A reformáció napja alkalmából bemutatjuk a magyar protestáns templomépítészet történetét. Rejtőzködő barokk pompa, kazettás mennyezetek, klasszicista hagyomány és visszafogott kortárs formák – ez a magyar protestáns templomépítészet.
Új hit, régi templomok
A reformáció első szakaszában természetesen nem emeltek új templomokat, az új hitvallást követő falvak és városok gyülekezetei a már meglévő épületeket használták. Ezeket a templomokat viszont átalakították az új liturgikus előírások szerint: a szentélyek szakrális funkciója megszűnt, ide is padok kerültek, amiket a templomtér közepe felé tájoltak, ahová az Úrasztala került.
A templom-visszafoglalástól tartva eltávolították a korábbi, katolikus használatra utaló elemeket, ami legtöbbször a sekrestyék lebontását jelentette (ami gyakran a boltozat állagromlását is magával vonta, hiszen sokszor épp a sekrestye tartotta a falat). A szenteket és bibliai jeleneteket ábrázoló falfestéseket lemeszelték, helyükre gyakran nonfiguratív, növényi motívumokkal tarkított minták kerültek. Erdélyben, a Felső-Tisza-vidéken, és a történelmi Magyarország egyéb, török által el nem pusztított vidékein százával találhatunk ilyen középkori templomokat.
Ezek közül egyik legszebb a Vásárosnaményi járásban fekvő Csaroda temploma. A középkori templom átrendezése után lemeszelték a falakat, majd csodálatos, virágmintás festéssel látták el – a felfestett hatalmas évszám szerint 1649-ben. A templomot szép parasztbarokk berendezéssel látták el, a szószék hangvetője igazi műremek.
Ráadásul a meszelés alól az elmúlt évtizedekben előkerültek az értékes középkori freskók is,
így újra szentek kerültek a református templomba. Mindezzel együtt a templom, mint egy többrétegű lapozgató könyv, úgy mutatja be a magyar évszázadokat.
Üldözve, megtűrve – templomok a hátsó udvarban
Az ellenreformáció idején, főleg a török uralom után az állami szervek erőteljesen korlátozták a protestánsok (és emellett a zsidó felekezet) templomépítését. Amennyiben a gyülekezetek engedélyt kaptak,
a templom akkor sem nyílhatott közvetlenül az utcáról és nem lehetett tornya sem,
valamint sokáig korlátozták a tartós építőanyagok használatát és az alapterületet is. A dunántúli és felvidéki polgárosult városokban viszont ekkor már (illetve az ellenreformáció ellenére is) népes református és evangélikus egyházközségek működtek, így óriási épülteket emeltek a hátsó udvarokban, ezek az úgynevezett Insula Lutherana-k, vagyis a „lutheránus szigetek”. Erre a típusra példa Győr, Pozsony és Kőszeg evangélikus temploma, valamint a pápai református Ótemplom.
Mindegyik esetben a templom máig rejtve van, egy-egy épület, jellemzően a felekezeti iskola udvarán áll, a belvároson kívül.
A kis alapterület és a népes gyülekezet közötti ellentmondást minden esetben karzatokkal oldották fel, ezek a protestáns templomok jellemzőivé váltak a későbbiekben.
Ebben az időszakban az anyaghasználati korlátozások miatt csak fából építkezhettek. 1681-től kezdve vármegyénként egy-egy helyen engedélyezték csak a protestáns vallásgyakorlást. Ezek voltak az úgynevezett artikuláris helyek (ezeket egy külön artikulusban, vagyis törvénymellékletben sorolták fel), az itteni épületek pedig az artikuláris templomok.
A felvidéki Késmárkon az artikuláris templomot csak az akkori városfalon kívül lehetett felépíteni, kő vagy tégla alkalmazása nélkül. A templomon jól felismerhető a magyar protestantizmusra jellemző erős holland kötődés. Az épület tulajdonképpen az amszterdami Noorderkerk fából felépítve. A hagyomány szerint a templomot a vidékre vetődött svéd hajóácsok emelték. Így a korlátozások és tiltások ellenére (vagy éppen azért?) létrejött a történelmi Magyarország legszebb és legnagyobb faépülete.
Protestáns barokk virágzás Erdélyben
A Bécstől távolabb eső, és ekkor önállóan kormányzott Erdélyben sok szempontból más volt a helyzet. Az ellenreformáció itt is nagy sikereket ért el (gondoljunk csak Csíksomlyó továbbélő hagyományára, vagy a kolozsvári jezsuiták működésére), de a lakosság legnagyobb része továbbra is protestáns maradt, ráadásul a főúri családok nagyrésze sem rekatolizált. A templomépítés terén teljes szabadságot itt is a későbbiekben említett türelmi rendelet hozott, ekkor azonban – nagyrészt a főúri családok támogatásával – nagyszabású és pompázatos református templomok is épültek, főleg egy-egy birtokközpontban.
A Gyulafehérvári Magyarigen temploma, amit a közelmúltban újítottak fel a Teleki Alapítvány támogatásával, ennek egyik legszebb példája.
Az elegáns külső szinte a rokokó színházakhoz hasonló, mozgalmas belső teret rejt. Valószínűleg igaz a legenda, hogy az épület a közeli fejedelmi székvárosban dolgozó itáliai mesterek műve (Gyulafehérvár a Habsburg-időszakban is tartományi főváros maradt). Hasonló templomot találhatunk Marosvécsen is, ahol a falu birtokosai, a Kemény-grófok támogatásával épült elképesztően elegáns és kifinomult református templom. A kontraszt itt még nagyobb, ugyanis az épület kívülről viszonylag egyszerű, a templomtérbe lépve azonban szinte földbe gyökerezik a lábunk: a karzatot mintha a legszebb olasz barokk palazzokból repítették volna a havasok lábához.
Kibontakozás a türelmi rendelet után
Mikor II. József 1781. október 25-én kiadta a vallásgyakorlást jelentősen lazító türelmi rendeletét, az ország valósággal felbolydult.
A protestáns gyülekezetek sokszor szinte szó szerint rohantak templomot építeni.
A katolikus Zalában élő szentgyörgyvölgyi reformátusok már évtizedek óta kérvényezték a templomépítést, mindaddig hiába. A hagyomány szerint a rendelet kiadása után annyira siettek az építkezéssel, hogy a gerendáknak kivágott fákat még útközben a szekéren megmunkálták, nehogy visszavonják az egészet, mielőtt elkészülnének. Mint ismert, a rendeletet nem vonták vissza, sőt, további enyhítések következtek: 1786-tól szabadon lehetett tornyot építeni és abba harangot beszerelni, két évvel később pedig az utcáról bejáratot nyitni (a rendelet a görögkeleti és a zsidó felekezetre is vonatkozott).
Az egész birodalomban óriási építkezések kezdődtek, külön épülettípus alakult ki: a német nyelvű szakirodalom ezt „Toleranzkirche”, vagyis tolerancia-templom néven említi (a türelmi rendelet németül Toleranzpatent), sajnos magyar név nem alakult ki. Talán Türelmi-templom lenne a megfelelő, bár elég furcsán hangzik. Mindenesetre a rendeletet kiadó császár portréja hálaképpen egy sor templomban megjelenik.
A 18. század végén a magyar protestáns építészet valósággal virágba borult. A gyülekezetek megtalálták a saját építészeti kifejezőeszközeiket, egyre-másra magasodtak a tornyok, emelkedtek a bravúrosan formált karzatrendszerek. A karzatok nemcsak a helyszűke miatt terjedtek el, hanem mert ószövetségi utalások szerint a jeruzsálemi Templom is hasonló módon épült. Az evangélikusok jobban kedvelték a barokkos formákat, míg a reformátusok egyre jobban közelítettek a klasszicista felfogáshoz.
Az ország újjátelepítése során jelentős németajkú lakosság érkezett. Legnagyobb részük katolikus volt, bizonyos vidékre azonban evangélikusokat telepített egy-egy földesúr, hiszen sok volt a megműveletlen terület, így nem számított ki érkezik, csak legyen munkáskéz. Így alakultak ki Tolna evangélikus német vidékei, telis-tele gyönyörű barokk templomokkal.
A protestáns templomépítészetben, ahogy a szellemi életben is Debrecen volt az egyik fő mintaadó. A város nagytemploma hosszú időn keresztül és sok kompromisszummal épült fel. Költségcsökkentés miatt a tervező Péchy Mihály szárnyaló elképzeléseit állandóan visszanyesték (még kör alakú óriástemplomot is tervezett!), figyelembe kellett vennie a középkori templom alapfalait. Így egy elnyújtott, a hossztengely elé állított toronypáros templom keletkezett. Viszont a kompromisszumból hagyomány és minta lett, ugyanis Nagyvárad és Kolozsvár református gyülekezete is hasonló templomot épített, noha ott ez a kényszerítő körülmény nem állt fenn.
Új idők, újszerű templomok
A reformáció, noha sok újítást hozott a liturgiában, a templomok alaprajzi elrendezése ezeket nem teljesen követte le. Még a türelmi rendelet után épült templomok is a hagyományos, katolikus jellegű elrendezést követték, annyi változtatást eszközöltek, hogy a szószék és az Úrasztala nem a tér egyik végében, hanem annak közepén kapott helyet, a padsorok meg onnan kiindulva sorakoztak.
Már a barokk korban kísérleteztek az építészek különféle megoldásokkal, Péchy Mihály például óriási körtemplomot tervezett Debrecenbe, de a megbízók ragaszkodtak a hagyományosabb megoldáshoz. A magyar historizmus egyik vezető egyénisége, a református vallású Pecz Samu a gyakorlatban is kísérletezett új templomtípussal. A budapesti Szilágyi Dezső téri templom középpontjában az Úrasztala és a szószék áll, onnan indulnak ki a karélyszerű térbővületek. Ez az érdekes és újszerű elrendezés az épület alaprajzán is jól látható.
Hit és nemzet: magyaros irányzatok a református templomépítészetben
A 19. század végén jelentkező magyar nemzeti építészeti igények szorosan összefonódtak a protestáns templomépítészettel, hiszen különösen a református egyház mindig is a magyar nemzettudat egyik fő hordozója volt. Árkay Aladár fasori temploma ennek a törekvésnek szép példája. A közelmúltban felújított épület főbejáratán stilizált népművészeti motívumok láthatók, rendkívül egyedi megformálással. A belső a karzatos templomok hagyományát követi.
A magyar nemzeti építészet kialakításában Kós Károly játszott máig meghatározó szerepet. Az 1914-ben elkészült kolozsvári „kakasos” templomon látható, hogy Kós miként ötvözi a népi elemeket a modern, funkcionalista törekvésekkel, sőt, az Erdélyben meghatározó középkori építészeti formákkal.
A századfordulón nemcsak a két legnagyobb – a református és evangélikus – hanem a kisebb felekezetek is komolyabb építkezésekbe kezdtek. Önálló építészeti formanyelv nem alakult még ki, ezért nagy terepe volt a kisérletezésnek. Nagyváradon például szecessziós imaházat emeltek a baptisták, amin mezopotámiai, közel-keleti motívumok is felfedezhetők.
A magyar protestáns templomépítészet meghatározó alakja Sándy Gyula. A két háború között több mint egy tucat evangélikus templomot tervezett országszerte, kombinálva a hagyományos elemeket a szecesszióval, sőt az art deco irányzattal. Ezek a jellegzetességek legfőbb alkotásán, a Széll Kálmán téri postapalotán is felfedezhetők.
Épületeiből időtlen elegancia és derű árad, nem véletlenül nevezték el kortársai a „napsugaras tornyok építészének”.
Több helyen nem a népi formák, hanem a klasszicizmus jelentette a hagyományt, amihez a huszadik századi építtetők vissza akartak térni. Debrecenben, vagy a budapesti Pozsonyi úton a türelmi rendelet utáni templomokat idézték fel. A cívis városban a főépítész, Borsos József tervezte az egyetemi templomot, ami a szocializmus idején könyvraktárként szolgált. Az elmúlt évtizedekben állították vissza az egyházi funkcióját.
Puritán hagyományok, modern formák - kortárs protestáns templomépítészet
A kortárs protestáns templomépítészet abban a szerencsés helyzetben van, hogy a mai építészeti irányzatok – minimalizmus, egyszerűségre való törekvés – jól illeszkednek az évszázados tradíciókba. Emiatt
hazánkban nagyon sok jól sikerült, ízléses templom épült az utóbbi évtizedekben.
A Kocsis József tervezte szentendrei evangélikus templom a belváros szélén, a Bükkös-patak partján áll. Tulajdonképpen már nem is kortárs épület, hiszen 2003-ban készült el, mégis újszerűnek és egyben kissé időn kívülinek hat elegáns tornyával, terméskő burkolatával.
Szerencsésen ötvözi a református építészeti hagyományokat a modernitással a csömöri református templom is. A sarokra állított magas sisakú torony és a mögötte húzódó épület egyértelműen a középkori erdélyi és Felső-Tisza vidéki templomokat idézi. A Berzsák Zoltán és Nyikos Péter tervezte együttest, ami egy gyülekezeti házat és lelkészlakot is magában foglal, 2018-ban adták át. A templom valóban méltó folytatása az immár több,mint fél évezredes protestáns templomépítő hagyománynak.
