178 éve, 1847. április 19-én született az Osztrák-Magyar Monarchia színházairól elhíresült építészpárosának egyik tagja, ifjabb Ferdinand Fellner (1847–1916). Partnerével, Hermann Helmerrel (1849–1919) vezetett bécsi építészirodájuk hazánkban elsősorban mint színháztervező iroda vált igazán ismertté. Működésük több mint negyven éve alatt az Osztrák-Magyar Monarchia területén közel ötven színházat terveztek. De hogyan is híresült el az építészpáros, és mitől volt különleges, mégis megosztó hazánkban a munkásságuk? Ferdinand Fellner és partnere, Hermann Helmer magyarországi színházépítészetére emlékezve erre is keressük a választ.
„Nagy örömmel jöttem az uj szinházba – válaszolt az uralkodó, majd Keglevich, Széchenyi grófokkal, Szécsi Ferenczczel vallott néhány szívélyes szót, azután Fellnert kérdezte meg:
- Ön építette e színházat?
- Én, felség.
- Hányadik ez a szinház, melyet épített?
- A huszonnegyedik, felséges uram. […]
- Nagyon meg voltam elégedve. A szinház igen szép és az előadás is jó.”
(A Vígszínházban. Fővárosi Lapok. 1896. május 7. 126. sz. p. 5.)
Bécsben, a 19. század közepén, a Servitengasse 5/a szám alatt alapított építészirodát idősebb Ferdinand Fellner (1815–1871), ifjabb Ferdinand Fellner édesapja. Az idősebb Ferdinand lakóházak mellett középületek tervezését is vállalta, így színházakét is.
Fia 1866-tól, mindösszesen 19 évesen már édesapja mellett dolgozott,
akinek betegsége miatt egyre több feladat őrá hárult. Ifjabb Fellner 1871-ben, apja halálát követően vette át az iroda vezetését, majd 1873-ban, az akkor még műszaki rajzolóként ott dolgozó Hermann Helmerrel partnerekként folytatták közösen a munkát. Az iroda 1888-tól a Servitengasse 7. szám alatt működött tovább.
A kezdeti munkamegosztás szerint Fellner tárgyalt és utazott, Helmer pedig az irodai munkát vezette, valamint a tervek kidolgozását vállalta – később mindketten aktívan tárgyaltak és utaztak is, miközben az irodában számos műszaki rajzolót foglalkoztattak.
Életművükben a színházak mellett több épülettípust is megtalálhatunk, jelentős bécsi palota- és lakóházépítészetük, de kastélyok, áruházak, banképületek, szállodák, kórházak is szerepelnek munkáik között.
Magyarországon – a korszak területi határait figyelembe véve 1873–1919 között, az iroda működésének idején – összesen tíz színházuk épült fel, illetve egy a Kárpát-medencén kívül, az építkezés idején a Magyar Koronához tartozó városban, Fiumében. Ebből kilenc épületet tervezett Ferdinand Fellner, így az építész formanyelvének változása a hazai épületeken keresztül nyomon követhető – elsősorban a főhomlokzati kialakításban.
Az első, a temesvári színház eredetileg idősebb Fellner megbízása volt. Az épületet fia fejezte be 1875-ben, azonban 1880-ban leégett. Első újjáépítésére 1882-ben került sor, immár a Fellner és Helmer iroda tervei szerint.
Az eredeti épület homlokzati kialakítása inkább még az édesapához köthető, a főemeleti loggia kialakításához hasonló megoldást a hazai színházépületek között nem igazán fedezhetünk fel. A következő magyarországi teátrum,
a budapesti Népszínház ifjabb Fellner egyik első önálló munkája.
A terveken szereplő aláírás és dátum szerint a tervezés kezdete még az iroda megalakulása előtt történt, 1872 októberében. A színház eredetileg a Sugárúton, a Hermina téren épült volna fel, éppen ott, ahol ma az Operaház épülete áll. A Népszínházhoz több tervváltozat is készült, majd a teátrum végül a Nagykörúton, a mai Blaha Lujza téren épült fel 1874 és 1875 között (végül 1965-ben lebontották).
Külön érdekessége, hogy a színházhoz eredetileg két pavilon is csatlakozott volna – ezek elvetésének két oka lehetett: a költségek és az épület tájolásának megfordítása, amely során a Nagykörútra került az épület hátsó traktusa.
A megvalósult épület főhomlokzatán hangsúlyos oszlopokkal tagolt portikusz állt, ami mint Thalia templomát reprezentálta az épületet. Hasonló megoldás figyelhető meg Fiumében, ahol a részletformák tekintetében Fellner a város olasz jellege miatt az itáliai paloták díszítőelemeiből is merített. 1883–1885 között épült, loggia helyett nyitott erkélyt láthatunk a főhomlokzatán. Szót kell ejteni az épület alapjairól is: kikötőváros révén a tenger közelsége nyirkossá tette a földet, így közel kétezer pilon földbe helyezése teremtette meg a szilárd telket, amire fa fedés és betonréteg került.
A fiumei színházzal szinte párhuzamosan épült fel Szeged színháza, ahol eltérő megoldást alkalmazott Fellner. Az eredetileg 1882–1883 között épült teátrum részlegesen leégett, újjáépítése 1885-1886 között történt, mindkét épületet a Fellner és Helmer iroda tervezte. A Tiszára néző neoreneszánsz épület az 1879-es árvíz után újratervezett városképbe illeszkedett, a hazai színházak között szinte egyedinek számító, szegmensív mentén előredomborodó főhomlokzatával.
Az 1880-as években tapasztalható léptékváltás ugyanakkor fokozatosan előtérbe helyezte a neobarokk építészet elemeit Fellner és Helmer építészetében is.
Pozsony színházán – épült 1884–1886 között – a portikusz helyett erkélyes, árkádos megoldást láthatunk, ami az alkalmazott tetőfedéssel már az épület barokkos jellegét hangsúlyozta.
A tatai Várszínház is ebben a szellemben épült fel 1888–1889 között, ennek tervezője Hermann Helmer, aki egy, az Esterházy uradalomban álló épület átalakítására kapott megbízást Esterházy Miklóstól, Niki gróftól (1839–1897). A gróf vendégeit szórakoztató magánszínház eredetileg sörház, majd cukorgyár volt (bontására 1913-ban került sor).
Színházépítészeti szempontból az iroda legtermékenyebb időszaka az 1890-es évekre tehető.
Ekkor már egyértelműen elkülönült a két építész stílusa, de a terveken szereplő kétféle aláírásmód is megerősíti, hogy mely színház kihez tartozott.
Hazánkban ebben az időszakban is Fellner teljesített több megbízást. Az 1893–1894 között épült Somossy Orfeum – ma Budapesti Operettszínház – aszimmetrikus homlokzati kialakítást kapott, bejáratát és emeleti ablakait pedig egyetlen félköríves keretbe foglalta Fellner.
Az aszimmetria oka, hogy az építtető Somossy Károly (1828-1903) a későbbiekben egy szállodával bővítette volna a mulató épületét, az erre a célra kiszemelt saroktelek megvételére és átalakítására azonban már nem került sor. Az orfeum érdekessége, hogy a tervezés során minden épületrész villamosvilágítást kapott.
A belső terek elrendezése egyedi az életműben,
hiszen az egymásra merőleges Nagymező és Mozsár utcai telkek összevonása egy olyan „L”-alaprajzot eredményezett, aminek metszéspontjában maga a nézőtér állt, és az épületben télikert is helyet kapott.
Az 1895–1896 között épült Vígszínházon és az ugyanebben az évben átadott kecskeméti színházon jelent meg egy újabb, jellegzetesen Fellnerhez kapcsolható építészeti kialakítás,
ahol a főhomlokzatot nyitott oromzat és nagyméretű ablak hangsúlyozza ki.
A Fellner által tervezett utolsó magyarországi színházon, a kolozsvári teátrumon – épült 1904–1906 között – is megfigyelhető ez a megoldás, ráadásul már a századforduló stílusjegyeit is magán hordozza. Helmer ezzel szemben a nagyváradi színház tervezésekor – 1899–1900 között épült – a klasszikus timpanonnal lezárt portikuszos megoldáshoz nyúlt vissza – bár a teljes életműben a szecesszió már hangsúlyosan megjelent az általa tervezett színházakon.
Az iroda által tervezett színházak belső tereiben a gyakorlati szempontok kerültek előtérbe.
A színház három fő téreleme, az előtér – vesztibül – a hozzátartozó lépcső- és folyosórendszerrel, a nézőtér és a zsinórpadlás egymáshoz való viszonya jelentős változáson nem ment keresztül, csupán formában, elrendezésben és a szintek számában láthatunk változást.
Fellner és Helmer színházépítészetre gyakorolt hatása és jelentősége alapvetően nem a művészi újításokban rejlik,
hanem abban az állandó modulok kialakításából álló rendszerszemléletben, ami gyors tervezést tett lehetővé számukra, kedvező árajánlatot adhattak ügyfeleiknek, ráadásul tűzkísérleteik révén – ebben inkább Helmer számított úttörőnek, a bécsi Tűzmodell színházban a századfordulón bemutatott kísérletekben összegezték tapasztalataikat, a folyosórendszer mellett a nézőtéri szellőző és a vasfüggöny megfelelő alkalmazását is vizsgálták – az épületek biztonságát is hatékonyan növelték. Ennek köszönhetően olyan szakmai tudást halmoztak fel a színházak tűzbiztonsága terén, ami szinte egyedülállónak bizonyult Európában. A színházak megrendelőivel a rendelkezésre álló költségkerettel összhangban tervezték meg a város számára e presztízs értékű épülettípust, miközben a funkciót és a biztonságot is szem előtt tartották.
Ez a szemlélet természetesen nem azt jelentette, hogy a belső minden művészi szempontot nélkülözött,
csupán alárendelte a lehetőségeket a funkciónak, a telek adottságainak és a rendelkezésre álló költségnek egyaránt. A díszítést alapvetően minden színházban ugyanaz a szempont- és stílusrendszer határozta meg: az eleganciát és pompát sugalló neorokokó aranyozott stukkódíszítése és vörösbársony kárpittal kialakított terei jellemezték az épületeket. Az igazán egyedi, a városra leginkább jellemző motívumok legtöbbször a nézőtéri páholymellvédeken, a mennyezetfreskón vagy a díszes előfüggönyön jelentek meg.
A magyarországi színházaknál néhány magánkezdeményezést leszámítva általában a városvezetés volt a fő megrendelő, hiszen a növekvő és polgárosodó városi lakosság részéről megjelent a társadalmi igény egy állandó kőszínház felépítésére is.
Mivel Fellner és Helmer neve a hazai köztudatban mint színházépítő építészpáros terjedt el, valamint gyakorlatias és költséghatékony megoldásaik vonzóvá tették őket a meghatározott kerettel gazdálkodó városvezetés számára, ezért ebben a műfajban hazai építész nem igazán kapott lehetőséget. Ez a nemzeti identitás formai megoldásait kereső magyar építészek körében igen érzékeny pontnak bizonyult és hamarosan a szakmán belül komoly elégedetlenséghez vezetett, ami a kolozsvári Nemzeti Színház és a budapesti Nemzeti Színház tervezése során érte el csúcspontját.
Ekkorra már nemcsak az építészeti, hanem a politikai szempontok is meghatározóak voltak ebben a kérdésben,
a közvélemény szerint a nemzet színházát méltatlan lett volna bécsi építészekre bízni. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a magyar építészek felszólalásaikban elsősorban a városvezetés felé fejezték ki nemtetszésüket, csak néhány olyan eset ismert, ahol személyes sérelem állt a háttérben Fellner és Helmer személye felé.
Ennek legfőbb oka az volt, hogy sokszor került sor egy eredetileg tervezett építészeti pályázat mellőzésére, és a bécsi iroda közvetlen megbízására, így a hazai szakma lehetőséget sem kapott a bizonyításra és ami még fontosabb, a fejlődésre.
Érthető tehát a hazai szakma elégedetlensége, de fontos ismét kihangsúlyozni, hogy nem az építészek felé irányult.
Sajnos jelenleg nem tudunk arról, hogy ezekből a felszólalásokból, kritikából ténylegesen eljutott-e bármi az építészpároshoz, illetve reflektáltak-e valamilyen formában ezekre. Annyi bizonyos, hogy ha a tervezést nem, de az építkezést szinte kizárólag hazai iparosokra bízta az iroda, néhány kivételt leszámítva az építésvezetőt és kivitelezőket is helyben jelölte ki a város, egyeztetve az építészpáros megbízott tagjával.
Fellner és Helmer színházépítészeti munkásságának értéke az általuk tervezett közel ötven színház fényében vitathatatlan.
Tapasztalati úton szerzett szaktudásuk, az iroda működtetése egyedülálló és úttörő volt a maga korában, és hazánkban is számos, szerencsére ma is álló – bár jelentősen átalakított – színház igazolja ezt. A feléjük irányuló ambivalens hazai megítélés érthető szakmai, társadalmi és politikai síkon egyaránt, ugyanakkor vitathatatlan, hogy az általuk alkalmazott rendszer igazán hatékonnyá tette őket egy olyan speciális műfajban, ahol a művészi érték mellett színpadtechnikai, tűzvédelmi és számos más szempontrendszernek is meg kellett felelni.
