hely.hu | Így indult a tájépítészet

A tájépítészet története civilizációnk kezdeteihez vezet vissza. Ismerje meg velünk a „harmadik természet” kibontakozásának első időszakát!

A tájépítészetre sokszor úgy tekintünk, mint az építészet egyik feltörekvő, korunk kihívásaihoz alkalmazkodó, ökológiai kiegyenlítő hatást nyújtó, a települési zöldinfrastruktúra létrehozását, a településeken élő emberek életminőségének javítását, mentális jólétét szolgáló ágára. A 2023-ban elfogadott magyar építészetről szóló törvénynek is egyik kiemelt célja a tájépítészet szerepének erősítése. Ha a történelemben keressük a törvényben is megmutatkozó szerepváltozás nemzetközi és hazai előzményeit, érdemes messzebbre is elkalandozni az időben, mert így remélhetőleg egyértelművé válik, milyen mély kulturális jelentése és jelentősége van a tájépítészetnek civilizációnkban.

Megváltozik a táj

A tájtervezés történetének gyökerei egészen a neolitikum agrárforradalmának időszakába vezetnek vissza. A mezőgazdasági termelés mindenhol a világon átalakította az ember környezetét. A természet hatalma gyengülni kezdett, az ennek való kiszolgáltatottság fokozatosan megszűnt. Egyrészt az emberi fogyasztásra optimalizált, nemesített növények termesztéséhez szükséges szántóföldek átvették az eredeti természet helyét, másrészt az egyre növekvő populáció kialakította a városokat, ahol az ember egy addig ismeretlen, mesterségesen létrehozott, egyre terebélyesedő, öntörvényűnek tűnő életkörnyezetben találta magát. Már az ókori gondolkodók is megragadták ezt a változást, Cicero a híres római szónok és közéleti szereplő az ember által megművelt tájat (alteram naturam) második természetnek hívta. Ez tulajdonképpen nem más, mint az anyatermészetet a maga céljai szerint átalakító emberi civilizáció világa: a házak, hidak, utak, kikötők és persze a szántóföldek szabdalta táj.

A harmadik természet születése

Fenti okfejtés alapján felmerül a kérdés, melyik az ember valódi környezete? Az eredeti természet, a vadon vagy ez az új civilizációs környezet? Nos, az ókorban nem született egyértelmű elvi válasz erre a kérdésre. A „harmadik természet” kifejezést majd a reneszánsz tűzi zászlójára, de tulajdonképpen már a kezdetek kezdetén megfigyelhető, hogy a kert-, illetve tájépítészetben egy új, mindkét, tehát a szelídítetlen vadontól, illetve az emberi termelés, létfenntartás közegévé váló civilizációs környezettől különbözni akaró kísérlet veszi kezdetét. Annak ellenére, hogy a kertek kialakulása és a gyümölcstermesztés között közvetlen ok-okozati kapcsolat áll fent, a kert kezdetektől fogva többlet funkciókkal, a szántófölddel szemben minőségi elvárásokkal bírt. A rekreációs igénynek nemcsak agrártechnikai, hanem ahogy majd látni fogjuk, komoly életmódbeli, társadalmi, reprezentációs következményei is lettek.

Minden út Mezopotámiába vezet

Logikus lenne ezt úgy elképzelni, hogy az idők során a kertépítés fejlődött tájépítészetté, de a történelmi példák azt mutatják, hogy a tájtervezés és alkotás egyidős a kertek telepítésével. Sőt sok esetben a monumentális tájépítészeti alkotásokat létrehozó ókori Palota vagy Templom, azaz világi vagy vallási vezetés hatalmi, kulturális és spirituális önreprezentációja teremtette meg az építményekhez kapcsolt harmadik természeti környezet, a kertek presztízsét. Ahogy sok más innováció, például az írás, a matematika és a pénz esetében is, a tájépítészet első ilyen monumentális megoldásai Mezopotámiába vezetnek vissza.

Csodájára járt a világ a tájépítészetnek

Ahogy azt már a középiskolában is megtanultuk, az ókor hét csodája közül az egyik Semiramis függőkertje volt. A legtöbb kutató úgy gondolja, ez az „épített kert”, egészen pontosan kertek, a babiloni királyi palota közelében helyezkedtek el. A hagyomány szerint egy asszír király azért építette ezeket, hogy megvigasztalja méd származású feleségét, Amitist, akinek erős honvágya volt szülőföldjének hegyei és zöld rétjei után. A történetírók feljegyzéseiben már konkrét kivitelezési megoldások is szerepelnek a tájépítészet e korai csodája kapcsán. Leírták, hogy a kerteket egy meredekebb, lejtős építményen helyezték el, amelyet úgy alakítottak ki, hogy utánozzák a természetes hegyvidéki tájat. A kertek fenntartásához kivételes öntözőrendszerre is szükség volt, a kutatók szerint lehetséges, hogy Arkhimédész híres csavarszivattyúja szolgáltatta a megoldást ehhez. Az öntözhetőség mellett a korabeli építészek a kerteket hordozó kőerkélyek víztartásáról is gondoskodtak: nád, bitumen és ólom alkotta ezek anyagát, hogy az öntözővíz ne szivárogjon át a teraszokon. A legvalószínűbb, hogy a kert alapját egy négyszögletű építmény adta, amelyre egyre kisebb alapterületű, szintén négyzetes részek épültek. Ezek az épületrészek boltozatokon, oszlopsorokon álltak, amiknek a belsejében királyi termek kerültek kialakításra.

Az első ábrázolás

Ugyanakkor a tájépítészet nemcsak Mezopotámiában, hanem a többi folyammenti kultúrában is megjelenik. A British Múzeumban őrzik az első ismert képi ábrázolását a mérnöki módon megtervezett, a mezőgazdasági funkciók mellett és helyett az emberi rekreáció számára kialakított kertnek, illetve tájnak. A nagyjából Kr.e. 1400-ból származó kis méretű festmény Nebamun kertjét ábrázolja, amelynek a közepén egy mesterséges, téglalap alakú medence található, amelybe a természetes hatás kedvéért az egyiptomi kertépítészek vízinövényeket, halakat telepítettek, illetve a medence peremét természeti festményekkel díszítették ki. A medence körül pedig ott látható a táj, az őshonos növényekből, fákból kialakított zöldkoszorú. A gyümölcsfáknak Nebamun kertjében is nyilvánvalóan termesztési funkciójuk is van, de a rekreációt kereső ember számára vonzóképpen „érintetlennek” lett tervezve. Békéjéről tanúskodik, hogy a festmény ábrázolása szerint a vadvilág, jelesül a vízimadarak otthonukként tekintenek a helyre.

Kerteket és ligeteket ültettem

Ahogy említettük már, ezekben a korai kultúrákban a kert- és tájépítészet a vagyonos, illetve kifejezetten az uralkodó elit életmódjának, világszemléletének kiváltsága és ezáltal státuszszimbóluma volt. Hogy egy hozzánk közelebb álló kulturális művet is idézzünk, a Bibliában is találunk erre utaló részeket, például az Ószövetségben található Prédikátor könyvében, amelynek szerzője a szöveg- és kortörténeti kutatások szerint szintén arisztokrata származású volt. A Prédikátor így emlékezik vissza élete befolyásos, alkotó időszakára, illetve az ezt kifejező kertépítésre:

Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat. (Prédikátor könyve 2, 4-6.)

Az ókori kert- és tájépítészethez eddig technológiai és társadalmi alapon közelítettünk, de mielőtt folytatnánk utunkat, mindenképpen szólni kell ezek irodalmi, művészeti, sőt vallási vonatkozásairól. A vallástörténeti kutatások szerint ugyanis a szent helyeket a Földön általában szent ligetek veszik körül, amiknek építettsége, gondozottsága hivatott megteremteni azt az atmoszférát, ami a szakrális környezetet megkülönbözteti minden más helytől.

A Paradicsom előképe

Ha már szóba került a Biblia, érdemes felidézni, hogy a zsidó-keresztény kultúrában az ember bölcsője is egy kert- illetve tájépítészeti alkotás volt. Ez a Paradicsom. A szó a perzsa „pairidaeza” kifejezésből származik, amely körülkerített kertet jelent, és amelyhez minden bizonnyal a perzsa király, mérnöki módon megépített, csatornahálózattal és ültetett növényekkel megalkotott vadászkertje adta a mintát. Az, hogy a zsidó szerző számára ez a körbezárt királyi kert lett a teremtett ember számára a legteljesebb élet lehetősége, mindent elmond ezekről az épített tájakról. A korabeli köznépi tapasztalat számára nyilvánvaló volt, hogy e titokzatos kert, mesterséges oázis, vagy tájépítészeti éden zárt falai mögül irányították az akkori világot. Mivel pedig a zsidó vallásban csak Istennek van joga és képessége erre, a Biblia leírása szerint a Paradicsomban nem egy ókori uralkodó, hanem maga a kert magalkotója, a Teremtő Isten volt az, aki „szellős alkonyatkor a kertben sétált”. (Mózes első könyve, 3.8.)

A Shazdeh, azaz a Herceg kertje egy történelmi perzsa kert, amely Iránban, Kerman tartományban, Mahan közelében található. Maga a Paradicsom!

reddit.com

A görögök is az alkonyati kertben hittek

Az alkonyat és a kert összekapcsolása érdekes módon a görög mitológiának is sajátja. A Heszperiszek vagy magyaros változatában, a Heszperidák kertje, Zeusz feleségének, Hérának a gyümölcsöskertje volt, ahol az egyik fán kincsek: a halhatatlanság, az örök ifjúság aranyalmái teremtek. A kiváló énekhanggal megáldott Heszperiszek, akiknek feladata a csodálatos fa ápolása és a kert őrzése volt, az alkonyat, a naplemente istennőiként is ismertek voltak.

Vallás és filozófia

Az antik görög kultúra érdeklődése a Paradicsomhoz hasonló, nagy kiterjedésű, királyi birtokok helyett a kisebb, kifinomultabb kertek, ligetek felé fordul. Jól lehet ezek eredete a görög vallási rituálék világába vezet vissza, de az ekkor születő antik filozófia közege már eltér ettől. Jó példa erre az ókori világ egyik legfontosabb intézménye, a Platon által alapított athéni Akadémia, amely onnan kapta nevét, hogy épülete egy Akadémosz nevű hérosznak szentelt liget közelében állt. Ennek a ligetnek volt egy olyan félreeső része, ahova a tanulók és mestereik kifejezetten gondolatcsere céljából jártak. A kert, liget és a gondolkodás kapcsolódik össze Epikurosz „Képosz-ában”, kertjében is, ahol szintén filozófiai iskola működött, és ez is tartalmazott olyan részeket, ahova a mester és tanítványai kifejezetten örömszerzési céllal gyűltek össze.

Nagy Sándor átalakította a tájat

Nagy Sándor keleti hódításai átalakították a Földközi-tenger kertészeti hagyományait. A Perzsa Birodalom főbb kertjeiben és palotáiban tett látogatásai révén közvetlen kapcsolatba került Nyugat-Ázsia komplex, tájépítészeti hagyományokat aktívan művelő kertészeti hagyományaival, kertépítési iskoláival és növényeivel, amelyek aztán a Földközi-tengerbe is eljutottak. Utódai és későbbi hellenisztikus uralkodói igényes palotakerteket építettek. A késő klasszikus korszakban kialakult filozófiai kertek azonban a hellenisztikus korban is népszerűek maradtak.

Pierre Puvis de Chavannes: A művészetek és a múzsák kedvenc helye, a szent liget.

wikipedia.org

A rómaiak is ráleltek

A kert, az idilli táj talán legismertebb kulturális vonatkozása a római irodalomhoz kapcsolódik. A Locus Amoneus, egy olyan latin kifejezés, amely rendszeresen felbukkan a római költészetben és a klasszikus antik retorikában egyaránt. A szóösszetétel első tagja ismerős lehet mindenki számára: a „locus” helyet jelent. Az „amoneus” melléknév jelentése gyönyörű, bájos, szép, méghozzá nem szubjektív, hanem tárgyilagos, objektív értelmében. A Locus Amoneus, a már említett harmadik természet definíciójaként is felfogható. Egy minőségi, idilli vagy ideális helyre; az öröm kertjére utal. Erre az ihletett helyre lelnek rá például Vergilius ecloga-iban azok a fölművesek és pásztorok, akik a természetben járva és az istenektől vezettetve olyan különleges harmóniával rendelkező helyeken beszélgetnek egymással, amelyek önmagukban képesek átadni a világ, illetve az emberi élet szépségét, a bölcsességet és a teljességet.

A család természete

A Locus Amoneus tehát a harmadik természet minőségéről szól, ugyanakkor az épített kert és táj az ókor későbbi időszakában is fontos társadalmi jegyeket hordoz. Ez a szerepe már Homérosz Odüsszeiájában is megjelenik. A leleményes Odüsszeusz hazatérve Ithakába idős apjának - akit az új hatalom saját kertjében kertészként tűrt meg -, úgy igazolta kilétét, hogy egy csodálatos monológban pontosan felidézi a beszélgetés helyszínéül szolgáló kert születését, az ültetett fák, bokrok pontos számát, összetételét. Odüsszeusz szavai azt is kifejezik, hogy a kert nemcsak mezőgazdasági terület, illetve nemcsak bensőséges, lelki élmény, hanem egyenesen a család, a nemzetség megmaradásának szimbóluma is egyben.

Az én kertem, az én váram!

Az Odüsszeia kertjelenete, a görög kultúrát a latin identitásba oltó rómaiaknál még nagyobb hangsúlyt kapott. Rómában a kert tulajdonjoga és a római polgár identitása összekapcsolódott, így nem véletlen a rómaiak fejlesztették ki az ókor legösszetettebb kertészeti hagyományát. A római ház, illetve kert ethosza kezdetben egyértelműen a család, illetve a családfő stabilitásának, jólétének reprezentációja lett. Augustus uralkodása idején alkotó Columella (Kr.e. 1. század) elismeréssel tekintett vissza a korábbi római kertek takarékos, de változatos tevékenységére, összehasonlítva a korabeli nagy zöldségeskertekkel, amelyek a főváros hatalmas lakosságának élelmezésére szolgáltak, illetve a gazdagok pazar, mutatós, de terméketlen villakertjeivel.

Bevétel helyett kiadás

Ez a visszatekintés rávilágít arra, hogy a köztársaság korának eszménye egyértelműen a saját kertjét két kezével gondozó gazda, illetve a megművelt kert volt. Varro (Kr.e. 116-27), római költő, író, az ókori Róma egyik legnagyobb tudósa leírásából tudjuk, hogy egy jól felépített kert meglepően profitábilis volt tulajdonosa számára. A gyümölcseladás felett, illetve a kisállat, leginkább a nyúltenyésztés mellett például a csigatermesztés is jó bevételekkel kecsegtetett. Ezt a szorgos, családi gazdasági jellegű kertépítést váltja fel a császárkori villaépületek fényűző gyönyörkert-jellege. Varro egyenesen úgy fogalmaz, hogy a városlakó „sznob” rómaiak számára ekkorra már nem is kert a kert, ha nincsenek benne görögös elnevezésű épületek, mint például „ornithon” (madárház), „peripteros” (kerti lugas), „oporotheca” (gyümölcs-szoba), peripaton (görög sétakert). A korabeli toparius-oknak, azaz a kert- vagy tájépítészeknek viszont beindult az üzlet. A fiatalabb Pliniusz (Kr.u. 61-113) leírásából megismerhetjük ezeket a luxuskerteket, amelyek a városokban, a vidéki nyaralókban, a tengerparton, illetve a toszkán tájakon szolgálták érdemes, vagyonos tulajdonosukat.

A kertek alkonya

Ahogy látható, Rómában az utolsó ókori birodalomban a tájtervezés elvesztette korábbi méreteit, a városállam befolyását már nem táj-, hanem gigantikus, kőből készült építészeti alkotásokban (Colosseum, Pantheon stb.) reprezentálta. A kor végére a kert, sok-sok, az ókori királyok módjára élő római polgár státusz-szimbólumává vált, a luxus életforma helyszínévé és a kiválasztottság legfőbb bizonyítékává. Ezzel a felfogással a történelem későbbi koraiban is találkozunk majd, de fentiek alapján talán már jobban érthető korunk masszív kertesház fétise is.

Szép keretet ad, hogy az ókornak nemcsak a kezdetei, hanem a vége is egy kerthez kapcsolódik. A korszakot lezáró keresztény hagyomány szerint ugyanis Jézus Krisztus, a Passiót megelőző utolsó óráit is egy kertben töltötte. Kedvenc tartózkodási helyén, a Gecsemánéban, ami egy olivaolaj-préselő családi gazdaság kertjét jelenthette. Úgy tűnik - talán családi vonás - Jézus számára is kedves volt a kertben, az alkonyati fák között sétálni, letelepedni tanítványaival.

A történet végét megint csak ismerjük, az Római Birodalom bukása után sok időnek kell eltelnie, mire a megszülető Európa civilizációs, kulturális és gazdasági képességei révén felfedezi a táj- és kertépítészetet, és bizonyítani tudja „harmadik természetet teremtő” képességeit. De az már egy következő történet.