A CO-HO akták következő fejezetében Babos Annamáriával beszélgettünk arról, hogyan lehetne a közösségi lakhatás hazai valóság, és milyen társadalmi, építészeti és jogi feltételek szükségesek ahhoz, hogy a tér valóban közösséggé formálódjon.
A CO-HO aktákban korábban már bemutattuk a nemzetközi közösségi lakhatási modellek élő példáit. Most elérkezett az idő, hogy hazai nézőpontból is feltérképezzük a lehetőségeket és kihívásokat. Magyarországon ugyanis egyre többen teszik fel a kérdést: hogyan lehetne nemcsak lakni, hanem jól élni – közösségben, emberi léptékben, egymásra figyelve, ám kompromisszumok nélkül. A közösségi lakhatás (cohousing) modellje Európa több városában már kiforrott modell, nálunk viszont még mindig formálódó, úttörő kezdeményezés.
Babos Annamáriával, a CoHousing Budapest Egyesület alapító társelnökével arról beszélgettünk, milyen lehetőségek rejlenek ebben az alternatív lakhatási formában, és hol tart ma Magyarország ezen az úton. Annamária nemcsak építész és kutató, hanem elkötelezett közösségépítő is, hiteles hang tehát a jövő városainak tervezésében.
Mi indította el önt a közösségi lakhatás irányába?
Még az egyetemen, egy kutatási tárgy miatt találkoztam ezzel a modellel. Idősebb építészek mutattak példákat nyugat-európai közösségi lakóházakról, ami engem azonnal beszippantott. Abban az időszakban albérletben laktam más hallgatókkal, és már ott éreztem, hogy néhány egyszerű szabály – például egy takarítási rend – mennyire megváltoztathatja a közös életet. Szóval egyszerre volt ez szakmai és személyes indíttatás. Szerelem első látásra.
És mikor döntött úgy, hogy már nemcsak figyelni, hanem alakítani is szeretné ezt a folyamatot?
Valójában nem volt egy nagy, drámai pillanat. Elkezdtünk beszélgetéseket szervezni, barátokkal, szakmabeliekkel találkozni, aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már nem elméletről beszélgettünk, hanem tervekről, lehetőségekről. Mert
a közösségi lakhatás nem egyéni ügy, ezt csak együtt lehet csinálni. Ezt már az elején tudtuk.
Milyen tulajdonképpen a célja a CoHousing Budapest Egyesületnek?
Az Egyesületet 2019-ben alapítottuk, most volt az ötéves születésnapunk. A fő célunk az, hogy itthon is ismertté tegyük a közösségi lakhatási formákat. Tudást gyűjtünk, átadunk, csoportokat támogatunk, tanulmányutakat szervezünk, szakmai anyagokat készítünk, többek között döntéshozóknak is. Egyre erősebb közösség vesz körül minket: vannak, akik már holnap beköltöznének egy ilyen házba, ha lenne rá lehetőség. Többen elvégeztünk közösségfejlesztői képzéseket, külföldi példákat kutatunk és
próbáljuk „hazahozni” mindazt, amit tanulunk.
Van ma Magyarországon igazi co housing projekt?
Klasszikus értelemben vett cohousing társasház még nincs. Vannak kísérleti kezdeményezések, néhány lakóparkban közösségi nappali vagy közös kert is megjelenik, de ezek inkább szolgáltatásként működnek, nem valódi közösségi alapon. Vagy van olyan fejlesztés, amit habár cohousingnak hívnak, de hiányzik belőle a közös létrehozás, amiatt nem feleltethető meg annak.
A jogi környezet, a tulajdoni formák, a hitelezési szabályok egyelőre nem támogatják ezt a működési logikát.
Ráadásul van egy kulturális akadály is, nálunk még mindig erősen él a magántulajdon kultusza, illetve a „társbérlet” emléke sem túl vonzó. Ugyanakkor már van képzett szakértői bázis, így ha lenne önkormányzati vagy magánberuházói nyitás, nagyon gyorsan elindulhatna valami.
A coliving és a cohousing kifejezéseket gyakran összemossák. Mi a különbség?
A coliving inkább üzleti modell – egy szolgáltató üzemelteti, rövid távú lakhatás, digitális nomádoknak, fiataloknak. A közösségi élmény itt sokszor egyfajta csomag, amit meg lehet vásárolni. A cohousing ezzel szemben hosszú távú, a lakók maguk alakítják a projektet így később a szabályokat, részt vesznek a tervezés minden szakaszában és a közösség tartja fenn saját magát.
Ez nem üzlet, hanem életforma.
Milyen nemzetközi példák inspirálták önt leginkább?
Bécs és Barcelona. Bécs elképesztő hagyománnyal rendelkezik ezen a téren. Több mint száz éve támogatott lakhatási rendszert működtetnek, amely lehetővé teszi az alternatív, közösségi megoldások terjedését.
A Hauswirtschaft az egyik legújabb, különösen érdekes városi multifunkcionális lakóház: nemcsak építészetileg izgalmas, hanem működésében is mintaszerű. A tágas közlekedők, az átlátható közösségi terek, az önszerveződő munkacsoportok olyan elemek, amelyek valódi demokráciára tanítják a lakókat és bevonják a városlakókat is.
Barcelona azért fontos példa, mert a városvezetés a lakhatási válság kezelésére alternatív megoldásokat is támogatott. Ennek köszönhetően nemrég közösségi alapú kezdeményezések indultak el, hasonló problémákra keresve választ, mint amelyekkel mi is küzdünk. A városi projektjeik szövetkezeti alapon épülnek, kompakt épületek, fenntarthatóak. Ennek első példája hét éve a La Borda projekt volt, azóta már több ház is megvalósult.
A demokratikus működés valóban megvalósul ezekben a közösségekben?
Igen. A legtöbb hely szociokráciaként működik. Munkacsoportok, delegált képviselők, rotációs pozíciók, átlátható döntéshozatal jellemzi ezeket. Nem kell mindenben mindenkinek részt vennie, de a bizalom és a felhatalmazás rendszere működik.
A cél egy olyan együttélés, ahol mindenki számít, amihez mindenki hozzátehet.
Milyen célcsoportokat tudna ma leginkább megszólítani ez a modell Magyarországon?
A középosztályt, főleg a fiatal családokat. Ők azok, akik kiszorulnak a tulajdonosi lakhatásból, de már nem szeretnének örökre albérletben maradni. És a családosoknál a közösség rengeteget tud segíteni, gondoljunk csak a gyerekfelügyeletre, a bevásárlásra. De idősek, egyedülállók, párok is egyaránt részei lehetnek ezeknek a közösségeknek. Sőt, az ideális felállás a vegyes összetétel.
Van realitása a szociális célú közösségi lakhatásnak is?
Igen, de az nagy odafigyelést igényel. Volt már ilyen próbálkozás Magyarországon is, például a zuglói EU-s támogatású projekt, ahol hátrányos helyzetű lakók igényei szerint terveztünk. Az derült ki, hogy sokszor egészen más értékek szerint gondolkodnak: például negatívumként élték meg a közös mosókonyhát, mert
még egy mosógépre sincs pénzük.
A közösségi modell náluk csak akkor működhet jól, ha érzik: az valóban támogatja őket, nemcsak fizikailag, hanem emberileg is.
A bécsi példákból is az látszik, hogy ha egy cohousing házban 3-5 lakást kifejezetten menekülteknek, szociálisan rászorulóknak tartanak fenn, és a közösség segíti őket, az valódi integrációt jelenthet.
Ha most egy önkormányzat úgy döntene, hogy elindít egy pilot projektet, mit tanácsolna?
Legyen bátor, írjon ki egy koncepciópályázatot!
Ne a legmagasabb árat, hanem a legjobb ötletet díjazza egy ingatlan bérbeadásakor vagy eladásakor. Lehet ez egy lakóépület, ami plusz közösségi funkciókat tartalmaz, nem kell mindjárt „teljes értékű” cohousingban gondolkodni. A lényeg, hogy valami elinduljon. Meglévő ingatlanok – például régi nővérszállók, kollégiumok vagy iskolaépületek – is átalakíthatóak, ha a szerkezeti adottságok megfelelőek.
„A lehetőség bennük van, csak gondolkodás kell hozzá.”
Mi a személyes üzenete azoknak, akik most olvasva ezeket a sorokat, kedvet kapnának beköltözni egy ilyen közösségbe?
Keressetek társakat! Nem lehet egyedül cohousingot csinálni, de lehet találni olyanokat, akikkel együtt lehet álmodni, tervezni. Mi, a CoHousing Budapest Egyesületnél próbáljuk összekötni az embereket: eseményeket szervezünk, platformot biztosítunk, segítünk, ha tudunk.
És, ha te fejlesztő vagy: keress minket, mert az első igazi cohousing projekt csak együtt valósulhat meg
Borítókép: Babos Annamária, a CoHousing Budapest Egyesület alapító társ-elnöke
Készítette: Fejes Bence
