Sepsiszentgyörgy, bár a határon túli magyarság egyik kiemelt központja, nem tartozik a tradicionális turisztikai célpontok közé, építészeti szempontból mégis tartogat “meg nem énekelt” érdekességeket. Épített környezete egy faluból sebesen várossá fejlődő település történetéről mesél, és a magyar építészet legjelentősebb alkotóinak műveivel is büszkélkedhet.
Mint azt mindenki tudja, Sepsiszentgyörgy a Háromszék legnépesebb települése, Kovászna megye közigazgatási, szellemi és gazdasági központja és a legnagyobb abszolút magyar többségű határon túli város. A látnivalókkal kapcsolatban mégis kevés dolog jut eszünkbe; ha magyar vonatkozású romániai kiruccanást tervezünk, talán előbb megyünk Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra vagy Brassóba, mint ide – ez azonban nem jelenti azt, hogy az építészet kedvelői számára nem tartogat érdekességeket.
Bár Sepsiszentgyörgyről már 1332-ből találunk említést, a mezővárosban sokáig lassan folydogált az élet. Egészen a koraújkorig.
A 17-18. századok egymás után hozták a tragédiákat,
1658-ban a tatár, három évre rá a török dúlt itt, 1728-ban és 1738-ban is súlyos földrengés pusztított, mindezek pedig azt eredményezték, hogy az ezt megelőző korokból csak nagyon kevés épített emlék maradt meg a város területén.
A református vártemplom sok mindenről tudna például mesélni. Valamikor a 15-16. század fordulóján épült későgótikus stílusban, Daczó Pál jóvoltából. Valaha kettős fal vette körül, de a külsőt 1786-ban lebontották, amelyet már a tatár és a török megszállás is megviselt. A földrengések során templomtornya megdőlt, ezt 1761-ben építették újra, és az 1802. év is hasonló katasztrófákat hozott, így újabb rekonstrukciók következtek. Földrengés pusztította még 1940-ben is,
mai alakját nagyjából az 1979-80-as műemléki munkálatoknak köszönheti.
Sepsiszentgyörgy úgy fordult a 19. századra, hogy városképét apró, zsindellyel fedett házak határozták meg, utcái szűkek és sárosak voltak, a városháza pedig „egy nyomorúságos viskóban volt elhelyezve”. Az átalakulás szépen-lassan mégis megkezdődött: a reformkor egyesületi életének pezsgése ide is eljutott, 1835-ben megalapították a helyi Kaszinót, ami ugyan csak három évig működött és épületét is hamar lebontották,
de ennek helyén húzták fel 1872-re a Bazárt, amit bátran meglátogathatunk ma is, hiszen jelenleg egy képtárnak ad otthont.
A harmincas évekre tehető továbbá a főtér közelében egy katolikus templom, illetve egy sor huszárezredi laktanyaépület felépítése is, ám hiába az egyre szaporodó kőépületek, a település egyelőre kevés impozáns építménnyel büszkélkedhetett. Mint Hunfalvy János a 19. század közepén megírta:
„[…] A mezőváros inkább faluhoz, mintsem városhoz hasonlít, […] részint egy völgyben, részint domborzaton terül, legnagyobb részét szűk és görbe utcák s kis házikók és kunyhók teszik.”
Ezt annak ellenére írta, hogy 1832-től már állt a mai napig tekintélyes vármegyeháza, ahol Gábor Áron a 48-49-es szabadságharc során fogadalmat tett a város megvédésére, és amit a század végén kibővítettek, felújítottak, ma is jó állapotban van.
Mivel Gábor Áron tartotta a szavát, ágyúi megvédték a várost, a Bach-korszakkal hamarosan valódi aranykorszak köszöntött Sepsiszentgyörgyre.
A dualizmus kezdetén egyike volt azon székelyföldi településeknek, amelyeknek külseje városias jellegű volt, Székelyudvarhely mellett itt volt a legnagyobb a burkolt utcák száma, és egyike volt annak a húsz, rendezett tanácsú magyarországi városnak, ahol volt vízvezeték.
Az ötvenes éveknek a megyei kórházat, illetve az azóta átépített városházát köszönhetjük, az igen termékeny hetvenes éveknek pedig a már említett Bazárt, illetve a Zofahl Gusztáv által tervezett, ma Székely Mikó nevét viselő református kollégiumot – utóbbinak déli irányú bővítését Alpár Ignác végezte el a megnyitás után szűk tizenöt évvel, de az 1940-es földrengés következtében egy emelettel megtörpült.
A századforduló magasságában a kereskedelemből tekintélyes pénzek folytak be a kasszába, és a városi tanács nemcsak erre, hanem arra is büszke volt, hogy a bevételek jelentős részét új épületekre fordították.
Természetesen nem maradhatott el egy reprezentatív, nagy volumenű projekt megvalósítása sem: ez az 1897-ben megnyitott városi bérpalota lett.
„Ez ma a város legcsinosabb épülete, mely kiváló díszére válik a Kossuth-térnek, hol annak helyén azelőtt csak egy deszkakerítés és egy mészárszék dísztelenkedett" – fogalmazott a korban Gödri Ferenc polgármester, és a 2015-ös felújításoknak köszönhetően az épület a mai napig valóban a város egyik ékének számít.
Ezek a historizáló épületek szépek és impozánsak ugyan, talán céljuknak is maradéktalanul megfelelnek, de exkluzivitást nem jelentenek – ilyenekből minden magyar városban látni legalább tucatnyit. A 20. század elején fellépett azonban az a Kós Károly, aki előszeretettel nyúlt székely gyökereihez alkotómunkája során, és Budapesten kívül épp Sepsiszentgyörgyben található meg a legtöbb alkotása.
Épületei sokak szemei előtt mind az anyaghasználat, mind a vidám kis tornyocskákat előszeretettel magába foglaló formavilág jóvoltából a sztereotipikus középkori építészetet idézik meg, de az alkotóra kétségkívül nagy hatással volt az északi, kiváltképp a finn gyakorlat is, és akkor a székely népi tradíciókról még nem is beszéltünk.
Itteni művei közül a legelső és legjelentősebb a Székely Nemzeti Múzeum épülete,
ami természetesen szentimentális szempontból is kiemelkedik a városból – nem véletelenül nevezik gyakran egész élete legfőbb művének is.
Többi jelentős sepsiszentgyörgyi alkotása már egészen más körülmények között, a háború után született meg. Ezek közé tartozik a református leánygimnázium és az elemi iskola is, ám Kós mindeközben magánmegbízásokat is fogadott:
egyik legtakarosabb házát Csulak Samu orvos számára készítette el; a villa ízlésesen ötvözi a vidéki élet meghittségét és a városi környezett által támasztott elvárásokat,
tehát önmagában is jól mutatja a korabeli Sepsiszentgyörgy kétarcúságát.
Archívuma alapján megállapítható, Kós Károly ennél ambiciózusabb terveket szövögetett a városban, találunk például rajzokat a 19. század közepi városháza átalakítására vonatkozólag,
de az átfogó, Kós-féle városkép megalkotása végső soron elmaradt.
Ám az alkotással nem hagyott fel, kis és közepes épületei elkészültek a harmincas években is, összességében pedig elmondható, ha a művész munkásságát kívánjuk tanulmányozni, Sepsiszentgyörgybe feltétlenül el kell látogatnunk.
A Kós neve által fémjelzett időszakot egy építészeti szempontból kevésbé izgalmas periódus követte – attól nem függetlenül, hogy Romániában időközben milyen változások következtek be –, ám építészeti, társadalmi szempontból jelentős alkotásokból a közelmúltban sem volt hiány.
Az organikus stílus nagymestere, Makovecz Imre például két szentgyörgyi alkotást is jegyzett:
egy ravatalozót, ami elsősorban “antropomorf” tornyával tűnik ki a térből, illetve a Cserr-házat, de szintén a kortárs vonalat erősíti például a Zakariás Attila-féle belvárosi református templom és annak népi eredetű vonalvezetése is. Ha igazán inkluzívak akarunk lenni, ide tartozik még a hetvenes évek egyik jellegzetes produktuma, a Vitéz Mihály téri művelődési ház, vagy az imára kulcsolt kezeket imitáló, kilencvenesévekbeli unitárius templom.
Végül említést érdemel a határon túli magyarság egyik zászlóshajójának, a Sepsi OSK-nak a futballstadionja is, elvégre turizmus szempontjából ez számít a város egyik legnagyobb vonzerejének. A 2018 és 2021 között felépített, 8500 férőhelyes létesítmény a székely identitás megőrzése és gyakorlása szempontjából kulcsfontosságú, és nem mellesleg szakmai szempontból is tartogat sportarénákra egyébként nem jellemző sajátosságokat: a helyi tradíciókra és Kós Károly örökségére építő vizualitás annak ellenére is látogatásra érdemessé teszi a stadiont, hogy a futballcsapat jelenleg gyengélkedik, és csak a másodosztályban szerepel.
Nyitókép: Compactforever | Wikimedia Commons
