„Mutatták az öregek, hogyan kell, mi pedig nekiestünk” – így éledt újjá nemrég a zsúpkészítés elfeledett mestersége az oszkói szőlőhegyen, de ennél azért több is kellett.
Ha minden homályba vesző érték és hagyomány úgy találna megmentőre, mint ahogy az oszkói szőlőhegy omladozó pincéi találtak rá Zágorhidi-Czigány Csabára a nyolcvanas években, megnyugodhatnánk. Az akkor pályakezdő építészként dolgozó lelkes lokálpatrióta nem az egyetemen találkozott először a műemlékvédelemmel, szülőföldjén szívta magába a „megtartás törvényét”. Ott, ahol a szőlőművelés és a bortermelés mindig az élet része volt, és ahol a még megmaradt épületek egy letűnt életmód értékeiről, harmóniájáról tanúskodtak.
Tábortűz, közösség, hagyománytisztelet
A Vasi-Hegyhát dombos lankáinak látványához időtlen idők óta hozzátartoznak a szőlőtőkék és a zsúpfedeles présházak, éppúgy, mint a vidéki élet zajai, a marhák bőgése vagy a borospoharak koccanása. Ha valaki ide születik, ráadásul értékmentő hivatást is választ, dupla ajándék – neki is, a helynek is.
„Gyönyörű présházak, vagy ahogy mi hívjuk, pincék vannak szerte a hegyen, sőt a környező települések határában is. Minden egy dolgozattal kezdődött. Végzős építészként részt vettem a Savaria Múzeum pályázatán azzal a munkámmal, amelyben felmértem a megőrzésre érdemes, műemléki értékű épületeket az oszkói hegyen. Mindent ledokumentáltam és első helyezést értem el vele. Ez persze még kevés lett volna ahhoz, hogy bármi elinduljon, de a faluban szerencsére élénk közösségi élet zajlott, főként a plébánia körül, és a terveimet is megbeszéltem a baráti körömmel.
1985-öt írtunk, amikor fent a hegyen, a tábortűz körül ülve eldöntöttük, hogy létrehozunk egy egyesületet.
A civil szervezetre azt a feladatot szabtuk, hogy segítségével megőrizzük a hegy értékeit az utókornak” – eleveníti fel a Hely.hu-nak a negyven évvel ezelőtt történteket Zágorhidi-Czigány Csaba.
Beszélgetőtársunk azóta sem nyugszik: riportunkhoz a falu szívében álló Szent György-templom kertjéből hívjuk el, ahol ugyancsak barátokkal, kollégákkal tevékenykedik, épp az országzászló árbócának alapját készítik.
Tölgyfa, vessző, sár és rozs – ami csak kéznél volt
40 éves idén a Hegypásztor Kör, amely akkor az utolsó pillanatban tudott lépni, hogy megmenthesse a pincéket. Most ragyogó napsütésben, de még metsző hidegben járjuk körbe vendéglátónkkal a környéket.
„Viszonylag jó állapotban voltak az épületek, több még aktív használatban volt. A nyolcvanas években élt az a generáció, amelynek hozzátartozott a mindennapjaihoz ez az életforma. Gyerekkoromban én is kijártam a nagyapámmal vasárnap délutánonként a szőlőbe, ahol az egész heti munka után a szomszédok beszélgettek, italoztak. A szőlőt és a gyümölcsöst művelték, az épületeket karbantartották, amelyek közül sok az 1700-as évek óta ott állt” – meséli az építész-helytörténész, akitől megtudjuk: az első hivatalos adat a hegyközségről 1787-ből való.
Eleinte boronafalas házak épültek a valamikor tölgyerdőkkel borított domboldalon, miután kiirtották a fákat, hogy beültessék a területet. „Az első építőelemek ezekből a tölgyfákból készültek a tömör gerendafalakhoz, 1985-ben még jó néhány fellelhető volt ebből a típusból. Az 1800-as években változott a technika, a falak egy része még mindig gerendából, másik része fonással készült. Karóvázra fonták a vesszőt, amit aztán betapasztottak két oldalról. Később jött divatba a tömésfal, de beköszöntött a téglafalazat korszaka is, és a tetőszerkezet építése szintén változott az idők során. A hagyományos megoldás ezen a vidéken a zsúpfedés volt” – avat be a részletekbe.
Új életforma – elgazdátlanodó épületek
A helyiek saját maguk termelték a rozst, és a feldolgozást is helyben végezték.
A közösség saját kezűleg készítette el a zsúpot,
és fedte be a részben gazdasági, részben lakócélokra használt – egy-, két- vagy háromtraktusú – épületeket.
Az oszkóiak szeme előtt „termett a feladat”, ahogy sorra romlott a pincék állapota. „Egyre több elhanyagolt épület volt, akadt, amelyik összedőlt, néhány gazdátlanul rogyadozott. Jellemző volt a második világháború után, hogy a gazdák jó része a városokba költözött, és a gyárakban helyezkedett el munkásként. A faluban maradt öregek már nemigen tudtak kijárni a szőlőbe, így fordulhatott elő, hogy egyik-másik lassan az enyészeté lett” – idézi fel az elmúlt évtizedeket Zágorhidi-Czigány Csaba. Az egyesülettel nekiláttak hát a munkának.
Rozsvetéstől a tetőfedésig
Megvásároltak egy leromlott állapotú pincét, hogy a felújításával példát mutassanak a többi tulajdonosnak.
„A mi generációnk már nem ismerte a fogásokat, de megtanultuk az öregektől.
A szarufa és a lécezés javítása volt az első dolgunk, utána jöhetett a zsúpkészítés, hiszen erősen pótlásra szorult az itt-ott hiányos, beázó tető. Először is rozsot kellett venni. Rendben, de mégis honnan? Nos, a téesz-elnök felajánlotta, hogy vetnek nekünk rozsot egy táblába. Persze le is kellett aratni, amihez összeverbuváltunk egy nagyobb társaságot, barátokat, szülőket, és mindenki elővette a padlásról a régi szerszámokat is. Kicsit korhadtak, szuvasak voltak, de került végül aratókasza, kötőfa is. Mutatták az öregek, hogyan kell, mi pedig nekiestünk” – sorolja a kezdeményező.
Megtanultak kaszálni: a férfiak munkája nyomán a rozst rendekbe rakták, azt az asszonyok marokba szedték. Ezekből kévét kötöttek, azokat kepékbe, majd keresztbe rakták. „A beszállítás a faluba külön szervezést igényelt, de sikerült. Nagyanyám udvarán raktuk le, majd jöhetett a cséplés. No, ez komoly férfimunka volt, úsztunk az izzadságban, szállt a pelyva meg a por” – emlékszik vissza a nehezére a zsúptetőkészítővé avanzsált építész.
Kemény munka, rövid életű siker
A helyszínen mutatja: a rozsszalma kévéket végül kettőzve felkötözték a tetőlécekre, így mentek sorban. „Külön speciális folyamat a gerinc vagy az élek kirakása, de ezeket is megtanultuk az öregektől. Kijavítottuk a többi hibát is az épületen: a gerendafalakat besároztuk, de természetesen nem egyszerű sárral. Kellett hozzá pelyva, lótrágya, szalma is, amit végül fel kellett simogatni a tömésfalra, vagy éppen le a padlóra, és meszeltünk is” – avat be a további részletekbe.
Az első évben elkészültek a toldozás-foltozással, de a sikert egy katasztrófa árnyékolta be.
„Valaki felgyújtotta a kijavított zsúptetőt a présházon, és leégett az egész munkánk. Kezdhettünk mindent elölről”
– árulta el vendéglátónk, és megállapíthatjuk: rögtön leckét kaptak abból, mennyire kockázatos tűzveszélyes anyagot használni az építkezésben, de hát az volt eleinknek is. Egy gyújtogatóval pedig senki sem számol.
Régi és új: reneszánszát éli a hagyományos építészet
Ezúttal sokkal több tennivaló volt, hiszen minden leégett, azonban az összefogás is nagyobb lett a faluban, ezért gyorsabban is haladtak. „Nagyobb tempóra kapcsoltunk, profibbak is voltunk. Nem tágítottunk az eredeti vállalásunktól, tudniillik hogy értéket mentsünk. Egy épületen ezt véghez is vittük, és igyekeztünk ezzel példát mutatni másoknak, de a tudást szerettük volna továbbadni, ezért táborokat szerveztünk, ahol megtanítottuk a fogásokat” – ez lett az egyesület másik, nem kevésbé fontos feladata.
Azóta a kezük munkáját dicséri több őrségi tájház és harangláb felújítása.
Ezenkívül újabb épületeket, sőt szálláshelyeket is építettek az oszkói szőlőhegyen, így mára a térség kulturális-turisztikai térképére is feltették a települést.
A hagyományos építészeti megoldások reneszánszukat élik, és több példa bizonyítja, hogy akár a legkorszerűbb technológiákkal is ötvözhetők. Nem mellesleg igény is mutatkozik rá az építtetők körében – már csak környezetvédelmi okokból is – amit sokan kellő tudással ki is használnak – helyesen.
Az egyesületben eközben egyfajta generációváltás zajlik, mégiscsak eltelt negyven év a kezdetek óta, de ez az élet rendje. Ahogy a természetben öröklődik az elődök által felhalmozott tudás, úgy hagyományozzák át a fiatalabbakra itt is a szőlőhegy szeretetét a tapasztaltabbak.
