Milyen izgalmakat rejt a középkori romániai építészet? Milyen rétegek adják az országkép egyedi karakterét? Tekintsünk most a térkép azon részére, amelyet nyugat és kelet találkozása, a számtalan hatás egymásra épülése igencsak színessé tett. FomaVilág sorozatunkban az nagykövetségekkel együttműködve az építészetén keresztül mutatjuk be az egyes országokat. Következzen Románia!
A román középkori építészet legkorábbi emlékei Erdélyben a Hátszegi-medencében (Țara Hațegului), valamint északabbra, Zaránd vármegyében (Țara Zarandului) maradtak fenn, ahol az ortodox közösségek évszázadokon át megőrizték egyéni jellegüket. A román templomok, bár az utólagos beavatkozások következtében változtak, még mindig őrzik a magyarok és szászok lakta szomszédos területek román-gótikus épületeinek vonásait.
A magyar királyság által a nagy, még lakatlan területek benépesítésére betelepített szászok sajátos építési technikákat és eljárásokat hoztak a nyugati civilizáció e peremvidékére. Az általuk épített korai – feltehetően közép- és nyugat-európai román stílusú – épületek többsége nem élte túl az 1241-42-es tatárjárást, de újjáépítették őket. Kevés a kivétel, az egyetlen biztosan 1223-ra datált, fennmaradt építmény a kisdisznódi (Cisnădioara, Michelsberg) Szent Mihály-templom.
A XIII. század második felében vidéken továbbra is virágzott a román stílus, míg a városokban megindult a gótika terjedése
– egy közismert kivétel a gyulafehérvári (Alba Iulia) római katolikus székesegyház.
Az erdélyi városi központokban a plébániatemplomok építésének hosszú, általában több mint másfél évszázados időszakában olyan műemlékek születtek, amelyek magukon viselik a gótika különböző szakaszainak jegyeit vagy ezek egymásra épülését (Sebes, Nagyszeben stb.), sőt, esetenként a korábbi román stílusú templomok elemeit is ötvözik (Segesvár).
Az egyházi építészet mellett a települések külső, a tatár, majd a X. századtól kezdve az oszmán nyomással szembeni sebezhetősége vezetett a védelmi építmények korai megjelenéséhez. A kezdetben kisebb és kezdetleges építmények fokozatosan a városi erődítések legelterjedtebb és legösszetettebb formáivá fejlődtek (Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár stb.). Vidéken, a szász, magyar vagy székely települések teljes védelmét szolgáló városközpontok hiányában
a erődtemplomok terjedtek el, amelyek magukon viselték az egyes vidékek sajátos jellegzetességeit.
A gótikának a Kárpát-medencebéli kiteljesedésével egyidőben a hegyeken túl, délre a Dunáig, keletre pedig előbb a Prutig, majd a Dnyeszterig, a XIV. század közepén a két állam (fejedelemség), Havasalföld és Moldva összeolvadt.
A szerény polgári vagy udvari építészet mellett (amely legfeljebb romok vagy régészeti nyomok formájában maradt fenn), az állami struktúrák konszolidációjának korai időszakából – a szokásos átalakításokkal – megőrződött néhány ortodox egyházi épület, amely érzékelteti az őket ért kulturális hatásokat.
Míg Havasalföldön elsősorban a dél-dunántúli ortodox hatások érvényesültek, legyen az a bizánci-balkáni (az 1352 körül épült Curtea de Argeș-i Szent Miklós-templom) vagy a szerb (az 1387-88 körül épült Cozia-kolostortemplom),
Moldova gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt Erdéllyel, melynek román-gótikus hatásai egészen későig fennmaradtak.
A moldvai építészet nagymértékű nyitottsága már a kezdetektől megmutatkozott, lásd a szireti Szentháromság-templom és a radóci Szent Miklós-templom, melyek a korai fejedelmi rezidenciák kápolnái (a XIV. század vége).
A havasalföldi egyházi építészet a változatosságot részesítette előnyben, amely néhány épületben csúcsosodott ki. Az egyik ilyen nevezetesség a Curtea de Arges-i kolostortemplom, amelyet Neagoe Basarab fejedelem építtetett 1513 és 1517 között.
Bár a templomot kétségtelenül az oszmán és a kaukázusi építészet ihlette, sajátos tágas belső tereivel és egzotikus díszítéseivel mégis egyedi karaktert teremtett. Ugyanakkor a hagyományok megőrzésére is hangsúlyt fektetett, ezért évszázadokon át mintaként szolgált más építkezésekhez, egészen a fanarióta kor kezdetéig. Ennek nyomát számos jelentős kolostorban láthatjuk: a bukaresti Radu Vodă-templomban, a Căldărușani kolostorban, a Szent Konstantin és Heléna-templomban – amely később a havasalföldi püspökség, majd a 20. századtól az ortodox patriarchátus székhelye lett –, továbbá a Cotroceni kolostorban, a Hurezi kolostorban, sőt még a fanarióta kor elején épült Văcărești kolostorban is.
Eközben a XV. század végén a moldvai egyházi építészet új megoldásokkal kísérletezett, amelyek fokozatosan egy sajátos stílus kialakulásához vezettek
A Ștefan cel Mare uralkodása alatt kikristályosodott (1486–1504 között, 19 templom alapítója, amelyeknek számos közös jellemzőjük van) stiláris szintézis a XVII. század elejéig hatott, amely az idők során új vonásokkal bővült. Ezek közül a legjelentősebbnek a freskótechnikával kivitelezett külső falfestészetet tartják, amely a belső tér ikonográfiai-narratív programjának sajátos folytatása. (Például Probota, Humor, Moldovița, Voroneț vagySucevița kolostortemplomai.)
A XV. század második felétől az Itáliából Oroszország északkeleti része, III. Iván Kremlje felé irányuló reneszánsz hatások első útvonala Erdély szomszédságában haladt át.
A magyar királyság 1541-es oszmán megszállásáig a magyarországi építkezésekben közreműködő olasz mesteremberek által importált all'antica stílus a szász építkezésekben is kezdett beszivárogni, azonban igazán csak a XVII. században virágzott fel, különösen a magyar nemesi kúriákban, kastélyokban a városon kívüli területeken (Kőrös, Aranyosmedgyes, Radnót, Gyergyószárhegy, Krasznaszentmiklós stb.).
Az erdélyi mesteremberekkel való kapcsolatok révén a klasszicista építészeti szókincs elemei átkerültek a Kárpátokon túlra, a két román fejedelemségbe, de csak elvétve valósultak meg.
A román vizuális kultúra nyugati irányba igazán csak a XVII. század közepe felé kezdett nyitni. Vasile Lupu (lásd a goliai kolostortemplom) és utódai által Moldvában vagy a Cantacuzino család és Constantin Brâncoveanu által Havasalföldön alapított templomok a Kárpátokon kívüli építészet átrendeződését jelzik.
A Brâncoveanu-stílus, amely ízlésében láthatóan a pompás barokk díszítés és a reneszánsz-jellegű mesterkélt és kiegyensúlyozott kompozíciós sémákat ötvözi, különösen a városi főúri rezidenciák (paloták, bukaresti udvari rezidencia) és a városon kívüli épületek (Hurezi, Potlogi, Mogoșoaia, Doicești, stb.) esetében nyilvánult meg.
Olaszország: amelyből mindenhol van egy szeletnyi
Itt a FormaVilág első része!
Havasalföldön a fanarióták kora (Moldvában 1711-től, Havasalföldön 1716-tól 1828-ig tartott) a Brâncoveanu-stílus komplex kulturális hatása alatt kezdődött. Az oszmán Porta által kinevezett számos, hazai vagy idegen gyökerű uralkodó
– akik elsősorban a trón megtartásával, nem pedig az általuk kevéssé ismert ország jólétének megteremtésével voltak elfoglalva –
hangsúlyos konzervativizmusa lassította a román kultúrának a keletről nyugatra való átmenetét.
Míg a Habsburg-birodalomhoz tartozó Erdélyben és Bánátban a közép-európai barokk stílus már korán behatolt és fejlődött a jezsuita pártfogás alatt, külföldi építészek bevonásával, kisugározva a román egyházi és polgári építészetbe, addig a román fejedelemségekben a keleti ízlés érvényesült, annak ellenére, hogy továbbra is megmaradtak benne bizonyos klasszicista elemek. Különben a román fanarióta művészet fejlődésének hátterében a virágzó oszmán barokk kultúra állt, amelynek hatásai a velük függőségi viszonyban álló tartományokban is hamarosan érezhetővé váltak.
A román kultúra európai pályájának helyreállítása 1829 után, az orosz protektorátus alatt történt, az első modern törvénykönyvek elfogadásával, amelyek a „szabályozási időszak” nevet kölcsönözték ennek az időszaknak. A nagyrészt a frankofon kulturális környezetben kialakult román kulturális elit volt az, amely rányomta bélyegét egy olyan építészetre,
amelynek nyugati orientációja – a hazai alapok hiánya ellenére – a klasszikus hagyományhoz kapcsolódott és a romantika, gyakran felszínes kísérleteiben nyilvánult meg,
a románok számára egyébként idegen középkori festői ihletésű díszleteivel.
A magánépületek és a közintézmények épületei mind a román építészeti modernitás első korszakának törekvéseiről árulkodnak, amelyet a XIX. század második felében Romániába meghívott francia építészek számos, az eklektika szellemében megvalósított projektje hosszabbítottak meg, mint a Nemzeti Bank, a Román Athenaeum vagy az Igazságügyi Palota. Hasonlóan az Erdélyben, a dualista monarchia idején kialakult megoldásokhoz (kolozsvári és nagyváradi színházak, kolozsvári egyetem stb.).
Természetesen az eklektika építészete (több európai és keleti forrásból) gyorsan kiterjesztette befolyását az elit magán megrendeléseire, de a kisebb épületekre is, mélyen beépülve a századvégi városképbe.
A fejedelemségek egyesülésének (1859) alapját képező nemzeti eszme kialakulása és később a nemzeti öntudat megszilárdulása táplálta a XIX. század vége felé a nemzeti (neoromán) stílus keresést, amely szinkronban volt az európai mozgalmakkal. A főként Párizsban tanult, első román okleveles építészek az erős akadémiai hagyományok és az eklektika szellemében,
a történelmi román építészet (különösen a Brâncoveanu-stílusú építészet) tanulmányozására alapozták a keresést,
mindegyik a saját, személyes nézőpontján alapuló értelmezést részesítve előnyben.
A román nemzeti stílus első építészgenerációjának legismertebb nevei közé tartoznak Ion Mincu, Petre Antonescu, Nicolae Ghika-Budești és Grigore Cerkez. Műveik egyidejűleg léteztek a Kárpátokon kívüli szecessziós ihletésű kísérletekkel, mint a Constanța Casino, vagy Sinaia Casino, illetve az erdélyi autentikus kísérletekkel (szecesszió), amelyeket Lechner Ödön és tanítványai által kidolgozott irányzatok ihlettek (szatmárnémeti Pannónia Szálló, kolozsvári prefektúra, nagyváradi Fekete Sas Szálló stb.).
Az első világháború befejezése és az 1918-as egyesítés után a nemzeti irányzatok képviselőinek második generációját, amely bizonyos kompozíciós és esztétikai minták befagyasztása vagy átörökítése révén már beérett, a modernista kísérletek kezdték ellensúlyozni. Ezek az 1930-as években érték el csúcspontjuka egy folyamatos városi modernizációs folyamatra ráépülve, különös intenzitással Bukarestben.
Olyan nevek, mint Horia Creangă, Marcel Iancu, George Matei Cantacuzino és Duiliu Marcu töltöttek meg tartalommal egy különböző hatásokat ötvöző, sajátos vonásokat hordozó modern román mozgalmat, amely a jóléti polgárság progresszív eszméinek volt alárendelve. A hatások a második világháború befejezése után is erősen érezhetőek maradtak.
A politikai irányok radikális és drámai változásai által előidézett mutációk aztá új kulturális horizontok felé vezettek.
A szocialista realizmuson túl, amely számos tartalmas és fontos építészeti kísérletet hagyott maga után, a román modernizmus – nagyrészt egy jól elsajátított „nemzetközi stílus” jegyében – tovább fejlődött, jelentősen hozzájárulva a nagyvárosok építészetéhez vagy a román Fekete-tengeri partvidék gyors fejlődéséhez Cezar Lăzărescu irányítása alatt.
Nem kevésbé fontosak a nyugati világban kedvelt kortárs irányzatokhoz kapcsolódó romániai kísérletek, amelyek azonban a kommunizmus utolsó évtizedében megszakadtak és fokozatos hanyatlásnak indultak.
A szerző Dr. habil. Horia Moldovan, építész, egyetemi tanár. A cikk a Román Nagykövetséggel együttműködésben készült, a FormaVilág cikksorozatunk részeként, ahol a világ országainak adunk lehetőséget, hogy az építészetükön keresztül mutatkozzanak be. A sorozat korábbi része itt olvasható:
