Salgótarján központja a Kádár-korban a modern városépítés mintapéldája volt: futurisztikus szálló, kulturális palota és brutalista városháza határozták meg a város szívét. Most megmutatjuk, milyen volt a város akkor, amikor a jövőt álmodták bele a betonba – és milyen arcát mutatja ma, fél évszázaddal később.
Salgótarján mindig is iparváros volt: a bányászat és az üveggyártás adta erejét és jelentőségét. Míg sok hasonló településen a szocreál hagyta rajta a legerősebb nyomát, itt egészen más történt.
A város igazi arcát a hatvanas–nyolcvanas években kapta meg, amikor a Kádár-korszak optimizmusa és az építészek merészsége találkozott.
A központ nem lett hagyományos, templom köré szervezett piactér: helyette egymásba kapcsolódó, modern középületek láncolata alakult ki. Egy utópikus városkép, amelyet máig ritkaságszámba menő egységesség jellemez.
Brutalista ikon: a Karancs Szálló
A történet az 1960-as években kezdődött, amikor a Fő téren radikális bontások után felépült a Karancs Szálló.
A Jánossy György és Hrecska József által tervezett épület 1964-ben készült el, és szinte azonnal ikonná vált.
Nem véletlenül:
ez volt az első igazán nagy léptékű hazai brutalista alkotás.
A korszak első nagy volumenű szállodájaként az épülettípust is meghatározta, innentől kezdve a szobákat tartalmazó toronyból és a kiszolgáló egységeket magába foglaló „lepényből”, vagyis vízszintesen elterülő épülettömegből álló komplexum vált az országban divatossá.
A nyersbeton felületek egyszerre voltak praktikusak – hiszen ellenálltak a szennyezett levegőnek – és esztétikai állásfoglalások.
A szálló hét emeletén 84 szoba sorakozott, a földszinten étterem, bár és kávézó működött, a tetőn pedig kilátó, napozóterasz és szabadtéri mozi várta a vendégeket.
Az épület rangját jelzi, hogy egyik első vendége a szovjet űrhajós, Andrijan Nyikolajev volt. A hely hamar a város társasági központja lett, esküvőkkel, bálokkal, koncertekkel.
A kultúra otthona: a József Attila Művelődési Központ
Két évvel később, 1966-ban a tér másik oldalán elkészült a művelődési ház.
Tervezője, Szrogh György, a budapesti Körszálló építésze, ismét maradandót alkotott.
A hosszanti, vízszintes épülettömeg szépen ellenpontozza a szálló tornyát, együtt városképi párost alkotnak.
A belső terek tágasak és ünnepélyesek. Az emeleti előcsarnok egyik oldalán 120 négyzetméteres mozaikfal mutatja be a „szocialista kultúra történetét”.
A másikon a hatalmas üvegfal nyit kilátást a városra és a Karancs-hegyre. A Hornicsek László által tervezett, 650 fős színházterem azóta is működik, és a kevés átalakításnak köszönhetően megőrizte hatvanas évekbeli hangulatát.
A városi fórum: mozi, múzeum, városháza
A hetvenes évek közepétől a városközpont fejlődése újabb lendületet kapott. Magyar Géza építész elképzelése nyomán az Erzsébet téren egymás mellé került a mozi, a múzeum és a városháza – így jött létre a sajátos „városi fórum”.
Az 1975-ben átadott November 7. Filmszínház, a mai Apolló Mozi, lábakra állított tömegével és Zsolnay pirogránit burkolatával azonnal kitűnik.
Külön érdekesség a zajvédelem: a vetítőterem egy önálló „dobozként” került a külső burokba, így a közeli vasút dübörgése sem zavarta a nézőket.
1980-ban nyílt meg mellette a Dornyay Béla Múzeum, amelyet kifejezetten múzeumnak terveztek – a második világháború után ez volt az első ilyen épület.
Lekerekített sarkú, földtől elemelkedő, dobozszerű tömbjei egyszerre nyújtanak futurisztikus látványt és árasztanak retró hangulatot.
Az egykori Munkásmozgalmi Múzeumot Fesszel Alajos belsőépítész munkája teszi igazán különlegessé:
az üveghengeres világítással díszített csigalépcsőtől a henger alakú lámpatestekig minden részlet gondos tervezés eredménye.
És bár forrást nem találtunk, ezek az elemek valószínűleg mind itt készültek Salgótarjánban, a magyar üveggyártás egykori fellegvárában. A tömör dobozba zárt kiállítóterek ügyesen elhelyezett felülvilágítókon ketresztül kapnak szűrt fényt.
A sort 1987-ben az egykori Tanácsháza, vagyis a Városháza zárta le, mely talán a legérdekesebb része az épületegyüttesnek:
hullámzó homlokzata lendületessé teszi a látványt, a kanyargó architektúra gyönyörűen oldja a beton felületek keménységét.
Leglátványosabb elemei, vagyis vízszintes betonsávjai mögött egy függőfolyosó húzódik, amely árnyékolásként és menekülőútként is szolgál, illetve a karbantartást is lehetővé teszi. Belül egy kétszáz férőhelyes tanácsterem kapott helyet, amely bár részben átalakított, még mindig őrzi a nyolcvanas évek hangulatát. A folyosókon eredeti bútorok, a ruhatárban pedig retró részletek idézik meg a korszak világát.
Egy különleges városkép
Salgótarján központja a hatvanas–nyolcvanas években olyan városépítészeti minőséget hozott létre, amely ritkaság Magyarországon.
Nem véletlen, hogy 1968-ban ez a város nyerte el elsőként a Hild-érmet, a hazai urbanisztika legjelentősebb szakmai díját.
Ma a városközpont sok helyen erős felújításra szorul, de épületei még mindig őrzik azt a korszakot, amikor a modernizmus és az iparvárosi optimizmus kéz a kézben járt. Sétálva közöttük úgy érezhetjük, hogy a hegyek ölelésében egy másik világba csöppentünk:
egy utópiába, amely a Kádár-korban született, és amelynek beton házai ma egy szebb jövőről álmodnak.
Aki többet szeretne megtudni a témáról, annak Hartmann Gergely Salgótarján modern építészete 1945-1990 című, Gulyás Attila fotóival illusztrált könyvét, valamint Prakfalvi Endre Építészet és szocializmus című munkáját ajánljuk.
