A legtekintélyesebb építészeti díjat 1979-es alapítása óta gyakran olyan alkotók kapják meg, akik ikonikus épületeket terveznek. Olyanok, akik víziójuk gyakorlatba ültetésével városok arculatát határozzák meg, akik saját stílust alakítanak ki, s akiknek épületeivel évente milliók szelfiznek. Az idei díjazott azonban nem ilyen: a kínai Liu Jiakun inkább a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás alázatos nagymestereként ismert.
Építészeti szempontból a jelenkori Kína egyszerre maga a mennyország és a pokol. Rengeteg épület épül, végtelennek tűnő pénz áll rendelkezésre, a lehetőségek határtalanok, a kínai és külföldi építészek a legvadabb álmaikat is megvalósíthatják.
Ugyanakkor a mennyiség a minőség rovására megy,
sok város teljesen egyformán néz ki, milliószámra nőnek ki a földből a lelketlen betonépületek, és az „építek legalább egy ízléses épületet” tétel se szerepel a legtöbb fejlesztő bakancslistáján. A globális sztárépítészek sokszor erőszakot tesznek a környéken, ahova tervezésre kérik fel őket: a méret a lényeg, meg persze az ego, a közvélemény és a szakma lenyűgözése, amihez gyakran bombasztikus megoldások kellenek.
Akinek mindegy, hogy Sanghajban, Delhiben, Dubajban vagy Panama Cityben tervez, az nemigen fog bíbelődni azzal, hogy megismerje a helyi építészeti és társadalmi kontextust,
a lokális hagyományokat és szükségleteket. A kínai városok szimbólumaivá váló irodaházak és középületek nagy része a világon bárhol állhatna. Ez nem föltétlenül baj, ugyanakkor valami mégiscsak elveszik, ha minden globális metropolisz ugyanúgy néz ki.
Íróból építész
A most Pritzker-díjat kapott Liu Jiakun (Liu Csia-kun) az eleven antitézise a fenti hozzáállásnak, s kitüntetése talán azt is jelzi, hogy a szakma gondolkodásmódja változóban van. Liu a harmadik kínai építész, aki elnyeri a díjat. 1983-ban – még egy nagyon másik korszakban – az elsősorban Amerikában tevékenykedő I. M. Pei részesült a kitüntetésben, majd – első kínai állampolgárként – 2012-ben Wang Shu (Vang Su), akinek építészeti látásmódja nem áll messze Liuétól.
Mindketten a helyi anyagok és technológiák használatát preferálják, és elvetik a posztmodern uniformizmust.
Wang Shu leghíresebb épületéhez, Ningbo (Ningpo) város múzeumába a régi városnegyedek elbontásánál felszabaduló használt téglákat és cserepeket építettek be egy olyan kézműves technikával, amelyet a helyiek évszázadok óta alkalmaztak a tájfunok után házaik újjáépítésére. Mint látni fogjuk, hasonló módszerekkel Liu Jiakun is él.
Liu Jiakun 1956-ban született Chendu (Csengtu) városában, a leginkább csípős ételeiről híres Sichuan (Szecsuán) tartomány székhelyén. Gyerekkora nagy részét a még kanadai misszionáriusok által alapított 19. századi helyi kórház folyosóin töltötte, ahol édesanyja orvosként dolgozott.
E generáció életére a történelem viharai különösen nagy hatással voltak. Liu születése után néhány évvel zajlott a „nagy ugrás” kampány okozta éhínség, amely Sichuanban is hatalmas pusztítást okozott, majd az 1966-ban kitört „kulturális forradalom” késői szakaszában Liut „tanult fiatalként” vidéki fizikai munkára – lényegében kényszermunkára – küldték három évre. Ebben az időszakban a kínai felsőoktatás nem működött, így Liu sokáig nem reménykedhetett abban, hogy a középiskola után továbbtanulhat.
De aztán 1976-ban meghalt Mao, a kulturális forradalom véget ért, az egyetemek újranyíltak, s 1978-ban Liu bekerült a szintén sichuani Chongqing (Csungking) Építészeti és Mérnöki Intézetébe.
Visszaemlékezései szerint ekkor fogalma sem volt arról, hogy mit csinál egy építész, s csak azért jelölte meg ezt a szakot
– nem is első választásként –, mert egy tanára szerint itt sokat lehet rajzolgatni, abban pedig kedvét lelte. 1982-ben szerzett építészeti alapdiplomát, s bekerült szülővárosa állami tervező hivatalához, a Chengdui Építészeti Tervezési és Kutatóintézetbe. Ebben az időben magán építészirodák még nem működtek Kínában, s bár a piaci reformok már megkezdődtek, az épületeket a Liuéhoz hasonló állami intézetek tervezték a helyi káderek nem különösebben kreatív útmutatásai alapján. Az elsősorban a művészetek iránt érdeklődő Liu nem sokáig bírta az egysíkú feladatokat, 1984-ben kilépett.
A következő évtizedben olyan életet élt, ami alapján, ha nem Kínában lennénk, akár hippinek is nevezhetnénk. A legfejletlenebb nyugati területeken, a han kínai többség számára egzotikus kisebbségek által lakott Tibetben és Xinjiangban vándorolt, s leginkább festéssel, írással és meditációval töltötte idejét. Hivatalosan egy írói akadémia alkalmazottja volt mint hivatásos író, s ebben az időben több fikciós műve is megjelent. Talán ennek az általános művészi érdeklődésnek köszönhető, hogy a különböző művészeti ágak közötti határok későbbi életművében is elmosódnak,
az építészetet is egyfajta költészetként fogja fel.
Ebben az időben az építészettel csaknem végleg felhagyott, de aztán egy régi csoporttársa, Tang Hua meghívta egyéni kiállítására a Sanghaji Művészeti Múzeumba, ahol egyfajta megvilágosodás érte: rájött, hogy az építészet is lehet az önkifejezés médiuma. Valódi építészi karrierje itt kezdődött. Először művész barátainak tervezett kisebb vidéki házakat, majd 1999-ben Chengduban megalapította saját építészeti irodáját, a Jiakun Architects-et (Jiakun Jianzhu, Csia-kun Csien-csu). Ez két szempontból is formabontó lépés volt: egyrészt,
Kínában éppen csak elkezdtek létrejönni a magánirodák, így Liu az egyik első volt a piacon; másrészt az, hogy irodájának a saját keresztnevét adta, Kínában teljesen példátlan döntés, volt is gondja emiatt az engedélyező hatóságokkal. A választás szándékos volt, a névvel irodája személyes jellegét akarta hangsúlyozni, elsősorban is azt, hogy
mennyire másként áll az alkotáshoz, mint a személytelen – és így felelősséget sem vállaló – állami tervhivatalok.
Az újjászületés téglái
A Jiakun Architects megalapítása óta nagyjából harminc különféle építészeti projektben vett részt, ezek között vannak egészen kicsi épületek, de egész városnegyedek is. Az iroda ma is Chengdu egyik hagyományos negyedében működik egy lepusztult bérházban, ahonnan a híradások szerint az alkalmazottak azért nem akarnak elköltözni, mert a közelben remek boltok és utcai étkezdék találhatók. A helyi közösségi élethez való szerves kapcsolódás nemcsak Liu Jiakunék étkezési és vásárlási szokásaiban jelenik meg, hanem építészi hozzáállásukban is. A fancy irodaépületeknél fontosabb a városi szövethez való szerves kapcsolódás.
Liu Jiakun a 2008-as sichuani földrengés utáni újjáépítés után vált országosan ismertté. Az év májusában a 21. század eddigi legsúlyosabb kínai természeti katasztrófája következett be Chengdu közelében, a fölrengésnek csaknem 90 ezer halálos áldozata volt, s 5–10 millió ember vált hajléktalanná. Hatalmas területet kellett újjáépíteni. Az ide látogató Liu észlelte az iszonyatos mennyiségű épülettörmeléket, s kidolgozott egy technológiát, amellyel a maradványokból némi szalma és cement hozzáadásával fillérekért ott helyben téglák készíthetők, amelyekből aztán új épületeket lehet emelni. A Liu által „újjászületés-téglának” nevezett technikát a kínai média is felkapta, és a módszert kiterjedten alkalmazták.
Az elnevezéssel Liu spirituális mélységet adott ötletének:
azzal, hogy nem „újrahasznosításnak”, hanem „újjászületésnek” nevezte eljárása eredményét, az elpusztult közösség újjáteremtését, az élet körforgásának folytatódását kötötte hozzá. A téglákat Liu Jiakun több projektjében is használta, egész addig, amíg el nem fogyott a feldolgozható törmelék.
Liu legkisebb – s egyben az egyik legismertebb – alkotása is a földrengéshez kötődik. A mindössze 9 négyzetméteres Hu Huishan (Hu Huj-san) emlékház (2009) egy kislánynak állít emléket, aki 15 éves korábban vesztette életét a katasztrófában. A túlélők számára rendszeresített sátrat megidéző épület kívül szürke, belül viszont a kislány kedvenc színére, rózsaszínre van festve, a falon a lány rövid életének néhány használati tárgyát állították ki.
A sichuani földrengésnek különösen sok gyermek áldozata volt,
mivel a rengés iskolaidőben történt, és a – valószínűleg a helyi hivatalnokok korrupciója miatt – rendkívül gyengére épült iskolaépületek kártyavárként omlottak össze. Az ezen ügyek feltárására tett kísérletének köszönhetően romlott meg egy másik kínai építész-művész, Ai Weiwei (Aj Vejvej) kapcsolata a kínai hatóságokkal. Ai Weiwei-jel szemben azonban Liu nem politizál, csupán emléket állít az áldozatoknak, bár a téma érzékenységét jelzi, hogy a Hu Huishan emlékházat a helyi hatóságok nem voltak hajlandóak középületté minősíteni, így az hivatalosan magánháznak számít.
Mindeddig Liu Jiakun legnagyobb befejezett projektje a Chengdu városi Xicun (Hszicun, West Village, 2015), s talán ez fejezi ki a legjobban építészeti filozófiáját. Itt egy sűrűn lakott városnegyedben egy teljes háztömb felépítése volt a feladat. Liu szakított a városépítészetben elterjedt övezetes megoldással – amelyben a települések lakónegyedekre, bevásárlózónákra, hivatali övezetekre, rekreációs területekre stb. vannak osztva –, és igyekezett a rendelkezésére álló 237X178 méterbe mindent belesűríteni. Míg az elmúlt évek városfejlesztései Kínában azt a célt szolgálták, hogy az emberek elkülönült kis lakásokba húzódhassanak, elszigetelve a többiektől,
a West Village inkább összenyitja a közösségi és magántereket.
A területet három oldalról ötemeletes épületek – bennük éttermek, irodák, boltok – veszik körül, a negyedik oldalon bonyolult rámpák hálózata visz fel a különféle szintekre. Belül bambuszligetecskék, közösségi terek, nyitott vetítőtermek, madzsong asztalok, illetve foci- és kosárpályák, a tetőn és rámpákon pedig futókör, bicikliutak és sétányok húzódnak. A tetőkön, teraszokon és ahol csak lehetséges, zöld szigetek. Mesterkéltségnek semmi nyoma,
a betonelemek olyan nyersek, hogy a népnyelv Chengdu leghíresebb „befejezetlen épületének” nevezi.
Mintha a komplexum azelőtt telt volna meg élettel, hogy az utolsó simításokat el tudták volna végezni rajta. Látszólagos tökéletlensége ellenére a helyiek annyira megszerették a West Village-t, hogy az saját népszerűségének áldozatává vált: miután 2016-ban egy napsütéses délutánon 9000-en sétálgattak a tetején, a hatóságok évekre lezárták a legfelsőbb szintet, nem tudni, hogy statikai okokból vagy inkább a tömegek gyülekezésétől félve.
Stílus nélkül
Liu Jiakunnak valójában nincs stílusa, csak hozzáállása, stratégiája. Ennek kiindulópontja a helyszín lehető legmélyebb megismerése és tiszteletben tartása. Ebben benne foglaltatik az épített és a természeti környezet, de ugyanúgy a helyi lakosok szokásai, hagyományai, igényei, sőt a helyi mesteremberek tudása is.
„Mindig azzal kezdem, hogy felmérem, mire képesek a helyi építőmunkások, majd ezt figyelembe véve tervezek”
– mondta munkamódszeréről. Nem vonzódik az ultramodern technológiai megoldásokhoz, de nem ragaszkodik erőltetetten a tradíciókhoz sem, inkább mindenhez az „éppen megfelelő” technikát keresi meg, amely a helyi hagyományra, tudásra és elérhető alapanyagokra épül. Emiatt egyfajta egyszerűség, őszinteség és szerénység jellemzi az épületeit, amelyek anyagai magukért beszélnek, nincs szükségük közvetítőre. Emiatt az idő hatása sem igazán probléma: az építmények erodálódása azok életének szerves része. Fontos eleme Liu hozzáállásának a tökéletlenség elfogadása. Épületeit nem felülről erőlteti rá a helyszínekre, hanem mintegy hagyja, hogy azok kinőjenek a földből, a helyi – természetükből adódóan mindenhol tökéletlen – körülményekhez igazodva.
„Mindig igyekszem olyan lenni, mint a víz – vallotta Liu Jiakun egy interjújában –, hogy áthatoljak egy helyen anélkül, hogy saját, rögzített formám lenne, és hogy beszivárogjak a helyi környezetbe és magába a helyszínbe. Idővel a víz fokozatosan megszilárdul, építészetté alakul, sőt, talán az emberi szellemi alkotás legmagasabb formájává válik. Mégis megőrzi az adott hely minden tulajdonságát, legyenek azok jók vagy rosszak.”
Liu kiterjedten használja a hagyományos kínai építészet megoldásait, de nosztalgia nélkül.
Míg Kínában jellemző, hogy jellegtelen panelépületeket szervetlenül rájuk aggatott tradicionális stílusú tornyocskákkal, felkunkorodó ereszekkel és egyéb utalásokkal igyekeznek „elkínaiasítani”, Liu inkább egyfajta ugródeszkaként használja a hagyományt, konkrét stíluselemek helyett inkább annak szemléletmódját követve.
Már irodájának első munkája, a Luyeyuan (Lujejüan) Kőszobormúzeum (2002) jól tükrözi ezt a hozzáállást. Itt nemcsak az épületet bízták rá, hanem a tájépítészeti munkákat is. A betonelemeket a már itt álló fákhoz igazította, nem a fák alkalmazkodtak az építményhez, hanem fordítva.
A minimalista főépülethez bambuszligeten keresztül kanyargó ösvény visz, a műtárgyakat, amelyek egy magas hídról tekinthetők meg, az épület résein beáramló nap világítja meg. A buja természeti környezet, az ősi buddhista faragványok és a puritán épített környezet szerves egységet alkot.
A Kulturális Forradalom Óráinak Múzeuma (2004) Chengdu üzleti negyedében a maói korszakot idézi meg. A három geometrikus elemből álló komplexumban – amely az 1950–60-as évek elterjedt építőanyagából, vörös téglából épült – egyfajta columbáriumban kaptak helyet az órák, amelyek a kulturális forradalom végét mutatják.
A csúcspontot jelentő kör alakú épület tulajdonképpen egy napóra:
a tetőn hagyott lyukon beáramló napfény mindig a fal egy-egy darabját világítja meg. Suzhou városában a Császári Téglaégető Múzeum a lehető legtöbbet megőrzi a valaha itt állt császári műhelyek romjaiból, anyagában utal a múzeum témájára, alig nyúl bele a helyszínen talált örökségbe, miközben nagyon is modern közösségi és kulturális teret hoz létre.
Liu Jiakun persze nemcsak múzeumokat tervez, hanem a legkülönfélébb projektekben vállal részt, amelyek jelentős része régi ipari területek vagy lakónegyedek rehabilitációja.
Sokszor tehát nem „nulláról” építkezik, hanem meglévő helyszíneket értelmez újra.
Ezek mellett tervezett egyetemi épületeket, például a Sichuani Szépművészeti Intézet szobrászati tanszékének toronyházát, amely maga is leginkább egy szoborra hasonlít. A Novartis nevű gyógyszermulti sanghaji komplexumának egyik épületével is megbízták, itt „újjászületés téglákat”, laminált bambuszt és egyéb természetközeli anyagokat használt, egyfajta meditatív környezetet kialakítva a nagyon nem meditatív funkcióhoz.
Emberi lépték
Liu Jiakun sok szempontból szembe megy azzal, ami Kínában az építészetben zajlik. A sok tucat sokmilliós kínai várost természetesen nem Liu harminc projektje fogja átalakítani, s ha az emberi léptéket tiszteletben tartó hozzáállással nincs is egyedül a kínai építészek körében, az uralkodó irányzat nem ez. Ugyanakkor valamiféle változás elkezdődött, s már a kínai kormány is kiadott egy iránymutatást, miszerint az országnak véget kell vetnie a „túlméretezett, külföldcentrikus és furcsa” épületek uralmának. A Pritzker-díj odaítélői talán a Kínában zajló folyamatok normalizálását szeretnék elősegíteni előbb Wang Shu, most pedig Liu Jiakun díjazásával, hiszen a pozitív példák felmutatásának nagy hatása lehet.
Ha a kínai építészek látják, hogy a szerénységért jár a legnagyobb elismerés, talán irányt váltanak.
Liu maga nem csak az épületeivel igyekszik formálni a környezetét. Tervező munkája mellett vendégprofesszorként tanít a Pekingi Központi Képzőművészeti Akadémia Építészeti Karán, Kína talán legrangosabb építészképző intézményében, korábban előadásokat tartott a párizsi Cité de l’architecture et du patrimoine-ben, a Massachusetts Institute of Technologyn, a Royal Academy of Artsban és egy sor másik intézményben. Emellett aktív részese a kínai építészeti diskurzusnak, egyfajta véleményformáló értelmiségiként gyakran megnyilvánul építészeti, várostervezési és kapcsolódó kérdésekben.
Bár számos nemzetközi kiállításon vett részt – például mind a képzőművészeti, mind az építészeti velencei biennálén –, és a Pritzker előtt más nemzetközi díjakat is elnyert, épületei kizárólag Kínában állnak. A kérdésre, hogy tudna-e külföldön tervezni, amire mostani díjazása után biztos lenne alkalma, ő maga azt mondja, hogy
a módszereit és hozzáállását külföldön is lehetne alkalmazni, s ha eléggé megismerne egy helyet, akkor nem okozna neki problémát a külföldi munka.
Egyelőre azonban Kínában van dolga: jelenleg irodája eddigi legnagyobb projektjén dolgozik, Budapest testvérvárosában, Hangzhouban (Hangcsou) munkálkodik a városi acélkombinát területének teljes körű rehabilitálásán. „Tiszteld a Hangzhoui Acélművek történelmét, óvd az idő nyomait, alázattal egészítsd ki az örökséget, és teremts kertet a természet ölelésében” – hangzik a projekt jelmondata. Pritzker-díj ide, Pritzker-díj oda, Li Jiakuntól nekünk is lenne mit tanulnunk.
