Jonathan Glancey egész pályafutása alatt azokra az épületekre vadászott, amelyek túlmutattak divaton és stíluson. A brit kritikus és szakíró évtizedeken át a nemzetközi építészeti- és designsajtó meghatározó hangja volt a Guardiannél, az Independentnél és a BBC kulturális rovatánál – most pedig a Műcsarnok nagyszabású Makovecz-kiállításának kurátoraként tisztelgett a kilencven éve született magyar építész előtt.
Beszélgetésünkben felidézi, miként jutott át a vasfüggönyön a farkasréti temető kápolnáját ábrázoló apró fénykép segítségével, hogy személyesen találkozzon az akkoriban világhírűvé váló alkotóval. Elmondja, miért tekinti őt afféle katedrálisépítőnek, aki a fák, falvak és mítoszok világát teremtette meg az épületek belsejében is. Glancey arról is beszél, hogyan inspirálta őt a mester emléke, hogy a Műcsarnokot rajzok erdejévé és emléktérré változtassa, és azon töpreng, mit tanulhatnak a fiatal építészek Makovecz, Palladio és Le Corbusier életművéből. Mint vallja, a legjobb építészet nem okvetlenül a legújabb, hanem az, ami leghitelesebben kötődik a helyhez, a mesterséghez és az emberi élethez.
Az építészetben kifejezett teremtésmítoszok napjainkban több tervezőt foglalkoztatnak. Ez volt a kiindulása az ezredfordulót követően Peter Zumthor Bruder Klaus-kápolnájának is. Egyszerre tűnt ősinek és pedánsan pontosnak. Ön ma hogyan látja ezt az épületet?
Az a kápolna a természet erejének megtestesülése, és annak is szánták. Olyan benyomást kelt, mintha villám csapott volna egy fába, és szoborrá dermesztette volna. Gyengébb kezek között könnyen giccsé silányulhatott volna egy ilyen látomás, Zumthor épülete azonban úgy képes megülni a tájban, mintha a földből nőtt volna ki. Sétálunk a szántóföldek barázdái között, és egyszer csak ott áll előttünk a maga monolitikus valóságában. Télen jártam ott és a tetőnyíláson át beesett a hó. A fényképezőgépem már feladta, de a szemem még kitartott.
Ez a fajta építészetet a természetből fakad, és nem kell neki a város vagy a nagyközönség ahhoz, hogy igazolást nyerjen.
Több kedvenc épületem egyszerű gazdasági épület, például csűr. Zumthor is ezekből merít, amikor az elemi egyszerűséget emeli tudatos művészetté, de nála a tájjal való viszony marad a főszereplő.
Zumthorhoz képest Makovecz már-már egy másik világból érkezik – vad, pogány és szenvedélyes.
Teljesen így van. Zumthort a svájci–német precizitás hagyománya formálta, ahol a tér, fény, csomópont és részletek dominálnak. Nála egy ilyen misztikus kápolna kitérő a szigorú rendszabályok fegyelmezett útjáról. Makovecz Imrénél viszont ez a „kitérő” a kiindulás.
Az ő építészete a helyből, a mítoszból és a tájból nő ki.
Abból a fából épít, amit a helyi ácsok ténylegesen be tudnak gyűjteni az erdőből. Ez a földhöz és emberekhez való kötődés megelőzi a racionalitást. Zumthor és Makovecz is alapkérdéseket tesznek fel, csak épp az ellenkező irányból közelítik meg ezeket.
Hogyan talált rá Makoveczre?
Egészen véletlenül. Épp akkor lettem szerkesztőhelyettes az Architectural Review-nál. Az irodánkba érkezett egy terjedelmes német évkönyv az európai építészetről. Valahol mélyen lapult benne egy apró fotó egy budai domboldalon álló furcsa építményről – ez a farkasréti temető ravatalozója volt. A kép alatt semmi magyarázat, csak egy név állt: „Makovecz Imre”.
Mivel nem értettem, mi a csuda ez, úgy döntöttem, meg kell néznem személyesen. Még akkor is, ha ehhez a vasfüggönyt kell átlépnem.
Az akkori kommunista Magyarország londoni nagykövetségén finoman jelezték, hogy nem Makovecz az az építész, akit illene felkeresnem. Nem volt éppen rendszerbarát. A kulturális attasé azonban értette a fiatalos konokságot, bepecsételte a vízumot, én meg elindultam. Imrével Budapesten találkoztam, és másnap már a Pilisben, az erdei műtermében ültünk, aztán vidékre látogattunk, ahol félkészen álltak még a közösségi házai. Ez az út teljesen átprogramozta az építészeti gondolkodásomat.
Mi ragadta meg leginkább ezekben a falusi kalákákban?
A kontextus. Szegény, vidéki közösségekről volt szó, akiket addig arról győzködtek, hogy a jövőjük valamilyen városi lakótelepen van. Alig hittek már abban, hogy érdemes helyben maradniuk. Ekkor kezdtem megérteni Imre eleinte kissé színpadiasnak tűnő személyiségét, ami mögött egy rendkívüli jellem rejtőzött. Akkoriban még nem a későbbi fotókról ismert kritikus tekintetű mestert ismerhettem meg, hanem egy tréfás, melegszívű, szerethető embert, aki fűrészt ragadott, és együtt dolgozott a falusiakkal. A helyi ácsokkal mentünk ki az erdőbe. Ők sem tarvágást csináltak, hanem gondosan kiválogatták a fákat, az erdő ritmusára figyelve. Pedig a „fenntarthatóság” akkoriban még nem volt olyan használatos szó, mint ma, amikor minden üvegtorony brosúrájában külön fejezetet kap, de többnyire csak üres szólamként.
Amit Imre csinált, az volt az igazi fenntarthatóság: válogatott faanyag, valódi helyszín, valódi emberek.
Építészete azt követte, amit az ácsmesterség és a telek megengedett. Kezében a régi paraszti tudás találkozott a modern képzelettel – tollbokrétaszerű tetőformákkal, fa ajtószárnyakkal, amelyek mintha fentről szálltak volna le a falura.
Megnyílt a Makovecz 90 emlékkiállítás
Bejártunk a Műcsarnokban látható tárlatot.
És aztán jött a híres kápolna…
Igen. Első reggel: Farkasrét. A faajtók zárva voltak, akár az összecsukott szárnyak. Amikor a gondnok kinyitotta őket, a szárnyak kitárultak. Nem nagy az épület, és akkoriban az elektromos világítás is meglehetősen kezdetleges volt – olyan lámpatestek voltak felszerelve, ami épp akadt a raktárban –, de a tér mégis lélegzetelállító volt. A pici fotó alapján egy olyan teret vártam, ami szinte átoldódik egy másik dimenzióba. Belépve pedig pontosan ez történt. Olyan érzés volt, mintha egy túlvilágig nyújtózó élőlény bordái közé lépnék: egyszerre test és szellem.
Említette, hogy gyakran csak rajzon át értették meg egymást, nem szavakkal.
Nem beszéltünk egy közös nyelvet sem. Ő kizárólag magyarul szólalt meg, én meg azt nem értettem. A felesége, Marianne jól beszélt angolul, és olykor segített a fordításban, de jobbára csak egy füzet és egy ceruza hevert kettőnk között az asztalon. Imre megállás nélkül rajzolt. Ha nem értettem valamit, felvázoltam egy metszetet vagy alaprajzot, ő pedig egy újabb rajzzal felelt. Paksnál zavart, hogy a közösségi ház nem teljesen szimmetrikus. Lerajzoltam neki mindkét oldalát. Nevetett, az arcomra mutatott – ez az oldal, az az oldal –, és leírt egy kifejezést, amit később lefordítottam.
A lényege ez volt: az épület élőlény. Mint az ember, nem teljesen tükörszimmetrikus.
Felkapott egy-egy növényt, levelet, gallyat, és nézte, milyen ritkán tökéletes a természet szimmetriája. Nem a tankönyvi szimmetria érdekelte, hanem a természetes egyensúly. Éppen ezért nem szeretem az az „organikus építészet” stíluscímkét sem. Nála az élőlények iránti együttérzés határozott meg mindent: az épületei is afféle élőlények, nem tárgyak.
Makovecz spiritualitása rétegzett volt: keresztény, de valami régebbi is átszűrődött rajta.
Imre viszonylag korán rákérdezett, hogy vallásos vagyok-e. Elmondtam, hogy katolikusként nevelkedtem. Az ember persze megkérdőjelezheti a saját hitét, mégis megmarad a lényeg – ezért vonzanak még ma is sokunkat a templomok. Nála a keresztény réteg alatt érezni lehetett egy kereszténység előtti, pogány energiát. Rajongott a római civilizáció előtti kultúrákért, főként a keltákért. Írországban és Skóciában olyan szimbólumokat és szerkezeteket ismert fel, amelyek közel álltak az ősi magyar gyökerekhez. Az olyan tájak, mint a Skót Felföld, Erdélyt juttatták eszébe, mert tágasak, vadak, kicsit kísértetiesek.
Egy nap lerajzolta az Életfát: fent a fényben is fa, lent a sötét földben is fa, ég és föld egymás tükörképe…
Aztán Jézus Krisztust rajzolta le, amint angyalként alászáll. Ez számára a keresztény Hiszekegy képi megfelelője volt: „Alászállt a poklokra”. A Megváltó nem a lángok közé, hanem az ürességbe ereszkedett le, hogy onnan lelkeket hozzon fel a világosságra. Emiatt alkalmazott például üvegpadlót, amely a lenti világot is feltárja: angyalok és démonok, nap és hold, örök polaritás. Az ember ezen a feszültségen átlépve halad a fény felé. Mindez teológia, épített térben megformálva.
Ugorjunk egyet a mostani kiállításra. Hogyan fogott hozzá a Műcsarnokban a Makovecz-tárlat kurátori munkáihoz?
Amikor Makovecz Pál felkért egy nagy kiállítás összeállítására, és kiderült, hogy a helyszín a Műcsarnok, azt kérdeztem: az a hatalmas templomszerű épület a Hősök terén? A belső tere még meggyőzőbb, hiszen az voltaképp egy bazilika, hajóval, kereszthajókkal, szentéllyel. Az apró makettek posztamensekre állítva egyszerűen elvesznének benne. Rájöttünk, hogy a kiállításnak be kell laknia az épületet.
Mi nem egy szokványos, szakértői építészeti tárlatot akartunk, hanem Imre szellemét szerettük volna megidézni
– a gondolkodását és azt a közösségi légkört, ahogyan a vidéki emberekkel együtt dolgozott.
Szándéka volt, hogy a látogatók egy stilizált erdőbe lépjenek?
Igen, a rajzok erdejébe! Függőleges tartóelemeket terveztünk, amelyek közé rajzokat lógattunk be. Egy ilyen konstrukcióba akár egy fát is beleláthatunk. Több ilyen fa pedig megidézi a pilisi erdőt, ahol Imre dolgozott. Ahogy előrébb haladunk, e formák helyét makettek, fotók és nagyobb vetített felületek veszik át – közösségi házak, városrendezési tervek, a Sevillai Expó pavilonja és a Feltámadás Temploma, ami még nem épült meg. Az egyik kereszthajóban ott áll Imre saját íróasztala rajzeszközeivel és cigarettáival, mintha csak egy pillanatra ugrott volna ki, mögötte egy falnyi fotóval, ami bemutatja fontosabb életállomásait.
Az asztal előtti üvegvitrinekben személyes tárgyakat látni: vázlatfüzeteket, faragott fadarabokat, narancshéjspirálokat és cigarettásdobozokat, amelyekre rajzolt. Utóbbi szinte egy Warhol-antitézis: Marlboro-dobozokból lett miniatűr szobrok. Imre megvetette mind a kommunista rendszert, mind a globális kapitalizmust, de ő is azzal dolgozott, amihez hozzájutott, és a dobozokat saját rajzaival dekorálta ki. Hagyatéknak szerves részét képezik ezek a tárgyak is, de legfontosabb a narancshéjtól a templom boltozatáig vezető életív. Egy ilyen gesztusnak bátornak, mégis egyszerűnek kellett lennie, mert a Műcsarnok ezt követeli meg. Így a kiállítás egész dramaturgiája különböző médiumokon át a Feltámadás-templom víziója felé vezet.
Imre lelke mélyén a középkori katedrálisépítőkhöz tartozott. A kiállítás erre rezonál leginkább.
Magyarország határain túl mennyire ismert Makovecz neve?
Az 1980-as években és a kilencvenes évek elején volt egy nagyon erős korszaka, amikor egymástól függetlenül is többen rátaláltunk: egy kis kiállítás Helsinkiben, Paolo Portoghesi érdeklődése Olaszországban, Juhani Pallasmaa, Reima Pietilä és mások Finnországban. Amikor egy hosszabb tanulmányt közöltem róla az Architectural Review-ban,
Charles Jencks tréfásan odaszúrta: „Glancey felfedezte Makoveczet!” – mintha valami megdöbbentő csoda bukkant volna elő a vasfüggöny mögül.
Fordulópontot jelentett a Sevillai Világkiállítás magyar pavilonja. A világsztárok tervei közt az övé egészen másként hatott: a szó legjobb értelmében vett nemzeti pavilonként, amely egy sajátos szellemiséget és mesterségbeli tudást közvetített, ellentétben a nemzeti zászlókkal díszített modern dobozokkal. Később ezért megkapta az American Institute of Architects egyik érmét is. Frank Gehry is rajongott érte, és fel is kereste – van egy remek fotó kettejükről. Halála után azonban a neve óhatatlanul háttérbe szorult.
Nem lett nagy, nemzetközi Makovecz-iskola, amely az ő modorában építene, de ez éppenséggel szerencse.
Ám az olyan tárlatok, mint a Műcsarnoké, és a jövőben más kiállítások is újraindíthatják a róla szóló párbeszédet.
Ön gyakran rajongva ír mind a reneszánsz mesterről, Palladióról, mind Le Corbusier-ről, aki a modern építészet meghatározó alakja volt. Lát-e köztük és Makovecz között bármi közös nevezőt?
Mindhárman elemi természetűek. Andrea Palladiót és Makovecz Imrét a mesterség szeretete rokonítja. Palladio kőművesként indult, Makovecz pedig az ácsmesterséghez értett. Mindketten tudták, hogyan épül fel egy ház a valóságban. Palladio villáiban nem csupán szép arányok fedezhetők fel, hanem az építész intelligenciája is. Ugyanez érvényes egy jó Makovecz-épületre.
Palladio a tökéletes szimmetriát kereste, Makovecz ezzel szemben a természetes harmóniát részesítette előnyben.
Olaszország: amelyből mindenhol van egy szeletnyi
Olvass bele FormaVilág sorozatunkba!
Mindketten az emberi testből indultak ki. Le Corbusier – hírneve dacára – szintén megszállottja volt a test arányainak: a Modulor kísérlete arról szólt, hogyan alakíthatunk ki kényelmes és élhető belső tereket egy épületben. A marseille-i Unité d’Habitation lakótömb lényegében egy függőleges kolostor – cellákkal, refektóriummal, kerengőként működő tetőterasszal. Ami tehát összeköti a három alkotót:
a maguk módján mindhárman visszatértek az anyaghoz, a fényhez, az ősi hajlékhoz, a rendhez és a közösséghez. Ezért élték és élik túl a rájuk aggatott stíluscímkéket.
Kiemelte a geometria szerepét Makovecz munkáiban – narancshéjak, spirálok…
Imre a geometriát sosem kezelte elvont tudományként. Gyerekkoromból emlékszem a londoni Science Museumban látott DNS-modellre, egy csavarodó létrára. Később Imre egyes vázlataiban és a narancshéj-spirálokban ugyanezt a folytonos felületek iránti rajongást ismertem fel. A narancsról úgy hámozta le a héját, hogy egy darabban maradjon, majd a spirális alakzatot szétterítette és vizsgálgatta. Ez a megközelítés játékosnak tűnik, nála mégis a héjakról, boltozatokról, burkolatokról való gondolkodás meghatározó módja volt. Őt az érdekelte, miként képes egyetlen „vonal” magában foglalni és megnyitni a háromdimenziós teret.
Nála a geometria kézbe vehető valóság volt, nemcsak egy képletgyűjtemény.
Végül: ha egy fiatal magyar építész a kiállítás után tanácsot kérne Öntől, mit mondana neki?
Minden munkának őszintén, a helyből és a feladatból kiindulva fogjanak hozzá, ne a stílus vagy a divat legyen az első. Tegyék fel a kérdést: mi illik ide, ehhez az éghajlathoz, ehhez a tájhoz, ezekhez az emberekhez és ahhoz az anyagkészlethez, amit ténylegesen kezelni tudnak? Ha csak egyetlen dolgot értenek meg Makoveczből, az legyen a hely szellemének tisztelete. Ő sosem másolt külső formákat, csak figyelt helyre, és abból teremtett újat, ami a helyből nőtt ki.
A magyar építészet jellegzetes vonása, hogy többféle nyelven is meggyőzően szólal meg.
Itt az 1930-as években ugyanaz a kultúra hozta létre a fehérre festett, vasbetonból készült modern villákat, mint a téglából falazott bérházak gazdag architektúráját – mindkettőt magas szinten, belső tisztességgel művelve. Ez a horizont azóta csak szélesedett. Ma nagy a kísértés, hogy a magazinokból ismerős látványokat másoljuk – például dekonstruktivista örvényeket vagy parametrikus „blobokat”. Ezek megjelölnek egy korszakot, és helyük lesz az építészet történetében, de nem fognak szépen öregedni.
A legjobb építészet nem szükségképpen a legújabb.
Magyarországnak ma is erős kézműves hagyományai vannak. Ha a fiatal építészek ezeket világos, őszinte kortárs válasszal párosítják, a divat helyett a helyre figyelve, akkor a munkájuk túléli ezt a zavaros kort. Akár Palladióra, akár Le Corbusier-re vagy Makoveczre gondolunk, az utódok mindig azokra az épületekre emlékeznek, amelyek valami lényegit tudtak felmutatni.
Az ilyen épületek küszöbét átlépve senki sem azt kérdezi majd, hogy tervezőik korszerűen gondolkodtak-e, hanem azt, hogy igazak akartak-e lenni.
Az interjút az MMA MMKI kutatója készítette.
Nyitókép: Jonathan Glancey a Mirage Medic Hotel előcsarnokában (Fotó: Fejes Bence)
