Ázsia „bezzeg városaként” emlegetjük, pedig Szingapúrnak emberöltőnyi történelme során kritikus társadalmi, környezeti és urbanizációs kihívásokkal kellett és kell megküzdenie.
Ázsia „bezzeg városaként” emlegetjük, pedig Szingapúrnak emberöltőnyi történelme során kritikus társadalmi, környezeti és urbanizációs kihívásokkal kellett és kell megküzdenie. A délkelet-ázsiai városállam titka az a szemlélet, amelynek révén kritikus hátrányaiból bámulatos módon utcahossznyi előnyt kovácsolt, ezért felemelkedése maga a reziliencia, a változásoknak, a természeti, gazdasági és társadalmi kihívásoknak ellenálló, a kihívásokból építkező város- és államszervezet példázata.
A Maláj-félsziget déli csücskén fekvő Szingapúr, hivatalosan Szingapúri Köztársaság, független városállam. A Budapestnél nagyjából másfélszer nagyobb ország egy főszigetből és közel 60 kis szigetből áll. Az állam neve a szanszkrit „simha”, oroszlán és „pura”, azaz város szavakból származik. Egy kis helyismeret birtokában a szanszkrit szóra most bizonyára sokan felkapják a fejüket, hiszen ez a nyelv a hindu vagy buddhista kultúrkörhöz kapcsolja a várost, miközben a maláj félszigeten járunk, amely muszlim vallású etnikumával ettől igen eltérő világnak számít. Ezzel rögtön el is érkeztünk az első kihíváshoz, amellyel Szingapúrnak szembe kellett néznie fejlődése során. Ez maga a történelem.
Kis sziget, Nagy-Britannia
Az első írásos emléket a 3. századi kínai források szolgáltatják a városnak otthont adó kis szigetről, amelyet sokáig csak halászok és kalózok laktak. Később a terület, a térségben születő és alászálló birodalmak hódításai révén többször is gazdát cserélt, de történetünk szempontjából az igazi fordulatot a 17. század hozza el, amikor először a portugálok, majd a hollandok, végül, nevető harmadikként az angolok hódították meg a Malájzia és Indonézia között fekvő, stratégiai jelentőséggel bíró szigetet. 1819-ben Sir Thomas Stamford Raffles, a Brit Kelet-indiai Társaság képviseletében megállapodást kötött a johorei szultánnal, aminek értelmében a szigeten kikötőt és települést alapított. Szingapúr hamarosan brit közigazgatási központ, majd 1867-ben koronagyarmat lett, az első világháborút követően pedig katonai támaszpont létesült itt. Az Egyesült Királyság egyik legnagyobb újkori katonai kudarca is Szingapúrhoz kötődik, a második világháborúban, 1942. februárjában a japán csapatok hat nap leforgása alatt elfoglalták a várost, és egészen a kapitulációig, 1945 szeptemberéig megszállva tartották a szigetet.
1946-ban az angolok visszatértek, de a gyarmatbirodalom felbomlásával párhuzamosan Szingapúrban is változások sorozata vette kezdetét. 1959-ben a város saját önigazgatási jogot kapott, 1962-ben pedig Szingapúr népe egy népszavazáson úgy döntött, hogy nem kér többet az európai gyarmatosítók bábáskodásából és csatlakozik a Maláj Államszövetséghez. Az államalakulaton belül azonban nagyon hamar feszültségek keletkeztek, ami oda vezetett, hogy a szigetország 1965. augusztus 9-én kikiáltotta függetlenségét. Ez a pillanat azonban nem egy tündérmese kezdete volt a közösség számára, hanem éppen ennek ellenkezője, valódi krízis- és csapdahelyzetnek tűnt.
Lehetetlen küldetés
Szingapúrnak az 1960-as évek közepén szinte az összes létfunkciója kritikus válságban volt. A gazdaság romokban hevert, a Maláj Államszövetség, megkerülve a városállamot, közvetlen gazdasági kapcsolatot épített ki Indonéziával, az angolok megszüntették a helyőrséget, amelynek infrastruktúrája számos helybelinek adott munkát. A kis országnak alig volt saját nyersanyagkészlete. Mindezek következtében a munkanélküliség az egekbe szökött. Szingapúr ezzel párhuzamosan rendkívül súlyos lakhatási gondokkal küzdött, korábban az angol parlamentben működő lakásügyi bizottság jelentése egyenesen úgy fogalmazott, hogy Szingapúrban található "a világ egyik legborzalmasabb nyomornegyede”, amely a „civilizált közösség szégyene". A városállam fő bevételéül szolgáló kikötő korszerűtlen állapota miatt a város romboló környezetszennyezésnek volt kitéve. Csatornahálózat hiányában a folyók szennyezettek voltak, vezetékes vízrendszer nem épült ki, ami komoly gondot jelentett amiatt is, mert Szingapúr nem rendelkezik földalatti vízforrásokkal, azaz kutakkal sem. Ennek eredményeképpen az alultápláltság és a magas csecsemőhalandósági arány mellett a vízzel és élelmiszerrel terjedő betegségek, mint például a tuberkulózis és a kolera állandó járványokat okozott a városban. A monszunesők miatt a szigetállam folyamatos árvízveszélyben élt. De ha mindez nem lett volna elég, a mini köztársaságot nagyon súlyos társadalmi feszültségek jellemezték. Az európai gyarmati lét következményeként a városállam lakossága rendkívül kevert. Az abszolút többséget, a lakosság megközelítőleg háromnegyedét a kínaiak adják, a maláj világból az itt lakók nagyjából 15%-a származik, az indiaiak részaránya 9%, de az Eurázsia felől érkezők 3%-os társadalmi aránya sem elhanyagolható. Ez a népességösszetétel azt eredményezi, hogy például Szingapúr vallási megoszlása majdhogynem bolygónkéval azonos: hindu, buddhista, muzulmán, taoista, keresztény, zsidó közösségek alkotják. 1964-ben olyan súlyos etnikai, vallási konfliktus alakult ki a városban, ami alapjaiban kérdőjelezte meg Szingapúr létjogosultságát.
Itt csak a reziliencia segíthet!
Mondjuk ki őszintén, egy ilyen nyomorult állapotban tengődő város láttán természetes reakció, hogy a legtöbben hátat fordítanánk, máshova költöznénk. Ezt egyébként sokan meg is tették akkoriban. Mert úgy tűnt, abban a helyzetben nem maradt egy olyan kitörési pontja, képessége sem Szingapúrnak, amelyre lehetőséget adott volna a városállam konszolidációjára. Illetve csak egy. Mert ez a kritikus állapot és az erre adott válasz kivételes lehetőséget teremt számunkra, hogy bemutassuk és megértsük, mit jelent egy város, egy közösség számára a reziliencia, az ellenállóképesség, az életerő, a működőképesség megteremtése és megtartása. Mielőtt azonban a mai Szingapúr működési gyakorlata alapján bemutatnánk a reziliens város és az ezért dolgozó mérnökök, városfejlesztők, humánpolitikusok komplex munkamódszerét, a fogalom jelentőségének bemutatása érdekében álljon itt pár mondat a 60 évvel későbbi, azaz a mai állapotokról.
Hihetetlen eredmények
Röviden, Szingapúr jelenleg vezető szerepet tölt be a globális világgazdaságban. A kikötői forgalom alapján világelső, de az „oroszlán szigete” a világ harmadik legnagyobb deviza- és pénzügyi központja is egyben. Emellett a képzeletbeli dobogó harmadik helyén áll a világ legnagyobb olajfinomító központjainak versenyében, ahogy a hajózási szolgáltatások, a kereskedelmi és logisztikai központok között is az egyik legjelentősebbnek számít, hogy a kaszinó-szerencsejátékról ne is beszéljünk, amelynek a világon a második legnagyobb szereplője a köztársaság. Szingapúr a világ egyik leggazdagabb közössége, nincs államadóssága, az egy főre jutó GDP 80 ezer dollár környékén alakul. A lakosság mérete 60 év alatt több mint duplájára nőtt, miközben a munkanélküliség 2% körül alakul.
Amikor Szingapúr társadalmi vezetőit kérdezik arról - nyilván elég gyakran -, hogy mi volt ennek a viszonylag gyorsan lejátszódó, hihetetlen feltámadásnak a receptje, nagyon szerényen azt a választ adják, hogy „átalakultunk egy élhető, reziliens várossá”. Ebből a válaszból máris egy tanulságot levonhatunk. A reziliencia, amit magyarra ellenállóképességként vagy kicsit elvonatkoztatva, a jövőbeli túlélés biztosításaként fordíthatnánk, nem egy kipipálandó részfeladat a város- és közösségfejlesztés során, hanem egy olyan komplex, stratégiai szemlélet, ha tetszik filozófia, amely megjelenik minden tervben és döntésben. Mint láttuk, a hatvan évvel ezelőtti Szingapúr ezer sebből vérzett. Éppen ezért nagyon érdekes kérdés, hogy az egymással versenyző, „életbevágóan fontos” problémák közül melyik lett az első, legfontosabb ügy, a reziliencia kulcs kihívása, amit a városállam kezelni akart. A már említett szingapúri társadalmi vezető erre is megadja szívesen a választ: természetesen az ember, a közösség, az identitás ügye.
A tanítvány túltesz a mesteren
Elengedhetetlenül fontos Szingapúr státuszának megértéséhez az a tény, hogy a sziget angol gyarmat volt. Ez a jellegzetesség, ahogy más ázsiai koronagyarmatok, például a hasonló fejlődésű Hongkong esetében egy Ázsiában atipikusnak számító, egyedi fejlődési modell kialakulását eredményezte. A sziget száz éven át a brit intézményrendszer szabályozása szerint működött, ami komoly hatással volt a társadalomra. Ha nagyon leegyszerűsítjük, Szingapúr az Egyesült Királyság részeként „kikerült” a térségre jellemző autoriter politikai és társadalmi struktúrák világából és egy, ezekhez képest jóval demokratikusabb, kooperatív társadalmi modell szabályai szerint élt. Ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy a gyarmati státusz megszűnése után Szingapúr egyszerűen továbbment ezen az úton, megtartotta az angol modellt, és sikerének kulcs ennek „szolgai másolása” lenne. Ahogy ez más ázsiai koronagyarmaton is megtörtént, a helybeliek amellett, hogy ragaszkodtak az Ázsiában felszabadító erővel bíró demokratikus keretekhez, pozitív értelemben meg is haladták azt, új elemekkel, tartalommal, kezdeményezésekkel töltötték fel a megörökölt keretrendszert.
Hibrid működés
Szingapúr számára a társadalmi kohézió megteremtése a reziliencia és a fennmaradás kulcskérdését jelentette. A multikulturális társadalom kihívásaira adott válasz egyrészről a kultúrák közötti párbeszéd, az érzékenyítés és az elfogadás „nyugati típusú” megközelítését jelentette, de emellé beépültek jellegzetesen „ázsiai”, szigorú társadalomszervezési elemek is. Ennek a heurisztikus modellnek egyértelmű célja egy sajátos szingapúri identitás megteremtése volt, egy olyan közösségi ethosz kialakítása, amely tartalmazza, de meghaladja mind a nyugati, mind a keleti modelleket, az eltérő kultúrák közös halmaza lehet, így képes közös platformot, közös ügyeket teremteni a városállam lakosai számára. Az első és legfontosabb ilyen konkrét, közösségi, reziliens, szinte forradalmi érték és célkitűzés Szingapúrban a korrupció teljes felszámolása volt. Az elmúlt 60 év megmutatta ennek eredményét, a városállamban sem a belső, sem a nemzetközi megfigyelők nem találkoznak ezzel a társadalmi kohéziót és hatékonyságot romboló világjelenséggel.
Nyitott és szigorú
A társadalmi reziliencia megteremtésének legfőbb eszköze Szingapúrban a törvénykezés. Például a korrupció felszámolása mögött a közösségi ethosz kommunikációja mellett és előtt a városállam kifejezetten szigorú törvényei állnak, amelyek például halálbüntetéssel sújtják a drogkereskedést. Mivel a mini köztársaság, mint láttuk rendkívül sebezhető környezeti, társadalmi és gazdasági szempontból, ezek a törvények is radikálisan, nyugati szemmel sokszor despotikusan, a komfortzónán átlépve avatkoznak be az emberek életébe. Szigorú törvények védik a környezetet egészen odáig, hogy büntetést szabhatnak ki arra, aki közterületen szemetel, köpköd, cigarettázik, eszik, rágógumizik, vagy ha nem a kijelölt helyen megy át az úttesten. Sőt olyan elég nehezen ellenőrizhetőnek tűnő szabály is van ezek között, amely előírja a WC lehúzását nyilvános illemhelyen.
Gondolkodj közösségekben!
A társadalmi reziliencia megteremtésének Szingapúrban is hatékony eszköze a mikroközösségek építése. Például a városállamban működő megfizethető és minőségi állami lakhatást biztosító fejlesztési projekt része a helyi, kis- és közepes méretű közösségek számára szóló programok kidolgozása, amivel a város tulajdonképpen az etnikai határvonalakat relativizálja, közelebb hozva egymáshoz az egymás mellett élőket, elősegítve ezzel személyes kötődések kialakulását. A program a rezilienciát úgy erősíti, hogy a lakókat, illetve a lakóközösségeket támogatói hálózatokká szervezi, akik összehangoltan cselekedhetnek, például egy olyan járványhelyzetben, amilyen a COVID19 megjelenése volt, amikor is a védőmaszkok kiosztása, illetve a megbetegedések észlelése és a betegek etikus izolációja ennek a közösségi hálózatnak a segítségével történt.
Csak a hosszú távú projekt a jó projekt!
Szingapúrban a reziliencia megteremtése össztársadalmi ügyként, ha tetszik nemzeti célként értelmeződött mindig is. A városállam tulajdonképpen a túlélési ösztönbe oltotta bele a hosszútávra való gondolkodást. Minden egyes városfejlesztésnek két alaptulajdonsága van. Egyrészt a szingapúriak szeretnek előre gondolkodni, a hosszú távú ügyek élveznek előnyt, például a ma futó legfontosabb projektek az 1970-es években indultak. Merthogy az első alapszabály, hogy minden fejlesztés kapcsán 10 és 50 éves időtávlatban kell megvizsgálni a projektek közvetlen hatásait és természetesen az idő előre haladtával folyamatosan felül kell őket vizsgálni. A második szabály ismét visszavezet a társadalmi integritáshoz, minden terv a célközösség aktív bevonásával, delegált részvételével zajlik.
Dzsungel helyett parkok
Ahogy az az 1960-as helyzetképből is kiderült, Szingapúrnak számos krízishelyzettel kellett szembenéznie, amik közül a társadalmi állapotok új alapra helyezése után a környezetvédelem következett. Ismét egy „bezzeg” ténymegállapítás következik: Szingapúrban állt fel a világ első környezetvédelmi minisztériuma,1972-ben, amelynek nagyon sok munkája akad azóta is. Akárcsak Hollandiában, a városállam a sekély parti tengersáv feltöltésével igyekszik a sziget területét folyamatosan növelni. Elég hatékonyan, 1960-ban Szingapúr területe 581,5 km² volt, szemben a mai 716,1 km²-rel. A feltöltéseknek ára volt, a jellegzetes trópusi mangroveerdők eltűntek. A városiasodás is rátett még egy lapáttal, ezért ma az ország területének csupán 5%-át borítja trópusi esőerdő. Ennek kárpótlásaként hozták létre a város állat- és növénykertjét, amely a világ egyik legszebb ilyen parkja, trópusi gyűjteménye pedig páratlan.
Négy csapból jön a víz
Az „oroszlán szigetén” a zöld kérdés, kék kérdés és életminőség-javító projekt is volt egyben, mert a környezetvédelmi megoldások kialakítása, a vízellátás biztosítása és a közhigiénia megteremtése kéz a kézben jártak. A vízprogram keretén belül kiépült a csatornarendszer, amely gátat szabott a járványok terjedésének és kezelte az árvízhelyzeteket. Komoly kihívást jelentett és jelent a szigeten a vízellátás biztosítása, amelyről egy integrált vízgazdálkodási rendszer gondoskodik. A „nemzeti csap” program négy forrásra támaszkodik: a szigeten létesített 17 vízgyűjtőből, és a mintegy 8000 km hosszú felszíni természetes kialakítású csatornahálózatból, tehát a bőséges csapadékot lekötő mesterséges tavakból és vízfolyásokból származó vízből. Talán mondani sem kell, hogy ezek a tavak és folyócskák ismét érintik a társadalmi integritást, mert minden vízgyűjtő az itt élők mentális jólétét szolgáló rekreációs központ is egyben. Az esővíz mellett a reziliens város számíthat még kiváló minőségű újrahasznosított, továbbá sótalanított és importált vízre egyaránt.
Akinek lakása van, nemzete is
Szingapúr arra törekszik, hogy minden lakosa ingatlantulajdonos legyen, mivel így biztosítható, hogy a köztársaság polgárai „részvényesei” legyenek a városállam jelenének és jövőjének, és például a nemzeti hadseregben szolgálva, saját tulajdonukat is védjék. Ezt a politikai célt követve Szingapúrban a polgárok 90%-a saját tulajdonú, döntő többségben magas építésű házban lakik. Az ingatlanfejlesztés során a felépülő új házak és negyedek társadalmi összetételébe beavatkozik az állam, mert el akarja kerülni, hogy az egyes etnikumok szigetet alkotva, izolálva éljenek. A köztársaság etnikai integrációs politikája a kezdettől fogva ragaszkodott ahhoz, hogy minden lakótelep és városrész tükrözze a szigetállam etnikai összetételét. Az egyes övezetek kialakításakor ugyanígy figyelnek a társadalmi-gazdasági csoportok keveredésére, ezért minden épületben megtalálható szerényebb adottságú és kifejezetten luxuslakás is, ahogy minden családtípus is otthonra lelhet itt, mivel a legtöbb épületben kialakítanak 2-, 3- és 4-szobás ingatlanokat vegyesen.
Együnk együtt, egészségest, olcsón!
A reziliencia megteremtésének következő pillére az élelemellátás biztosítása. A függetlenség kikiáltásának pillanatában a városállam részben önellátó volt, azonban az iparosítás, illetve más szükségletek, mint például a lakóterületek növelése, az úthálózat és más infrastruktúrák fejlesztése miatt folyamatosan csökkentek a mezőgazdasági területek. Ez a folyamat, illetve a népességnövekedés élelmiszerimportra kényszerítette Szingapúrt. A reziliencia megteremtése érdekében ezt a függőséget az élelmiszerfeldolgozás fejlesztésével kívánja orvosolni a köztársaság, úgy, hogy inkább az alapanyagok központi beszerzésére koncentrálnak és az élelmiszerelőállítást a helyi munkaerőre bízzák. Ahogy Ázsia más tájain, Szingapúrban is bevett szokás volt az utcai étkezés, amit higiéniai okok miatt szabályozott árfekvésű, ellenőrzött minőségű, piac jellegű közösségi étkezési központokká szervezett át a városvezetés. Természetesen ezek a közösségi terek is a társadalmi kohézió megerősítését célzó reziliens kezdeményezések részét képzik.
Minden részletre figyelnek
További részletes bemutatás nélkül álljon itt befejezésül még néhány terület, aminek kapcsán Szingapúr rezilienciára törekszik. A környezetszennyezés, a felesleges hulladéktermelés megelőzése érdekében társadalmi program indult az újrahasznosítás népszerűsítése céljából, amelynek része a „javítás kultúrája”. Ez a kezdeményezés tulajdonképpen a tömegtermelő piacgazdaság korrekcióját valósítja meg, arra irányul, hogy szingapúriak igyekezzenek megszerelni használati tárgyaikat ahelyett, hogy mindig újat vásárolnak az elromlott eszköz kidobása után. A városállam a továbbtanulásban és a karrierút kialakításában is segíti a fiatalokat. Nemcsak az egyéni képességek alapján ad orientációt, hanem itt is rezilienciára törekszik, és értelemszerűen a munkaerőpiac változásának prognózisa alapján „irányítja, vezeti” saját jövőbeli vállalkozóit és alkalmazottjait a megfelelő szektor kiválasztása felé.
Annál jobb, minél nehezebb!
Jól lehet, csak töredékét tudtuk bemutatni a reziliens Szingapúr kezdeményezéseinek, búcsúznunk kell a városállamtól. Egyértelműen látszik, a köztársaság szinte összes életjelensége a rezilienciához kapcsolódik, hogy kivételesen színes társadalmát összefogva, a közösség elé tornyosuló kihívásokat megoldva, a jövő kihívásait kutatva és azokra minél korábban reagálva kialakítsa a világ egyik legérdekesebb, legdinamikusabban fejlődő államát. Ennek a fejlődésnek egyértelmű indikátora az a sok nehézség, amivel mind a mai napig szembe kell néznie a szigetnek. Valóban úgy néz ki, mintha Szingapúr a hátrányaiból kovácsolna előnyt, mintha a kihívás és ennek leküzdése, ez a reziliencia-reflex lenne az a legfőbb érték, amire a közösség élete épül. A városállam törékeny létének megóvása, a lehetetlenségekben rejlő lehetőségek megragadása, a leküzdhetetlennek tűnő természeti, gazdasági, társadalmi kihívások leküzdését látva felmerül az emberben a kérdés, vajon a város alkalmazza a reziliens megoldásokat vagy fordítva, a reziliencia teremti meg Szingapúrt?
Felhasznált irodalom:
Lim Wei Da; Tan Guan Hong: A resilient Singapore
Völgyi Katalin: A sikeres államkapitalizmus példája - Szingapúr
Wikipedia: History of Singapore
Britannica: History of Singapore
