Ha a stabil struktúrákkal dolgozó építész és az elvont gondolatokkal foglalkozó művész találkozik, abból biztosan valami izgalmas dolog történik. Pláne, ha ez a kettő egyetlen személyben ér össze. Schreck Ákos építész-művész most rendezte meg első, „BECOMING” című kiállítását. A megnyitó után vele beszélgettünk.
A kortárs magyar építészetben régóta ismert Schreck Ákos neve. 2002-ben társalapítóként hozta létre a Minusplus építészeti és design stúdiót, amely mára az egyik vezető szereplője a hazai szakmának. A stúdióhoz olyan projektek kötődnek, mint a Prezi Székház, az Arquitecto Pitpit tapasbár vagy a MOL Campus belső terei. Munkásságában a kutatás és a tervezés egyszerre van jelen. Doktori disszertációjában a tudásterek és a nem lezárt tervezési folyamatok szerkezeti logikáját elemezte. Az utóbbi években a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként az építészet, az emlékezet és az adaptivitás összefüggéseit kutatta. Ezzel kapcsolatos kiállítása novemberben, a budapesti FUGA építészeti központban nyílt meg és a „BECOMING” címet kapta.
A terembe belépve félhomályból kibomló, izgalmasan megvilágított vázszerkezetek fogadnak. Anyaguk és színük más és más, a fa és a plexi, a nyers és a rikító, a sötét és a világos kontrasztja élettel tölti meg a különböző méretű szerkezetekből álló kompozíciót.
A tárlat az építészet és a képzőművészet határterületére kalauzolja a látogatókat. Rámutat, milyen végtelen lehetőségek rejlenek a kettő összefonódásában, együttműködésében.
Schreck alkotásait az épített környezet és a társadalmi struktúrák változó kapcsolata inspirálta. Művei által azt vizsgálta, hogyan alakul át a tér, az idő és a jelentés rétegről rétegre. Tárgyaiban olyan inspirációk köszönnek vissza, mint Dürer perspektívagépe, Piranesi labirintusai és Fichte önalkotás-elmélete. Ezek mind egy közös gondolatfolyammá érnek össze, ahol a múlt, a jelen és a jövő nem különülnek el egymástól. Kész válaszok nincsenek, lehetőség az értelmezésre, a gondolkodásra annál inkább van.
A megnyitón szerkesztőségünk is ott volt. Az esemény után az építész-művészt a kiállításról, tervezői munkamódszeréről és a képzőművészethez való kapcsolatáról kérdeztük.
Az építész és képzőművész egy személyben, eddig mégis az előbbiről volt ismert. Miért most került az utóbbi is előtérbe?
A képzőművészet fiatal korom óta – különböző intenzitással ugyan, de jelen van az életemben. Az öndefinícióm része. A gimnázium mellett grafikákat, festményeket, plasztikákat készítettem, az egyetemmel és a doktori iskolával párhuzamosan kísérleti és helyspecifikus gipsz alkotásokkal foglalkoztam. A fiaim születése, a jövővel kapcsolatos kérdések és az életközepi önújraértelmezés erősítette fel a vágyat, hogy hangsúlyosabban foglalkozzak a témával.
Első kiállítása, a „BECOMING” a folytonos átalakulásra, valakivé válásra utal. Műveiben erős filozófiai és művészeti utalásokat látunk, megjelenik például Dürer perspektívagépének és Fichte önmegalkotásának gondolata is. Hogyan lépnek ezek az alkotások párbeszédbe a művészetével?
A „BECOMING” cím sokkal inkább utal egy állandó, mégis megfoghatatlan mozgásra, mintsem egy végpontra vagy megérkezésre. Dürer perspektívagépe eredetileg a világ leképezhetőségére, a látás és mérés összhangjára törekedett, az általa létrehozott képekben a világ átlátható és érthető. Itt viszont más jelentést kap: a pontos mérés illúziója válik fontossá. Egy olyan precizitásé, amely végül szembesül a valóság kiszámíthatatlanságával. Nem véletlen, hogy a perspektívagép csak kísértetként van jelen, mivel
a művek a precizitás helyett a bizonytalanságot, az elágazó rétegeket és a kontextusok egymásra vetülését szeretnék megmutatni.
Fichte önmegalkotásról szóló gondolata, miszerint „azáltal ismerem meg magam, hogy megalkotom önmagam,” szintén meghatározó ebben a kiállításban. Nemcsak a nézők, de a tér maga is formálódik a jelenlétük által. A művek tereit nem egyszerűen el kell foglalni, hanem mintha újra kellene teremteni őket – az érzékelésen és az értelmezésen keresztül. Ebben az értelemben a „BECOMING” állandó meghívás egy közös teremtésre.
A kiállításon látható vázszerkezetek a stabilitás és az átalakulás kettősségét sugallják. Építészként és művészként milyen szerepe van a munkájában ennek a kettősségnek?
Az építészet gyakran a stabilitás és a tartósság szinonimája. Építészként természetes kényszer a struktúrák keresése és fenntartása. A vázak és terek ráadásul nemcsak fizikai, hanem kulturális lenyomatok is, amelyek nemzedékeken át közvetítenek üzeneteket.
A váz azonban itt nem a végső állapot, nem befejezett struktúra, hanem egy állandóan alakuló terep.
Ahogy Piranesi labirintusszerű börtöneinek végtelen, ismétlődő terei is saját útkeresésükben tűnnek végtelennek, a „BECOMING” vázai is lehetőségeket, belső távlatokat nyitnak meg. Az ismétlődő, ám állandóan újjászülető struktúrák feszültséget teremtenek a néző számára: belépni lehet, de teljes mértékben kiismerni talán sosem.
Mondta, hogy a szakmája kényszere a struktúra. Ennek ellenére képzőművészetnek tekinti az építészetet vagy az inkább a funkcióról szól?
Szerintem az építészet nagyban a funkció függvénye, de jóval túlmutat azon. Nem lehet pusztán erre fókuszálva tervezni. Az épületek, terek mint a kultúra átörökítésének talán legállandóbb elemei kényszerűen hordozzák a társadalom aktuális és projektált kérdéseit, ezáltal és nagyon tág időhorizontot átfogó esszenciái az emberi létezésnek. Ilyen módon a világ működésének leképeződései, amelyek művészi lenyomatként is értelmezhetőek.
Ha a látogató belép a kiállítási térbe, nem biztos, hogy rögtön érteni fogja, hova érkezett. Reményei szerint milyen hatást vált ki a nézőben a„BECOMING”?
Remélem, hogy a nézők inkább társteremtőként lesznek jelen, nem csupán szemlélőként. Itt az illúzióval való játék nem egyszerűen művészi gesztus, hanem egy új mód, hogy felépítsünk egy megfoghatatlan, mégis jelenlévő valóságot. A néző és a mű együtt épít fel egy folyamatosan kibontakozó jelentésréteget, mintha az egyre bővülő értelmezési tér maga is egy mű lenne. A rétegek, a látható és az elképzelt közötti mezsgye mind az új értelmezések forrásai, ahol az egyéni látásmód ugyanolyan fontos része a műnek, mint az, amit eredetileg létrehoztam.
Mi az, amit szeretne, ha elvinne innen az, aki látja a tárgyait?
Talán csak annyit, hogy mindannyian egy utazás részesei vagyunk ebben a térben, amelyben egyszerre lehetünk gyermekek és alkotók.
Az örökölt szabályrendszereket belakni, továbbgondolni vagy éppen felülírni annyi, mint megalkotni a saját világunkat.
A „BECOMING” azt az élményt kínálja, hogy a bizonytalanság nem akadály, hanem maga a felfedezés és az újrateremtés szövedéke.
Schreck Ákos BECOMING című kiállítása 2024. december 1-éig tekinthető meg a FUGA Budapesti Építészeti Központban.
