Történelemhamisítás, Disneyland, rég elmúlt rendszerek veszélyes visszaidézése – halljuk gyakran a rekonstrukció elleni érveket, pedig nem is sejtjük, hogy hány olyan épület vagy épületrészlet van Európában, amit az idők során újjáépítettek. Rekonstrukciókról szóló sorozatunkban egy igen különös esetet mutatunk be.
„Ahogy volt, ahol volt” – ez volt a velencei Campanile újjáépítőinek jelszava, ami később a hasonló munkák szálóigéjévé vált. Most bemutatott rekonstrukciós példánk egy különleges eset,
tulajdonképpen egy kimentés, majd egy áttelepítés történt.
A tervezőjéről Cuvilliés-színháznak nevezett teátrum nézőterét ugyanis 1944 elején szétszedték és biztonságos helyre szállították. Ez rendkívül előrelátó döntésnek bizonyult, ugyanis pár héttel később, azév márciusában egy bombatámadás során a csupaszon maradt körítőfalak teljesen megsemmisültek, így jó eséllyel csupán fényképekről ismernénk a színházat. A háborús újjáépítés után újabb fordulat következett, de most először nézzük a színház történetét és jelentőségét!
Münchenben, az egyik legjelentősebb német állam fővárosában már évszázadok óta működött udvari színház, ami – hasonlóan a többi színházhoz, ami rendkívül gyúlékony építészeti műfaj – időről időre leégett.
Az 1750-es pusztítő tűzvész után III. Miksa választófejedelem megbízta udvari építészét, idősebb Franz von Cuvilliés-t (franciául François de Cuvilliés-t) egy új, minden korábbinál pompásabb színház megtervezésével.
Cuvilliés fiával, a fiatalabb François-val München és Bajorország barokk arculatának jelentős formálója volt, templomok, paloták, kastélyok és polgárházak egész sora viseli a tehetséges apa-fia páros keze nyomát.
A Cuvilliés-család a színházban is híréhez méltó művet alkotott. Maga a színházépület a palotába integrálva épült, így homlokzata építészetileg tulajdonképpen jelentéktelen volt. Annál fényűzőbb lett a belső, a négyemeletes páholysorral övezett nézőtér, ami
akusztikailag és a rálátást tekintve is tökéletes mű.
A korszakból már számos nézőtér maradt fenn, Versailles-től, Nápolyon át Prágáig, de talán a müncheni a legjobb arányú és legharmonikusabb mind közül.
A belső tér kialakítása sokunk számára ismerős lehet, ugyanis a Monarchia nagy színházépítői az ehhez hasonló alkotásokból merítettek ihletet, mikor felépítették a 19. század végének nagy színházait az Operaháztól kezdve az Operettszínházig, vagy épp Szeged, Kecskemét, Kassa, Nagyvárad színházaiig.
Vörös falikárpitok, fehér-és arany színekben pompázó faragványok, freskóval díszített mennyezet jellemzi ezt a jellegzetes világot, amihez egy egész sor asszociáció és filmes jelenet emléke kapcsolódik.
A színház mint udvari intézmény München, sőt egész Németország egyik fontos kulturális intézményévé vált. 1781-ben itt mutatták be Mozart Idomeneo című operáját. Később szerepét átvette a szomszédságában épült hatalmas klasszicista épület, az új udvari színház, a mai Bajor Állami Operaház.
A két színházépület végül egyszerre pusztult el 1944-ben.
A „nagytestvér” újjáépítésekor a régi színházat átköltöztették, hogy helyére stúdiószínpad és kiszolgálóegységek kerüljenek.
A megoldás, főleg mai szemmel, erősen vitatható, viszont kétségtelen, hogy a színháznak „csupán” a belső tere volt értékes, de ezzel megsemmisültek az eredeti építészeti összefüggések, ami mindenképp veszteség.
A háborút a raktárban átvészelő fa berendezés tehát gondos restaurálás után új helyre épült be. A szintén újjáépített királyi palotában, a Rezidenz nevű épületegyüttesben található, funkcióját vesztett épületszárny fogadta be a rokokó remekművet. Az áthelyezéstől eltekintve a színház kifejezetten méltó helyre került, bejárata a reneszánsz kutas-udvarból (Brunnenhof) nyílik.
Az új helyszínen az színház megfelelő fogadó- és kiszolgálótereket is kapott, előbbieket a legutóbbi, 2003-as felújításkor egy kisebb udvar befedésével is kiegészítették. A felújítást München várossá nyilvánításának 850. évfordulós emlékévéhez kapcsolódott (1153–2003), az ismét restaurált nézőteret az Idomeneo előadásával avatták fel.
