Nem túlzás azt állítani, hogy szombaton egész Európa a Puskás Arénára figyel. A meccs izgalmai között azonban érdemes a lenyűgöző épületre is figyelmet fordítani!
A mai Puskás Aréna környéke, vagyis Istvánmező Stefánia út felőli része hagyományosan sportterület. A Városligetből kivezető, elegáns, villákkal övezett korzó végében, a korábbi pálya helyén 1882-ben adták át az új elegáns, Lóversenypályát, ahol az előkelő közönség élvezhette az igzalmas versenyeket.
Ugyanakkor a terület fontos szerepet kapott Budapest olimpiai ambícióit tekintve is: 1913-ban mutatták be Hajós Alféd és Villányi János stadiontervét, ami éppen ide készült volna. A klasszicizáló, maga korában jelentős méretűnek számító épület lett volna az 1920-as budapesti olimpia központi helyszíne. Mint ismert, az eseményt az első világháború, illetve az azt követő békediktátumok miatt Antwerpenben tartották meg...
A lóversenypályát 1925-ben, a Kerepesi úti új pálya megnyitása után bezárták, az épületeket részben elbonttoták. A két háború közötti időszakban katonai gyakorlótér, kisebb sportpályák kaptak helyet a területen.
A döntő mozzanat már a második világháború után, 1945-ben következett, mikor az új vezetés prioristásként kezelte egy nagyméretű „nemzeti stadion” felépítését.
Az elgondolás az első hároméves tervbe is bekerült, megkezdték a lehetséges helyszínek vizsgálatát. Óbuda, Lágymányos, Pasarét tanulmányozása után végül az istvánmezei helyszín mellett döntöttek. Az 1949-ben megkezdett stadiont Dávid Károly tervezte, de fontos megemlíteni a statikus Gilyén Jenő nevét is. A stadiont végül a Rákosi-korszak legsötétebb időszakában, 1953. augusztus 20-án adták át, egy igazi szocialista népünnepély keretében: 12 ezer tornász lépett fel, majd 2100 sportoló vonult körbe a futópályán, és 10 ezer „békegalambot” eresztettek szabadon.
Ifj. Dávid Károly (1903-1973)
Ma már kissé elfeledett Dávid Károly építész neve, illetve munkássága, pedig nagyon fontos alakja a korai magyar modern építészetnek, ráadásul jelentős életművet hagyott hátra. Már maga a Dávid-család jól menő építési vállalkozást működtetett, ők végezték a fiumei kikötő kivitelezési munkáit is. Dávid Károly 1931-ben végzett a Műegyetemen, majd külföldi tanulmányútra indult és többek között Le Corbusier irodájában is dolgozott. Hazatérve sikeres tervezőirodát működtetett, ő tervezte többek között a Liszt Ferenc Repülőtér I-es terminálját, vagyis a régi Ferihegyi Repülőteret. Noha az épületet 1948-ban adták át, így a közvélekedés a szocialista időszak termékének tekinti, a tervpályázat és a tervezés már 1939-40-ben lezajlott. Tervezőirodájának államosítása után Dávid Károly a KÖZTI-ben, vagyis a Középülettervező Intézetben dolgozott, így kapta a stadion megbízását, de a későbbiekben az Intézetben több rendelőintézetet, gimnáziumot, uszodát is tervezett.
A 78 ezer férőhelyes, voltaképpen bontásáig befejezetlenül álló stadion építészettörténetileg is érdekes alkotás volt:
tervezését még a nemzetközi modernizmus elvei szerint kezdték meg, azonban épp ezt minősítették „kozmopolitának” a szocialista realizmus ideológusai, így amennyire csak lehetett, át kellett dolgozni a rajzokat, immár a magyar klasszicizmus hagyományait követő szocreál irányelvek szerint.
Ez az oka, hogy míg a lépcsőházakat tartalmazó pilonok különleges, modernista betonrács-borítást kaptak, addig az öltözőket és a díszpáholyokat tartalmazó épületrész „vérbeli” szocreál kubus lett. A Népstadion szocreál történetéhez szorosan kapcsolódik a dromosz, vagyis a metróállomástól az épülethez vezető, rendkívül, már-már lélektelenül reprezentatív díszútvonal is. A rendkívül széles útvonalat, mészkőkubusok elé helyezett, különböző sportágakat bemutató szoborcsoportok díszítették.
A tervezett elképzelések, itt sem valósultak meg teljes mértékben, épp a már elkészült szocreál metróállomást kellett visszabontani, mikor Sztálin halála után – újabb fordulatként – hivatalosan elvetették a szocreált. A ma is látható állomás más elvek szerint épült, a dromosz furcsa zsákutcává vált.
Az épületet minden ideológiai terheltsége ellenére mondhatni, hogy az egész ország a szívébe zárta, nyilvánvalóan az ott zajló sportesemények, koncertek és egyéb rendezvények miatt:
1986-ban itt lépett fel a Queen, 1991-ben itt találkozott az ország ifjúságával II. János Pál pápa, 1954-ben itt győzte le a magyar válogatott 7:1-re Angliát.
A sokat látott épületet 2002-ben nevezték el hivatalosan Puskás Ferenc Stadionnak. Ekkor az épület már nagyon leromlott műszaki állapotban volt, jól kiütköztek az építés korának, az ötvenes évek első felének problémái: rossz minőségű, gyakran háborús bontásokból nyert anyagok, siettetett munkatempó, hozzá nem értő építőmunkások. Végül 2016-ban az a döntés született, hogy az épületet a szocreál toronyépítmény kivételével lebontják, és helyére új stadion, vagyis a mostani szóhasználattal aréna épül. A bontást akkor elég nagy felzúdulás fogadta, nemcsak a sportrajongók, hanem a műemlékvédők részéről is, ráadásul a hatalmas épület helyén létrejött „homoksivatag” valóban meglehetősen sokkoló látványt nyújtott. Végül az új aréna azonban meggyőzte a kétketőket.
A tervezési munkával – több mint hetven év után ismét – a KÖZTI-t bízták meg. A tervező, Skardelli György, a 2003-ban átadott közeli Papp László Aréna alkotója, nemcsak egy új stadiont álmodott meg, hanem egyfajta tiszteletadást Dávid Károlynak: az új épület ugyanis nagyrészt az ő művét alkotja újra.
Az épület egész alaprajzi szerkesztése, a közlekedők rendszere a régi stadiont idézi vissza,
a pilonszerűen elhelyezett lépcsőházak és az onnan kiinduló folyosók rendszerével. Az eredetit idéző formájú lépcsőházakat ráadásul a szinte legendássá vált betonrácsok borítják. A lépcsőházak fölé szinte lebegni látszó párkányzat feszül, a teljes homlokzatot rozsdamentes acélháló borítja – ez tovább fokozza a könnyed hatást. A megmaradt fogadóépületet szinte körbeöleli az új aréna, aki hosszú idők után látja ismét a helyszínt - és nem tud a bontásról – azt is hihetné, hogy tulajdonképpen bővítés, átalakítás történt. Különösen szép gesztus, hogy a csonkán maradt öltözőépületet a tervezők kiegészítették, anyaghasználatban – az eredetivel megegyező kő, csak simára csiszolva – utalva az elődépületre.
A 2019. november 15-én, egy Magyarország-Uruguay mérkőzéssel felavatott aréna hazánk legnagyobb befogadóképességű sportépülete, 67 215 fő befogadására alkalmas, de adott esetben ez 80 000 főre bővíthető.
A megnyitása óta számos díjat nyert épület egyik nagy előnye, hogy a közönség számára jól átlátható, a megközelítési útvonalak vizuálisan is egyértelműek, amit az átgondolt jelrendszerek (színek, számok, nyilak) egészítenek ki. Az anyagok, burkolatok fokozottan strapabírók. Hazai szemnek szokatlan látvány a lelátók fölé mintegy 80 méterre benyúló konzolos acélszerkezet, amely fedésének középső harmada áttetsző polikarbonát.
A hatalmas épület Budapest több pontjáról is jól látható, a városkép meghatározó elemévé vált.
Ezekből látható, hogy a szombati mérkőzést nem csupán egy szokványos stadionban rendezik, hanem – ahogy az Magyarországon nem meglepő – egy rendkívül összetett történetű és építészeti rétegekben gazdag helyszínen, ami magán hordozza a huszadik század megannyi társadalmi-építészeti törekvését, ideológiai vitáit és zsákutcáit. És végül, de nem utolsó sorban egy lenyűgöző stadionépület.
