Tornyok, kupolák, díszes tetők – mindezek egykor természetes részei voltak Budapest látképének, ma azonban sokukkal már csak archív fotókon találkozunk. Fecske Gábor László „Budapest elveszett kincsei” című könyve és kutatómunkája arra hívja fel a figyelmet, mennyi különleges részlet tűnt el fővárosunk épületeiről – nem mindig a háború, sokszor a háború utáni időszak ideológiai és gazdasági döntései miatt. Az építészeti múltat szenvedélyesen kutató szerzővel a város emlékezetéről, gyűjtőszenvedélyéről és a visszaépítés lehetőségeiről beszélgettünk.
Korábban már bemutattuk Fecske Gábor László különleges kötetét, Budapest elveszett kincsei – Eltűnt díszes tetők nyomában címmel, amely arra hívja fel a figyelmet, milyen gazdag és változatos volt fővárosunk építészeti arculata a múlt századokban.
A város hajdani kupolái, tornyai és tetődíszei közül sok mára eltűnt – olykor háborús pusztítás, máskor gazdasági megszorítások vagy ideológiai átalakítások miatt.
A könyv nem csupán látványos képanyagával, hanem részletes, elemző szemléletével is hozzájárul ahhoz, hogy új fényben lássuk Budapest történeti városképét. Ezúttal a szerzővel beszélgettünk a kutatás hátteréről, kedvenc felfedezéseiről és arról, mit jelent számára az „elveszett kincs” fogalma.
A könyve olvasása után az ember Budapesten járva folyton azon gondolkodik, vajon az adott környéken mi tűnhetett el. Itt, a Falk Miksa utcai irodánk erkélyén állva tud a közelben olyan épületet, amelyről hiányzik a tetődísz?
A környéken több ilyen épület is található, elég csak a Vértanúk terére mennünk: a Magyar Fejlesztési Bank székházáról például egy fantasztikus magastető tűnt el az idők során. Ugyanakkor jó példa az egykori Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium épülete is, amelyről szintén eltűntek a sarokkupolák és a magastető — ám szerencsére a Kossuth tér rendezésének részeként ezek visszakerülhettek. A Wellisch-palota, ahogy az épületet hívják, ma ismét eredeti szépségében ragyog.
Honnan van az érdeklődése ezen a területen?
Nagyapám, aki igazi mesélő alkat volt, 1923-ban született, így még a háború előtti Budapestet is láthatta – azt a várost, amely a maga világvárosi hangulatával engem is lenyűgöz. Gyerekkoromban, amikor elvitt a lóversenypályára – ahogy ő mondta, a „Lovira” – mindig mesélt útközben a villamoson: a gyerekkoráról, az épületekről, azok tornyairól, kupoláiról. Sok ilyen elem még az ’50-es és ’60-as években is megvolt. Nagyapám halála után a hagyatékában találtam rá a Pesti Napló 1930-as ajándékalbumára, tele a régi Budapestet ábrázoló fotókkal – ekkor döbbentem rá igazán,
hogy bár ma is gyönyörű a város, egykor még szebb volt, hiszen az épületeket eredeti díszeik tették teljessé.
Ezután kezdtem el gyűjteni a régi fényképeket tartalmazó könyveket, és lényegében létrehoztam otthon egy „mini Budapest Gyűjteményt” – nagy örömére a szüleimnek, akik szinte a Nemzeti Bank teljes aranytartalékát rááldozták minderre.
2018-ban kaptam felkérést arra, hogy írjam meg ezeket a történeteket – azóta jelennek meg rendszeresen a cikkeim. 2024-ben pedig könyv formában is sikerült összefoglalnom mindezt.
Jelenleg két cikksorozatom fut párhuzamosan: az egyik az eltűnt kupolákról, a másik a megsemmisült budapesti épületekről szól.
Sokban megkönnyíti a munkát, hogy ma már nemcsak fizikailag, hanem online is kutathatók a különböző gyűjtemények – bár a régi, hosszadalmasabb módszernek is megvolt a maga romantikája.
Látom, a könyvben rengeteg adat van. Ezeket hol tudta kikutatni?
Az információk, amelyekkel dolgozom, főként az általam összegyűjtött szakkönyvekből, különböző szakmai portálokról és múzeumi, levéltári gyűjteményekből származnak. Emellett gyakran járok ki helyszínekre is: ha az adott épületnél találkozom valakivel, aki ott lakik, szívesen beszélgetek vele.
Többször előfordult, hogy a lakók értékes történeteket osztottak meg – például arról, mennyire sérültek meg a tetőidomok a második világháborúban, vagy mikor bontották el őket.
Ha ilyen személyes forrásból származik az információ, azt a könyvben külön jeleztem is. Sok tetődísz és szobor pusztulását egyébként épp a háborús események okozták – de nem feltétlenül a harcok, hanem például az, hogy a katonák a fegyvereik célzóberendezésének beállításánál kiszemeltek egy szobrot és azt próbálták eltalálni, vagy egyszerűen fogadásból céloztak a tetőelemekre.
Az ilyen és ehhez hasonló barbár események következtében semmisült meg például a Phönix-palota sarokkupolájának csúcsa is, amelyet egykor egy főnixmadár ékesített.
Több háború utáni fényképen jól látható, hogy a kupola szerkezete még állt, csak a madármotívum hiányzott róla – végül azonban az 1950-es években az egész szerkezetet elbontották.
Ráadásul a kupolák különösen sérülékeny célpontnak számítottak a bombázások idején: mivel felülnézetből jól látható, kerek formájuk van, a pilóták könnyebben tudtak rájuk célozni. Emiatt kifejezetten kedvelt célpontok voltak. Csodával határosnak tartom, hogy az Országház kupolája épségben maradt. A könyvének nagyon értékes része a gazdag archív fotóanyag. Ennek az összegyűjtése nagy kihívást jelentett?
Ez volt a legnagyobb kihívás. A könyv szöveges része nagyrészt a korábbi cikksorozatomra épül – bár a kutatás során újabb és újabb információk kerültek elő, így bizonyos helyeken módosításokra is szükség volt.
Mégis, a legnagyobb feladatot nem az írás, hanem a megfelelő képanyag összegyűjtése jelentette. Az archív fotók összesen tizenhat különböző gyűjteményből származnak.
Még egy olyan fényképet is sikerült megszereznem, amely a jeruzsálemi Jad Vasem Múzeumban található. Ennek egészen különös története van: a német megszállás idején német katonák fotózkodtak a Rákóczi úton, és az egyik ilyen képen, a háttérben bukkantam egy olyan épületre, amely még az eredeti tornyával látható – ezt más forrásból sehol sem tudtam azonosítani. A kép kalandos úton került a múzeumba: egy zsidó származású gyűjtő bukkant rá egy katonai raktárban, majd később a Jad Vasemnek adományozta.
És melyek azok a gyűjtemények, amelyekből a legtöbb képet tudta szerezni?
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményéből, de a Budapesti Történeti Múzeumból is sok fotó származik.
Hány épületet, hány tornyot és kupolát dolgozott fel ebben a könyvben?
Valójában a kupolás épületek száma jóval meghaladja a könyvben bemutatott százat – akár egy újabb kötetet is meg lehetne tölteni a témával.
A mostani könyvben ötven pesti és ötven budai épület szerepel.
Igyekeztem olyan sorrendbe állítani őket, hogy az útvonal egyetlen nap alatt bejárható legyen: a túra akár a Boráros térről is indulhat, és egészen a Farkasréti temetőig vezethet.
Volt az épületek között olyan, amelyiken meglepődött, amikor rátalált az archív fotóra? Vagy céltudatosan keresett?
Nem, ezeket az épületeket már korábban is ismertem. A könyv írása során inkább az volt az izgalmas, hogy a korábbi cikkekhez képest sikerült-e új információkat feltárni. Például a Foncière-palota kupolájának eltűnéséről, amely az Andrássy úton állt, mostanra több részlet is ismertté vált. Kiderült, hogy a háborúban mindössze egy kisebb sérülés érte, és közvetlenül a háború után készült fotókon még teljes épségben látható a kupola. Valamikor az 1940-es évek végén azonban egyszerűen elbontották. Jó hír viszont, hogy a legutóbbi felújítás során úgy alakították ki az épület tetőzetét, hogy a jövőben akár a kupola is visszaállítható legyen.
Éppen ez a könyvem egyik fő célja: hogy ráébressze az embereket, mennyi minden hiányzik Budapest házairól.
Bízom benne, hogy egy-egy jövőbeni felújítás során ezekre a részletekre is gondolni fognak.
Ennek az épületnek mondhatni „szerencséje van”, mert annyira jók az arányai, hogy a kupola hiánya nem zavaró. Vannak azonban olyan épületek is, amelyekről egyértelműen látszik, hogy hiányzik valami – a kupola elvesztése látványosan megbontja az összképet. A Dohány utca elején álló Első Katonai Biztosító Intézet székházának is szerencsések az arányai, most is jól mutat az épület, bár az egykori art deco felépítmények igazán különlegesek voltak, így nagy kár értük.
Igen, ezek a formák valóban a New York-i art deco felhőkarcolókra emlékeztetnek. Ennél az épületnél találtam egy különösen megrendítő fényképet, amely a Dohány utcai zsinagóga mártírtemetőjében készült. A felvétel hátterében még jól kivehetők az épület eredeti tetőidomai, ami azt jelenti, hogy 1945-ben, a háború után ezek még álltak – holott korábban úgy véltük, hogy Budapest ostroma során pusztultak el. Sok más díszes tető esetében is hasonló következtetésre jutottam: bár a köztudatban az él, hogy ezek a második világháború alatt semmisültek meg, a kutatásaim alapján egyre inkább az látszik, hogy a legtöbbjük az azt követő 15 év során tűnt el. Ez számomra is megdöbbentő felismerés volt. Magam is számtalanszor olvastam a szakirodalomban, hogy „a háborúban bombatalálat érte és megsemmisült” – de ez valójában korántsem volt így.
A legtöbb épület kupolája még évekkel a háború után is állt, gyakran sértetlenül.
Ez az igazán szomorú: a háború utáni építészet elsődleges célja a sematizáló funkcionalizmus lett, és a kupolákat – mivel nem töltöttek be konkrét funkciót – értéktelen, fölösleges elemeknek tekintették. Sok esetben, ha a tetődísz megsérült, vagy egyszerűen csak elhanyagolták, ahelyett, hogy felújították volna, inkább elbontották. Találtam olyan feljegyzéseket is, amelyek szerint bizonyos kupolákat nem is műszaki okokból, hanem az ideológiához való alkalmazkodás jegyében bontottak el.
Hol voltak Budapesten a legnagyobb károk?
A második világháború idején elsősorban Buda szenvedett súlyos károkat, ami különösen tragikus, hiszen ott álltak a legértékesebb épületek – középkori és barokk házak is megsemmisültek.
A budai Vár palotái, köztük a Királyi Palota, a József főhercegi palota és a Honvéd Főparancsnokság is ekkor sérültek meg.
Az 1956-os forradalom során viszont a helyzet megfordult: akkor főként Pest vált a harcok áldozatává. Szomorú módon így a két városrész pusztulása szinte „kiegyenlítődött”.
Fontos hangsúlyozni, hogy a bérházak állapotának romlása nem kizárólag a háború következménye.
Az államosítást megelőzően ezek az épületek magántulajdonban voltak, és a tulajdonosok a bérleti díjakból fenn tudták tartani, karban tudták tartani őket. Amikor azonban az ingatlanok állami kézbe kerültek, a karbantartás hirtelen túl nagy feladat lett – különösen a kedvezőtlen gazdasági helyzet mellett.
Ennek következtében néhány évtized alatt súlyos állagromlás ment végbe. A rendszerváltás után pedig az sem segített, hogy nem az eredeti tulajdonosok kapták vissza a házakat, hanem a bérlők vásárolhatták meg a lakásokat piaci ár alatt – így továbbra sem volt forrás a közös karbantartásra. Ennek a következményeit sajnos ma is érezzük, de ez már egy másik történet.
Így van, a lakóközösségeknek gyakran még az alapvető karbantartási munkákra sincs elegendő forrásuk, nemhogy díszbádogos munkákra vagy a gipszstukkók helyreállítására. Ezeknek az épületeknek a másik nagy tragédiája, hogy az egykor tágas, nagypolgári lakásokat sok esetben kisebb egységekre osztották fel, ami a belső díszítések pusztulásával is járt. Ezeket a historizáló bérházakat így néhány évtized alatt gyakorlatilag kívül-belül sikerült teljesen elsorvasztani.
Igen, bár a lakásfelosztás kérdése árnyaltabb, mint elsőre tűnik. Ugyanebben az időszakban ugyanis a bérházak felsőbb emeletein található egyszobás lakásokat – amelyekhez eredetileg csak közös, a gangról nyíló WC és mosóhelyiség tartozott – gyakran komfortosították: fürdőszobával látták el, sőt néha több lakást is egybenyitottak. Tehát nem kizárólag kedvezőtlen átalakítások történtek. Ugyanakkor a házak esztétikai értéke és állapota szempontjából ezek a változtatások többnyire mégiscsak kedvezőtlen irányba vitték el az épületállományt.
Igen, ebben is megjelenik az a fajta uniformizálás, amely a háború utáni időszakban az épületdíszek eltüntetésében is tetten érhető.
Az egyéni karakter, az individuum eltörléséről és a közösségnek való alárendelésről szólt ez a szemlélet.
Ezzel párhuzamosan zajlott a korábbi társadalmi rendszer lejáratása is, amelynek legkézzelfoghatóbb szimbólumai éppen ezek a nagypolgári lakóépületek voltak. Így ezeket tudatosan leegyszerűsítették, megváltoztatták, hogy illeszkedjenek az új ideológiai elvárásokhoz.
Tapasztalatai szerint ez mennyire kifejezetten budapesti jelenség? Hasonló mértékben megfigyelhető más magyar városokban is?
Amióta megjelent a cikksorozat, folyamatosan kapok megkereséseket Szegedről, Debrecenből, Miskolcról és más városokból, hogy írjak az ottani épületekről is, hiszen a helyiek számos hasonló történetet tartanak számon. Elképzelhető, hogy egyszer majd erre is sor kerül, de mivel erős lokálpatrióta vagyok, egyelőre Budapesttel foglalkozom.
Itt élek, itt van lehetőségem alapos kutatómunkát végezni.
Természetesen rengeteg olyan vidéki épületet is ismerünk, amelyet megcsonkítottak; ez tehát nem kizárólag budapesti, hanem országos jelenség volt – sőt, a keleti blokk több országában is hasonló folyamatok zajlottak.
Más épületrészeknél is megfigyelhető ez a sematizálás, vagy kifejezetten a tetőidomokra, dekorációkra jellemző?
Nem kizárólag a tetőidomokat és kupolákat érintette ez a fajta leegyszerűsítő szemlélet. Az üzletportálok esetében is számos ilyen megoldással találkozunk: az ’50-es években például gyakori volt, hogy az eredetileg íves, gazdagon díszített portálokat egyszerű, nagyméretű kirakatokra cserélték, ezzel teljesen elvéve egy-egy szecessziós vagy historizáló ház karakterét.
Divatba jött az árkádosítás is – sok régi épület földszintjén műmárvánnyal burkolt vasbeton tartókkal fedett közlekedőket alakítottak ki, amelyekből az üzletek nyíltak.
Ilyen beavatkozásokkal találkozhatunk például a Blaha Lujza tér környékén is.
Erre a megoldásra azért volt szükség, mert a közúti forgalom növekedésével az utakat kiszélesítették, a járdáknak pedig már csak a házak földszintjén jutott hely. A fedett, árkádos járdáról nyíló üzletsor ötlete akár működőképes is lehetett volna, de a gyakorlatban ezek a közlekedők gyakran sötétek, elhanyagoltak, sőt, nem ritkán veszélyesek is lettek – így az árkádosítás a legtöbbször visszafelé sült el.
Igen, akkoriban mindent az autós közlekedésnek rendeltek alá – ennek nyomait ma is jól látni például a Rákóczi úton vagy a Kossuth Lajos utcán, amelyek lényegében városi autópályákká váltak. Érdekesség, hogy az árkádosítás ötlete sem hazai találmány volt: ez is a keleti blokk gyakorlatából ered, Moszkvában például hasonló módon alakították át a 19. századi épületek földszintjeit.
Melyik a kedvenc épülete az Ön által kutatottak közül?
A budai Várban található Honvéd Főparancsnokság az egyik személyes kedvencem, valószínűleg egy gyerekkori emlék miatt.
A szüleimmel jártam ott, és egy szürke, ütött-kopott, golyószaggatta épület előtt parkoltunk – akkor még nem értettem, miért van ott.
Később kiderült, hogy a Budai Vigadót és az épület mögött álló egykori Honvédelmi Minisztériumot is jegyző Kallina Mór tervezte és egykor egy díszes kupola koronázta, amely szervesen illeszkedett a budai Vár látképébe. A legnagyobb örömömre a Nemzeti Hauszmann Program keretében ezt az épületet is eredeti formájában és szépségében rekonstruálják.
Nekem az OTI Fiumei úti székháza a kedvencem a kötetből.
Az épület valóban gyönyörű. A könyvemben is leírtam, hogy bár a 73 méter magas torony felső szintjeit az 1960-as évek végén statikai okokra hivatkozva bontották el – mivel kétségek merültek fel a bauxitbeton állékonyságával kapcsolatban –, már a korszakban is tudták, hogy megoldható lett volna a probléma.
Mégis a bontás mellett döntöttek, tehát ismételten a jól ismert séma valósult meg.
Valószínűleg a dekorációban megjelenő számos nemzeti elem miatt kellett elpusztítani a torony felső szintjeit.
Mindig az 1950-es évek pusztítását említjük, ám már a második világháború előtt is zajlottak hasonló folyamatok. Székesfehérvár összességében igen pozitív modernizációja során például Kotsis Iván tervei alapján „csendesítettek le” számos historizáló épületet.
F.G.L.: Ebben teljesen igaza van, hiszen már a második világháború előtt is történtek kupola elbontások. Egy speciális jogszabály volt érvényben az Osztrák-Magyar Monarchia idején, amely előírta, hogy a budapesti épületek nem lehetnek négy emeletnél magasabbak, hogy látványban ne haladják meg a császárváros épületeit. Hogyan cselezték ki ezt a tiltást a korabeli ügyes budapesti építészek?
Fantasztikus manzárdtetőket és kupolákat építettek, hogy az épület továbbra is négyemeletesnek tűnjön, de több lakószinttel rendelkezzen.
Azonban nem minden esetben volt ez elegendő, így – miután megszűnt a Monarchia és vele együtt a korlátozás – a két világháború közötti időszakban már emeletráépítések indultak. A II. háború utáni bővítésekkel szemben azonban itt egy nagy különbség van: ekkor a legtöbb esetben visszahelyezték a kupolákat, és a ráépítés során az épület eredeti stílusát is megőrizték, így az összkép harmonikus maradt.
Utolsó kérdésem nagyon egyszerű. Melyik az az épület, amelyet Ön a legszívesebben visszaépítené?
A Budavári Királyi Palota. Amikor a 19. és 20. század fordulóján Hauszmann Alajos tervei alapján gazdag homlokzati ornamentikával és mozgalmas tetőzettel megépült, látványban az Országház budai ellenpontjaként funkcionált, és igazán szép harmóniát alkottak.
Bár a palota a háború során súlyosan megsérült, helyreállítható lett volna. Ezzel szemben a megmaradt díszeit eltávolították, és egy steril, sematikus épületté alakították át.
Ha valaki nem ismeri az eredeti Hauszmann-féle palotát, akkor még szépnek találhatja a mai épületet is, de valójában a magyar történelem, a nemzeti öntudat szimbólumai teljesen eltűntek belőle, árnyéka egykori önmagának. Nekem személyesen nagy vágyam, hogy visszanyerje eredeti formáját, és szerencsére már ez a munka is elindult.
