A Cambridge-i Egyetem és III. Károly alapítványa, a King’s Foundation új építészeti mesterképzést indít, amely a klasszikus építészet és várostervezés iránt elkötelezett hallgatók számára teljes értékű szakmai utat kínál. Az új program 2026 őszén indul, és hivatalosan is illeszkedik az Egyesült Királyság építészeti akkreditációs rendszerébe. A jelenség nem egy elszigetelt hóbortra épít, hanem szervesen illeszkedik egy egyre szélesedő nemzetközi mozgalom elképzeléseibe.
Az elmúlt évben több írásban is visszatértem arra a jelenségre, amely ma már aligha szűkíthető le egyetlen intézményre vagy országra: a klasszikus építészet kortárs újjászerveződésére, arra a globális hálózatra, amely az oktatástól a városépítésig újra komolyan veszi a hagyományt mint élő tudást. A Notre Dame-i Egyetem ebben úttörő szerepet játszott, amikor az amerikai kontinensen intézményes formában adott rangot a tradicionális, ezen belül főként a klasszikus építészetnek. Most egy európai léptékű, hasonlóan jelentős kezdeményezés körvonalazódik, amely új fejezetet nyithat azok számára, akik a szakmai képesítés útján sem szeretnének lemondani erről a szemléletről.
A Cambridge-i Egyetem és a King’s Foundation együttműködésében induló építészeti mesterszak hároméves képzési formában kínál lehetőséget arra, hogy a hallgatók az építészeti hivatás teljes jogú gyakorlásához szükséges tanulmányi követelményeket teljesítsék. A program különlegessége nem pusztán abban áll, hogy a brit szakmai akkreditációs rendszerhez (ARB) igazodik, hanem abban is, hogy világosan kimondja:
a fenntarthatóság és a hagyomány nem egymást kizáró fogalmak.
A képzés két, egyenrangú szakirányt kínál. Az egyik a kortárs fenntartható technológiákra épül, a másik pedig kifejezetten a tradicionális építészet és várostervezés iránt elkötelezett hallgatóknak szól. Ez a struktúra szinte pontosan visszhangozza azt a pedagógiai logikát, amelyet a Notre Dame esetében is elemeztem: nem ideológiai gettót hoz létre, hanem valódi szakmai alternatívát, ahol a klasszikus építészet nem stílusgyakorlat, hanem módszer, gondolkodásmód és kulturális felelősség.
Különösen fontos üzenetet hordoz a program részidős jellege, amely közel áll a hazai duális képzéshez.
A hallgatók a három év során végig aktív tervezői gyakorlatban maradhatnak, miközben évente három alkalommal (szeptemberben, decemberben és a húsvéti időszak környékén) kéthetes intenzív stúdiófoglalkozáson vesznek részt. Ez az intenzív, mégis rugalmas struktúra kifejezetten azoknak kedvez, akik már most is irodákban dolgoznak, és nem szeretnének kiszakadni a mindennapi szakmai valóságból, de elmélyültebb, szisztematikus tudásra vágynak.
Érdemes ehhez egy rövid fogalmi kitérőt is tenni, mert az angolszász „Master of Architecture” (M.Arch.) jelentése alapvetően eltér attól, amit az európai – különösen a bolognai rendszerben szocializálódott – olvasó megszokott.
Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban a mesterképzés nem egyszerűen egy alapképzést követő, formális fokozat, hanem jellemzően posztgraduális, professzionális képzés, amelyet már diplomás, gyakran többéves gyakorlattal rendelkező építészek végeznek el.
A M.Arch. célja nem az alapozás, hanem az elmélyítés: komplex tervezési problémák, városi és tipológiai gondolkodás, történeti és elméleti tudás integrálása a mindennapi praxisba.
Ezzel szemben az EU-ban elterjedt 3+2 éves bolognai modell – bár adminisztratív értelemben „teljes” képzési ívet alkot – sokszor széttördeli a tanulási folyamatot: a hároméves alapképzés túl rövid az építészeti gondolkodás megalapozásához, a kétéves mesterszak pedig gyakran már nem tud valódi mélységet adni, különösen akkor, ha a hallgatók még nem rendelkeznek érdemi szakmai tapasztalattal. Az angolszász mesterképzés ezért nem pótlék, hanem szellemi sűrítés: egy olyan tanulási fázis, amely a gyakorlat és az elmélet közti feszültséget nem elfedi, hanem termékennyé teszi. Éppen ez az a minőségi különbség, amely miatt
a cambridge-i és a Notre Dame-i típusú programok ma egyre vonzóbb alternatívát kínálnak azoknak, akik az építészetet nem pusztán végzettségként, hanem hosszú távú hivatásként értelmezik.
A cambridge-i képzés 2026 szeptemberében indul, és 2029 őszére az első résztvevők megszerzik az úgynevezett „Academic”, vagyis az elméleti és tervezési felkészültséget, amely a brit rendszerben az kamarai regisztráció előfeltétele. Azok, akik a tanulmányok mellett megfelelő gyakorlati tapasztalatot is szereznek, ezt követően egy külön „Practice”, vagyis gyakorlati értékelési folyamaton keresztül építészként tervezői jogosultságot kapnak az Egyesült Királyságban.
Mindez túlmutat egyetlen mesterképzésen. Annak a nemzetközi mozgásnak a része, amelyben Cambridge, a King’s Foundation, a Notre Dame-i Egyetem, valamint számos európai és amerikai műhely egy közös felismerés mentén kapcsolódik össze:
a jövő építészete nem a látvány- és személyi kultusz, hanem a helyteremtés felől érthető meg.
A klasszikus építészet iránti érdeklődés ma már nem nosztalgia, hanem válasz a válságokra – városi léptékben, társadalmi értelemben és ökológiai szempontból egyaránt.
Az új cambridge-i program éppen ezért egy belépési pont is egyben egy élő, nemzetközi közösségbe.
Azok számára, akik a klasszikus építészetet nem lezárt múzeumi fejezetnek, hanem tanulható és továbbfejleszthető tudásnak tekintik, érdemes most körülnézni: a globális hálózat nyitott, és egyre több kaput tár fel azok előtt, akik szakmai bátorsággal és intellektuális kíváncsisággal közelítenek az építészet klasszikus hagyományához.
A szerző az MMA MMKI kutatója.
Nyitókép: A King's College kápolnája Cambridge-ben (Forrás: Dmitry Tonkonog, Wikimedia Commons)
