1992. május 22-én fogadták el Nairobiban a Biológiai Sokféleség Egyezmény szövegét. De miért is fontos ez? Mi is az a biológiai sokféleség? Egy újabb üres frázis, vagy valóban szó szerint létkérdés?
Biodiverzitás – a fenntartható, ökologikus szóval együtt egyre gyakrabban halljuk ezt a kifejezést, voltaképpen már azelőtt kissé elkoptattuk, hogy ismernénk valódi jelentését. Mi tehát a biodiverzitás és miért fontos ez? A biodiverzitás, vagyis az élőlények, tehát a növények, állatok és gombák hosszú idő alatt kialakult sokfélesége, ami rendszerbe szerveződve fenntartja a Föld működését. És itt nem elrugaszkodott jelenségekre kell gondolni, hanem olyan hétköznapi dolgokra, mint a nagyüzemi mezőgazdaság káros hatásai, vagy az országot elborító bálványfa és egyéb inváziós növények terjedése. A „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” elve alapján nézzük a magyar helyzetképet!
A biodiverzitás kérdésére a mezőgazdaság, a nagyüzemi mezőgazdaság területe az egyik legjobb példa: kétségtelen, hogy az ilyen formán történő földművelés rendkívül hatékony: egyféle növény (hazánkban jellemzően búza, kukorica, repce, vagy napraforgó), kevés számú és kevés fajta gép, és egyébként kevés szükséges munkaerő. Azonban egyre inkább előtérbe kerülnek az ilyenfajta művelés hátrányai: elszegényedő kapcsolódó élővilág, egyre nagyobb érzékenység a kórokozókra, kártevőkre, és ebből következően egyre nagyobb igény a vegyszeres védekezésre. A növények egyre kisebb alkalmazkodóképessége a szélsőségekhez (aszály, hideg), ráadásul az egyszerre hatalmas területen zajló talajművelés, vagyis szántás kimeríti a talajt, csökkenti a humusztartalmát, és növeli az erózió veszélyét.
Újabb ördögi kör, az így művelt talajok biodiverzitása drámaian lecsökken, egyre több műtrágya szükséges a terméshozam fenntartásához.
A biodiverzitás csökkenésén kívül az intenzív mezőgazdaság társadalmilag is káros, versenyképtelenné teszi a családi gazdaságokat, egész vidékek hagyományos kultúráját is képes felforgatni, és alig van munkahelyteremtő képessége. Elég csak összehasonlítani egy így művelt tájat mondjuk egy olyan vidékkel, ahogy a kis gazdaságok, kertészetek a meghatározóak, a kapcsolódó tevékenységek, így az élelmiszerfeldolgozás, helyi gasztronómia teljes palettájával.
A biodiverzitás történelmi léptékű csökkenésére jó példa (vagyis rossz példa) a magyar folyószabályozások története.
A szabályozások előtt az ártéri fokgazdálkodás valóban szinte paradicsomian gazdag, vagyis mai szóval biodiverz módon történt: a párás mikroklíma, az elöntések során folyamatosan megújuló talaj kiváló adottságokat biztosított az ártéri gyümölcsösöknek. A folyó menti falvakban fejlett nemesítési kultúra alakult ki, alma, körte, szilva, meggy, cseresznye és egyéb gyümölcsfajták sokaságát termesztették, olyan változatos kínálatot biztosítva, amit ma sznob bioboltokban sem találni. Az itteni növényvilág valódi paradicsomot jelentett a méheknek, ennek köszönhetően fejlett volt a méhészkedés. Emellett természetesen a pákászat (vagyis az ártéri halászat), a vadgazdálkodás is virágzott, nem is beszélve az ártéri erdő faanyagának hasznosításáról, a gyógynövények és gombák gyűjtéséről, feldolgozásáról. Az elöntések miatt állandóan dús legelőkön főként szarvasmarhákat tartottak.
Ez változott meg drámaian a 19. században – ráadásul az így „ármentesített” területeken már akkor elindult a nagyüzemi mezőgazdaság, aminek káros hatásai már akkor megjelentek, napjainkra pedig drámai mértékűvé váltak.
Maguk a számok is drámaiak, hazánk ártereinek mára 93 százaléka(!) eltűnt.
A biodverzitás fenntartása tehát legalább annyira társadalmi, mint természeti igény, elég csak a nagyvárosok szegényes természeti állapotára gondolni. A biológiai sokféleséget azonban nemcsak fajok eltűnése, hanem egyes fajok szó szerinti inváziószerű megjelenése is súlyosan károsítja: a fehér akác, a mirigyes bálványfa (közismert, pontatlan nevén ecetfa), valamint a zöld juhar vagy a japán keserűfű hatalmas területeket borít az országban, teljesen kiszorítva az őshonos, és ökológiailag értékesebb növényzetet.
Az elveszett vadvízország
Ahogy még nem láttuk a magyar tájat
Hasonló folyamatok figyelhetők meg az állatvilágban is, a vöröses színű európai mókust évről évre jobban kiszorítja az Amerikából megtelepedett szürke mókus.
Mit lehet tenni a biodiverzitás megőrzéséért? A fenti negatív folyamatok mellett számos bíztató kezdeményezés figyelhető meg hazánkban is. Még a 2010-es években, Tarlós István és Szabó József vezérigazgató kezdeményezésére kezdte meg a Főkert a szemléletváltást a közterületi növényzeteket tekintve.
Felhagytak a korábbi, egyébként is nagyon munkaerőigényes növénykiültetési trendekkel, és kifejlesztettek egy újfajta, szinte önfenntartó és nem mellesleg biodiverz szortimentet.
Ez, többé-kevésbé megőrzött, továbbvitt formában máig látható a Margit-szigeten, a Nehru-parton és egyéb kiemelt parkban: őshonos, változatos és nem utolsó sorban a forró városi nyarakat is jól bíró évelők, díszfüvek láthatók - ezek természetesen nem azonosak a sokat emlegetett, gazos „méhlegelőkkel”, hiszen ezek nem csak szépen mutató felületek, hanem valódi méhlegelők is. Ismét egy fontos szempont a biodiverzitáshoz.
