Rekonstrukciókról szóló sorozatunkban egy igen különös esetet mutatunk be.
„Ahogy volt, ahol volt” – ez volt a velencei Campanile újjáépítőinek jelszava, ami később a hasonló munkák szálóigéjévé vált. Most bemutatott rekonstrukciós példánk egy különleges eset,
tulajdonképpen egy kimentés, majd egy áttelepítés történt.
A tervezőjéről Cuvilliés-színháznak nevezett teátrum nézőterét ugyanis 1944 elején szétszedték és biztonságos helyre szállították. Ez rendkívül előrelátó döntésnek bizonyult, ugyanis pár héttel később, azév márciusában egy bombatámadás során a csupaszon maradt körítőfalak teljesen megsemmisültek, így jó eséllyel csupán fényképekről ismernénk a színházat. A háborús újjáépítés után újabb fordulat következett, de most először nézzük a színház történetét és jelentőségét!
Münchenben, az egyik legjelentősebb német állam fővárosában már évszázadok óta működött udvari színház, ami – hasonlóan a többi színházhoz, ami rendkívül gyúlékony építészeti műfaj – időről időre leégett.
Az 1750-es pusztítő tűzvész után III. Miksa választófejedelem megbízta udvari építészét, idősebb Franz von Cuvilliés-t (franciául François de Cuvilliés-t) egy új, minden korábbinál pompásabb színház megtervezésével.
Cuvilliés fiával, a fiatalabb François-val München és Bajorország barokk arculatának jelentős formálója volt, templomok, paloták, kastélyok és polgárházak egész sora viseli a tehetséges apa-fia páros keze nyomát.
A Cuvilliés-család a színházban is híréhez méltó művet alkotott. Maga a színházépület a palotába integrálva épült, így homlokzata építészetileg tulajdonképpen jelentéktelen volt. Annál fényűzőbb lett a belső, a négyemeletes páholysorral övezett nézőtér, ami
akusztikailag és a rálátást tekintve is tökéletes mű.
A korszakból már számos nézőtér maradt fenn, Versailles-től, Nápolyon át Prágáig, de talán a müncheni a legjobb arányú és legharmonikusabb mind közül.
A belső tér kialakítása sokunk számára ismerős lehet, ugyanis a Monarchia nagy színházépítői az ehhez hasonló alkotásokból merítettek ihletet, mikor felépítették a 19. század végének nagy színházait az Operaháztól kezdve az Operettszínházig, vagy épp Szeged, Kecskemét, Kassa, Nagyvárad színházaiig.
Vörös falikárpitok, fehér-és arany színekben pompázó faragványok, freskóval díszített mennyezet jellemzi ezt a jellegzetes világot, amihez egy egész sor asszociáció és filmes jelenet emléke kapcsolódik.
A színház mint udvari intézmény München, sőt egész Németország egyik fontos kulturális intézményévé vált. 1781-ben itt mutatták be Mozart Idomeneo című operáját. Később szerepét átvette a szomszédságában épült hatalmas klasszicista épület, az új udvari színház, a mai Bajor Állami Operaház.
A két színházépület végül egyszerre pusztult el 1944-ben.
A „nagytestvér” újjáépítésekor a régi színházat átköltöztették, hogy helyére stúdiószínpad és kiszolgálóegységek kerüljenek.
A megoldás, főleg mai szemmel, erősen vitatható, viszont kétségtelen, hogy a színháznak „csupán” a belső tere volt értékes, de ezzel megsemmisültek az eredeti építészeti összefüggések, ami mindenképp veszteség.
A háborút a raktárban átvészelő fa berendezés tehát gondos restaurálás után új helyre épült be. A szintén újjáépített királyi palotában, a Rezidenz nevű épületegyüttesben található, funkcióját vesztett épületszárny fogadta be a rokokó remekművet. Az áthelyezéstől eltekintve a színház kifejezetten méltó helyre került, bejárata a reneszánsz kutas-udvarból (Brunnenhof) nyílik.
Az új helyszínen az színház megfelelő fogadó- és kiszolgálótereket is kapott, előbbieket a legutóbbi, 2003-as felújításkor egy kisebb udvar befedésével is kiegészítették. A felújítást München várossá nyilvánításának 850. évfordulós emlékévéhez kapcsolódott (1153–2003), az ismét restaurált nézőteret az Idomeneo előadásával avatták fel.
