek csak istállófelszerelési termékeket gyártanak. De náluk egyébként is 600 000 tagja van a Német Lovas Szövetségnek van, míg Magyarországon ennek töredéke.” – szemlélteti a viszonyokat az építész, majd hozzáteszi, abban a sportban,
ahol egy-egy ló értéke több tíz-, több százmillió forintot tesz ki, a legkevésbé sem mindegy, milyenek az infrastrukturális körülmények.
„lovas infrastruktúrához kapcsolódótechnológiákat, de sajnos a létesítmények legmodernebb kialakítását csak kevesen engedhetik meg maguknak. Már több mint 75 olyan hazai lovardát, lovaspályát számlálunk, amelynél közreműködtünk, és bízom benne, hogy egyre többen a kísérletezés helyett, a Nyugat-Európában 50-60 éve működő, erre szakosodott cégek technológiáját fogják alkalmazni”” – mondja, miközben már a lóháton köröző munkatársunkat figyeljük.
A példa tehát adott, már csak követni kell, és ezt a gondolkodásmódot elsősorban a magánistállók esetében nehéz átadni. Tasnádi szerint a jelentős beruházások, például a Nemzeti Lovarda felújítása, azt mutatják,
az állami igény megvan a színvonalas lovaskultúra megteremtésére itthon,
aminek a hatása nemsokára remélhetőleg a magánló-tulajdonosokat is eléri majd.
Kétségtelen, hogy az elmúlt évszázadban ló és ember viszonya átalakult, de a Tattersall példája azt mutatja, hogy a lovak nem tűntek el a városból. A Nemzeti Lovarda ma is élő intézmény, ahol a hagyomány és a korszerű szakmai működés találkozik – és ahol a magyar lovassport múltja, jelene és jövője egyszerre van jelen Budapest szívében.
