Egy épület, amely egyszerre kapu, csomópont és kérdőjel Szeged térképén. A szegedi nagyállomás nem csupán a város vasúti közlekedésének központja, hanem építészeti örökség, várostervezési kihívás és Pfaff Ferenc keze nyomát őrző műemlék is. Sorozatunk újabb részében a dél-alföldi régió legfontosabb állomásépületét mutatjuk be – múltjától a lehetséges jövőjéig.
Sorozatunkban annak a hét nagy pályaudvarnak a történetét és jelenlegi helyzetét mutatjuk be, amelyek részt vesznek az Építési és Közlekedési Minisztérium, valamint a MÁV közös állomásmegújítási programjában.
A kezdeményezés célja, hogy az országos, térségi és helyi jelentőségű, továbbra is köztulajdonban maradó vasútállomások megújulhassanak – részben magántőke bevonásával.
A sorozat mostani részében a dél-alföldi régió legfontosabb vasúti csomópontját, a szegedi nagyállomást járjuk körül, amely nemcsak közlekedési szempontból, hanem építészettörténetileg is érdekes.
A város kapuja
A szegedi vasútállomás – közkeletű nevén a nagyállomás – Szeged legfontosabb vasúti csomópontja, és egyben a város vasúton érkezők számára első benyomást nyújtó kapuja. A belváros peremén, Alsóváros északi szélén fekvő épület egy hosszú földtöltés tetején áll, a Boldogasszony sugárúttól és a Tisza-parttól kissé elszigetelve.
Míg keleti és északi irányban jórészt kihasználatlan ipari területek övezik, nyugatra lakóövezetek húzódnak.
A környezet e kettőssége, illetve a vasúti töltés városszövetet átszelő és elválasztó jellege évtizedek óta várostervezési viták tárgyát képezi.
Megosztó örökség – vita a helyéről
Szeged városfejlesztési koncepcióiban évtizedek óta napirenden van a nagyállomás kérdése. Kritikusai szerint a pályaudvar és a körülötte húzódó töltés elzárja a Tisza-partot és akadályozza a városi megújulást.
Azt vallják, hogy a városközpontba ékelődött állomás helyett egy peremkerületi, korszerűbb vasúti csomópont szolgálná jobban Szeged fejlődését.
Mások viszont épp az elhelyezkedés előnyeit hangsúlyozzák: a város szívéhez közeli, karakteres állomás értékes térszervező erővel bír, és nem a vasút, hanem az ipari hanyatlás okolható a környék leromlott állapotáért.
Egy építész, akit mindenki ismer, de a nevét senki sem tudja
A szegedi állomás mai épületét 1902-ben adták át – a vasút Szegedet már 1854-ben elérte, de ekkorra vált szükségessé egy, a növekvő utasforgalomhoz és a város rangjához méltó középület megépítése. A terveket Pfaff Ferenc készítette, aki a MÁV megbízásából több mint ötven főpályaudvar épületének tervezését irányította. Munkássága az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legsikeresebb és legszisztematikusabb vasútépítési korszakához köthető. Pfaff Ferenc nevét ma sajnos ritkán említik, magánéletéről alig maradt fenn forrás. Még sírja is eltűnt a történelem viharaiban.
Pedig munkái – köztük a miskolci, pécsi, régi debreceni és a szegedi pályaudvar – a historizáló középület-építészet színvonalas példái.
Tervezőként ügyesen ötvözte a kor technikai újításait – mint a vasszerkezetes csarnoképítés – a reprezentatív, neoreneszánsz homlokzatokkal, olyan épületeket alkotva, melyekben minden magyar megfordult már élete során, éppen ezért érdemes megjegyeznünk a nevét.
Az állomás, amely „nem a főútvonalon van”
A szegedi nagyállomás nem egy forgalmas sugárút mentén fekszik, hanem egy kisebb térséget ural a Szent Ferenc utca végén. Ez a sajátos elhelyezkedés is hozzájárul ahhoz, hogy monumentalitása kevésbé érvényesül, noha építészeti szempontból igazi különlegesség.
Az állomás előcsarnoka és a vágányok között jelentős szintkülönbség van – egyedülálló módon mégsem épült szigetperon, helyette elegáns, széles lépcsősor vezet fel a vágányokhoz.
A bejárat fölötti három íves záródású hatalmas ablakot két kissé nyomott arányú torony fogja közre – ez a korabeli historizáló építészet és a MÁV-esztétika egyik ötvözete. A pályaudvart 1964-ben és 2006-ban is felújították. Utóbbi alkalommal az épület eredeti formáját igyekeztek helyreállítani, ami lehetőséget adott arra, hogy a Pfaff-féle építészeti koncepció ismét érvényesülni tudjon.
Új fejezet a nagyállomás történetében?
A szegedi nagyállomás tehát egyszerre műemlék, közlekedési központ és várostervezési kihívás. A jelenlegi fejlesztési program részeként megnyílhat az út egy olyan átfogó rekonstrukció és funkcionális megújulás előtt, amely egyszerre teszi vonzóbbá az állomást az utasok számára, és oldja fel a városszövetet megosztó korlátokat is.
Ahogyan a múltban, úgy most is kérdés: a város alkalmazkodik-e a vasúthoz, vagy a vasút alkalmazkodik a városhoz?
Egy azonban biztos: Pfaff Ferenc több mint egy évszázaddal ezelőtt nem csupán egy épületet tervezett, hanem azt a helyet, ahol a város és a vasút találkozik – újra és újra. A felújítási programnak hála ez a hely most megújulhat.
