A szabadságharcban megsérült Budapest képeit senki sem felejti, aki egyszer látta a drámai fotókat. '56 nyomait azonban még ma is magán viseli a főváros, csak annyira megszokottá vált a látvány, hogy talán eszünkbe sem jut, miről is üzennek. Forradalmi körkép.
A magyar kollektív tudatban mélyen rögzültek az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt készített, a szétlőtt Budapestet ábrázoló fekete-fehér képek.
A pusztítás a berendezkedő, és meglehetősen ingatag és illegitim új vezetés számra is rendkívül kínos volt. Ezért minden rendelkezésre álló eszközzel igyekeztek a város sebeit gyorsan eltüntetni, ezzel is azt üzenve, hogy „nincs itt semmi látnivaló”.
A látszattal ellentétben a forradalom idején Budapest nagyságrendekkel kisebb károkat szenvedett, mint 1945-ben: 1945-ben 13.500 lakás semmisült meg, és 70.000 lakás szenvedett súlyos sérüléseket. Ezzel szemben
1956-ban összesen 11.000 lakás vált hosszabb-rövidebb ideig lakhatatlanná
(természetesen ez is hatalmas szám). A pusztítás ugyanakkor koncentráltan történt a nagyobb, és legendássá vált ellenállási gócpontokban: a Corvin-köznél, a Móricz Zsigmond körtéren, a Széna téren, részben a Köztársaság téren, illetve a Ludovika környékén.
Mind a berendezkedő – és nagy legitimitási problémákkal küzdő – magyar párt, illetve államvezetés, mind a szovjetek jól érezték, hogy a harcok nyomait a lehető leggyorsabban el kell tüntetni: már november 5-én(!) „testvéri segítségnyújtás” érkezett Moszkvából: az alapvető élelmiszerek és gyógyszerek mellett 10 000 tonna cementet, 10 000 köbméter faárut, 5000 köbméter rönkfát, 300 000 négyzetméter ablaküveget, 1000 tonna tetőfedő lemezt és 2000 tonna hengerelt vasárut küldtek, s az első segélyszállítmány november 11-én meg is érkezett Budapestre.
A modernista-baloldali építészek, így főleg Perényi Imre, Budapest akkori főépítésze (hivatalosan a Fővárosi Tanács Városi Bizottság Építészeti és Városrendezési Osztályának vezetője) a második világháborús pusztítás után
újra elérkezettnek látták az időt, hogy befolyásolják Budapest városképét
– ekkor a realitásokkal számolva már csak pontszerűen, végleg lemondva nagyszabású terveikről, míg 1945 után radikális átépítési tervek születtek. Az új vezetés nagy hangsúlyt fektetett Budapest, és ezen belül a kiemelt főutak fejlesztésére – amire hatalmas szükség volt, hiszen még a második világháborús újjáépítés sem fejeződött be, és a főváros borzasztó állapota erősen rányomta bélyegét a közhangulatra.
A leglátványosabban átalakult helyszín: a Corvin-köz környéke
A Corvin-köz máig a forradalom és szabadságharc egyik szimbolikus helyszíne, emellett itt történt a legnagyobb pusztítás is. Mindezek miatt ez vált a leginkább átalakult helyszínné.
Ráadásul itt egy további fontos szempontot is meg kell említeni. Az egyébként nagyvonalúan és példaszerűen kiépített Nagykörút egy komoly kérdést nem kezelt, már a kortársak szerint sem: Az Oktogon kivételével máig nincs megoldva az útvonal és a találkozó sugárutak csatlakozása, mindenhol rossz adottságú, suta „alig-terek” jöttek létre, ilyen a Nyugati tér (ami tulajdonképpen egy foghíjtelek), a Blaha Lujza tér (ami szintén egy foghíjtelek), valamint az Üllői úti csomópont.
Ezek rendezése a budapesti várostervezés évszázados problémája, amit épp 1956 után igyekeztek javítani ezen a helyszínen.
Az előzőekben említett Perényi Imre, felismerve a helyzetet, igyekezett az újjáépítést lokális városrendezési beavatkozásokkal összekötni. 1957 márciusában a csomópontra tervpályázatot írtak ki, ahol Perényi kikötötte, hogy az Iparművészeti Múzeum és a Kilián laktanya korábbinál kedvezőbb városképi megjelenését kell biztosítani. A nyertes Csics Miklós ezt tulajdonképpen meg is oldotta, a korábban a kereszteződésben állt, keskeny telekre épült neobarokk bérházat és a mellette álló épületeket elbontották és a ma is álló épületet, a korszak egyik jellegzetes épülettípusát, a Lottóházat hátrahúzva építették fel, ezáltal sokkal jobb rálátás nyílik az Iparművészeti Múzeumra.
A csomópontban, illetve környékén további bontások és újjáépítések történtek. A sérült, de rendbehozató historizáló bérházak helyreállítása nem volt szempont, hiszen, ahogy láttuk, az akkori építészeti-városépítészeti vezetők épp ezt az épülettípust, illetve az abból összeálló városszövetet üldözték leginkább. Így a foghíjak pótlása történt meg, összesen kilenc helyszínen. Ez – a romok, illetve az „emlékezet” eltörlése mellett – azért is volt fontos, mert az Üllői út a repülőtér miatt ekkor vált Budapest egyik „városkapujává”, a szovjet vezetés is rendszeresen itt „vonult be” a fővárosba.
Megjegyzendő, hogy az eredetileg szocreál stílusban tervezett és megkezdett József Attila lakótelepet is ezért volt szükséges áttervezni Hruscsov híres beszéde után – hiszen a szovjet elvtársak nem hajthattak el egy sztálinista lakótelep mellett a belvárosba tartva!
Az épületek amellett, hogy modernista szelleműek és egyébként koruk magas színvonalú alkotásai, tulajdonképpen illeszkednek a városszövetbe: zártsorúak, szomszédaik felé tűzfalakkal fordulnak, és néhány közülük – ami a modernista dogmatika szempontjából szentségtörés, ha élhetünk ezzel a képzavarral – magastetős!
Itt jelentek meg először Budapesten az árkádok, a későbbi, ma már inkább negatív megítélésű árkádosítási folyamat előfutáraként.
A nagyszabású átépítések mellett meg kell említeni, hogy a harcokban súlyosan sérült Örökimádás templomot gondosan restaurálták – talán ez is jelképes és valamennyire jelezte az idők változását, hiszen a Rákosi-korszakban kevéssé sérült templomokat is lebontottak.
A „felemás ház esete": Móricz Zsigmond körtér
Budán a Móricz Zsigmond körtéren volt a legjelentősebb ellenállási gócpont. A téren az újjáépítés során nem volt szükség városszerkezeti léptékű beavatkozásra – maga a tér a kiválóan megtervezett Szentimreváros súlypontja, viszont egy épületre mindenképp érdemes felhívni a figyelmet.
A Bartók Béla út torkolatánál áll, illetve állt Budapest egyik legszebb szecessziós bérháza,
amit télikert-szerű homlokzata tett egyeidvé. A ház, pontosabban bal fele súlyosan megsérült a harcok során, ezért felemás módon épült újjá. A városkép egységessége érdekében magasságát tekintve a két világháború között épült szomszédjához illeszkedik, de az összhatás mindenképpen furcsa, amire csak a ház történetének ismerete ad magyarázatot.
Széna tér, Margit körút
A Széll Kálmán tér – Széna tér ma is a város kissé rendezetlen területei közé tartozik (noha a 2014-es térfelújítás sokat segített a helyzeten). A forradalom során itt is nagy harcok voltak, azonban ami az újjáépítés szempontjából érdekes, az a Margit körút.
Az útvonal a kommunista mozgalom számára szimbolikus jelentőségű volt,
ugyanis a mai park, illetve a Mamut II. helyén állt a törvényszék, illetve a fogház, ahol a nyilas uralom idején több kommunistát kivégeztek. Emiatt kapta a Margit körút a szocialista időszakban a Mártírok útja nevet.
A modernista, „bauhaus” luxusbérházairól nevezetes úton több foghíjtelek is állt, ezek mindegyike a második világháborúban keletkezett. Ezek közül leginkább nevezetes, pontosabban hírhedt a Bimbó út, illetve a Rózsadomb felé szinte kaput képző Regent-ház volt.
Az épület pincéjébe az SS az értéktárgyak mellett hadianyagot is behordott, ami 1945. január 21-22 éjjelén berobbant, többszáz, óvóhelyen tartózkodó embert maga alá temetve.
Az útkereszteződés másik oldalán álló neoreneszánsz bérpalota is kiégett, így évekig egy kettős foghíj állt a városképileg-városszerkezetileg kiemelt helyen. A forradalom utáni újjáépítés során került sor a helyzet rendezésére, ekkor épült fel Dúl Dezső (BUVÁTI) tervei szerint a ma látható iker-épület. A tervek még az 1950-es évek elején, szocreál stílusban készültek, de Sztálin halála, illetve az azt követő Hruscsov-beszéd miatt átdolgozták a rajzokat. Az építkezés épp a forradalom miatt húzódott, végül 1960-ra fejezték be a projektet. Az elegáns, kőlapokkal burkolt, árkádos házak valóban méltó keretet adnak a Rózsadomb indításának, a „kommunista” épületek szinte észrevétlenül olvadnak bele a két háború közötti környezetbe.
Hasonló foghíj-beépítés a ferences templom előtti kanyarban álló lottóház. A lottóház a Kádár-kor jellegzetes épülete, a főnyeremény sokáig „öröklakás” volt a kor átlagához képest luxuslakóházban. A lottóházakat kiemelt helyen építették, ilyen volt a már említett épület az Iparművészeti Múzeum mellett.
A forradalom és szabadságharc építészeti sebei közül tehát van, amelyik ma is fáj, más szépen gyógyul, de a tudatos járókelőt mindig emlékeztetik az 1956. október 23-i eseményekre.