„Nagyobbat lehet építeni, de régebbit soha!” Véleménycikk műemlékvédelemről, a hely szelleméről és a múlt épületeinek kortárs üzenetéről.
Gyerekkorom óta egyik kedvenc időtöltésem a séta. Valahogy mindig megnyugtatott, ahogy végigmegyek az utcákon, és közben figyelem, hogyan rendeződnek a házak, a terek, az árnyékok – mintha minden sarkon egy új történet kezdene kibontakozni.
Olyankor a gondolataim is úgy kanyarognak, mint az utak maguk: néha váratlanul, néha logikus rendben, mégis mindig ugyanoda vezetnek – vissza a helyhez, ahol felnőttem.
A város épületei között járva már akkor is éreztem, hogy a múlt és a jelen különös együttélését látom.
Voltak házak, amelyekben a történelem nyomai még épphogy tartották magukat: repedezett vakolat, elrozsdásodott korlát, omladozó erkély, ahol néha egy magától kinőtt cserje kapaszkodott a falba. Ezek a képek gyerekként is emlékeztettek rá, hogy a világot csak kölcsön kaptuk, és ha nem vigyázunk rá, a természet visszaveszi, ami az övé.
Betonba öntött nosztalgia
Amikor évekkel később az egyik ilyen régi épületet felújították, már nem a gyerekkori látvány fogadott. A kecses arányok helyét rideg formák vették át, a történet helyét a funkció, a lélek helyét a beton. A ház ugyan megmaradt – de az emléke eltűnt.
A felújítás nem újjászületést, hanem felejtést hozott. Ez az élmény mélyen belém ivódott.
Rájöttem, hogy a műemlék nem csupán kő és tégla, hanem életszemlélet, gondolkodásmód, sőt: identitás.
Egy régi épülethez hozzányúlni nemcsak szakmai döntés, hanem erkölcsi felelősség is. A Gizella-malom gyerekkorom egyik kedvenc helyszíne volt. Az üres terek, omladozó falak különös vonzerőt adtak, sokszor órákat töltöttünk ott, beszélgettünk, nevettünk. A felújítás során új funkciót kapott: színházterem, kiállítóhelyek, próbatermek, a város közösségi tere lett.
Értékelem, hogy újra használatba került, és a koncepció jó példa arra, hogyan lehet régi falak között közösségi teret létrehozni.
Ugyanakkor a külcsín és a terek arányai nem mindenhol sikerültek, a rusztikus báj nagy része odalett. Van, ami nyersen többet ér, mint túldíszítve – a túlfinomítás elveszi az élményt.
„Nagyobbat lehet építeni, de régebbit soha!” – Márton Áron
Gyerekkorom utcáján elhaladunk egy százéves polgári épület mellett, ami napköziként szolgált. A várakozásnak ellentmondva viszont lebontott téglákat és hatalmas tűzfalat találunk. A telek végébe húzódva új napközi épült, ami teljesen megbontja a megmaradt utcaképet. Az ember órák alatt lebontja, amit a természet évek alatt sem tudott. A sors iróniája, hogy nyáron elkezdtem egy rajzot, amit nem fejeztem be, mondván: majd holnap... a malom egy központi épület lett volna, és a régi napközi állt volna a kompozíció közepén. Cikkemmel azt szeretném megmutatni,
miért fontos a műemlékek védelme és a hely szellemének megőrzése, különösen ott, ahol a múlt épületei már ritka tanúi egy eltűnő világnak.
Egyben keresem, miért rombolják legtöbbször azok, akik felépíteni sosem tudnák – a válasz a társadalmi ignorancia és a hatalmasok érzéketlensége.
Nem vagyok még építész, de érzem, merre nem szabad menni, és jogomban áll véleményt mondani; másokat is arra buzdítanék, hogy merjék vállalni a saját gondolataikat bármiről.
... befejezni a rajzot.
A cik a„Van HELYe a véleményednek!” felhívásunk keretében jelent meg