Szeptember 17-én a ferences család Assisi Szent Ferenc stigmatizációjára emlékezik. 1224 őszén, egy toszkán hegy magányában Ferencnek egy hat szárnyú szeráf alakjában megjelent a megfeszített Krisztus, majd testén megjelentek a keresztre feszítés sebei. A történet helyszíne, La Verna azóta a ferences világ egyik legfontosabb zarándokhelye, az esemény pedig Giottótól Jan van Eyckig a képzőművészet nagy mestereit is megihlette – és Budapesten is áll egy templom, amelynek titulusa közvetlenül Szent Ferenc sebeit idézi.
Szent Fernc halálának 800. évfordulójára a Porciunkula bemutatása után most ezzel készülve.
Egy elgyötört ember ment fel a hegyre
A stigmatizáció története önmagában is különleges, de jelentőségét igazán akkor érthetjük meg, ha tudjuk, milyen lelkiállapotban érkezett Ferenc 1224 nyarán La Vernára.
Az általa alapított közösség ekkorra már régen nem az a néhány követőből álló testvériség volt, amely egykor Assisi környékén mezítláb járva hirdette az evangéliumot. A mozgalom néhány év alatt több ezer tagú nemzetközi szerzetesrenddé növekedett. Ezzel együtt egyre sürgetőbbé váltak az intézményi kérdések: hogyan kell értelmezni a teljes szegénységet, lehet-e a rendnek vagy a testvéreknek tulajdonuk, mennyire legyen szabályozott a közösségi élet, milyen szerepet kapjon a teológiai képzés és hogyan lehet egy ekkora szervezetet irányítani.
Ferenc attól tartott, hogy az intézményesedéssel éppen az az evangéliumi egyszerűség vész el, amelyből az egész mozgalom megszületett. 1220-ban lemondott a rend közvetlen vezetéséről, és bár továbbra is annak megkérdőjelezhetetlen lelki atyja maradt, egyre inkább a háttérbe húzódott. A források mindenesetre egy testi és lelki értelemben is meggyötört embert mutatnak.
Ebben az értelemben a La Vernára felkapaszkodó Ferenc szinte elhagyott emberként jelenik meg előttünk. A Rendje iránt érzett aggódalom és a testi problémák egyaránt gyötörték.
Éppen ebben a személyes válságban következett be az az esemény, amely Ferencet minden korábbi keresztény szenttől megkülönböztette.
A szeráf és a keresztre feszített Krisztus
Ferenc 1224 késő nyarán néhány társával – köztük a hozzá különösen közel álló Leó testvérrel – visszavonult La Vernára. Negyvennapos böjtöt tartott Szent Mihály főangyal szeptember 29-i ünnepére készülve.
Ferenc mély imába merülve azt kérte Istentől, hogy halála előtt lelkében és testében is megtapasztalhassa azt a szeretetet és szenvedést, amelyet Krisztus érzett kereszthalálakor.
Ekkor jelent meg előtte az égen egy hat szárnyú szeráf. Ahogy az alak közelebb ért hozzá, Ferenc felismerte, hogy a szárnyak között egy keresztre feszített ember alakja látható. A látvány egyszerre töltötte el örömmel és megrendüléssel: örömmel Krisztus közelsége, és fájdalommal annak szenvedése láttán.
A látomás után Ferenc kezén és lábán megjelentek a keresztre feszítés sebeinek nyomai, jobb oldalán pedig egy lándzsaszúráshoz hasonló seb keletkezett. A legkorábbi életrajzíró, Celanói Tamás leírása szerint a kéz- és lábsebek még a szegek formáját is felidézték, az oldalsebből pedig időnként vér szivárgott és
„magán hordozva a Keresztrefeszített képmását, nem kézzel mintázott kő- vagy fatáblákon, hanem testének tagjain az élő Isten ujjával megrajzolva”
Ferenc megpróbálta elrejteni a sebeket. Életében csak néhány hozzá közel álló ember ismerte őket teljes egészében, halála után azonban számos tanú látta a testén lévő nyomokat.
Az első stigmatizált szent, akiről tudunk
Ez teszi a történetet a keresztény misztika történetében különlegessé.
Szent Pál már a Galatákhoz írt levélben azt írja, hogy testén „Jézus jegyeit” hordozza, ennek jelentése azonban nem azonosítható egyértelműen a későbbi értelemben vett stigmákkal. Assisi Szent Ferenc az első olyan történelmileg dokumentált személy, akinél Krisztus kereszthalálának öt sebét tényleges testi sebekként írták le. A Louvre is úgy mutatja be, mint a stigmák első dokumentált hordozóját.
Ferenc stigmatizációja ezért nem csupán egy újabb epizód lett a szent legendájában. A ferences teológia számára annak végső jele volt, hogy Ferenc Krisztus követésében olyan messze jutott, hogy teste is a megfeszített Krisztus képévé vált.
Innen ered egyik legismertebb középkori megnevezése is: alter Christus, vagyis „második Krisztus”, pontosabban Krisztus különleges követője és képmása.
A ferencesek ma, szeptember 17-én tartják a stigmatizáció ünnepét.
Alverna – egy hegy, amelyet Ferenc ajándékba kapott
A történet helyszíne legalább annyira fontos, mint maga az esemény.
A latinul Alvernának (olaszul: La Verna) hívott hegyaz Appenninek toszkánai részén, Casentino vidékén emelkedik. A sziklás, erdős hegy már Ferenc korában is kifejezetten elzárt területnek számított.
A hegyet Orlando Catani, Chiusi ura 1213-ban ajándékozta Ferencnek. A hagyomány szerint a nemes hallotta prédikálni a szentet, majd felajánlotta neki birtokát, mondván, hogy van Toszkánában egy különösen magányos és vad hegye, amely tökéletes lehet annak, aki vezeklésre és elvonulásra vágyik.
Ferenc elfogadta az ajándékot, és a következő években többször is visszatért ide. Alverna így már a stigmatizáció előtt az egyik legfontosabb remetesége volt.
A legkorábbi épület a Santa Maria degli Angeli kis temploma, a porciunkulaihoz hasonlóan az Angyalos Boldogasszony tiszteletére épített templom, amelynek építését 1216–1218 körül kezdték meg Ferenc kívánságára és Orlando támogatásával. A kezdeti ferences remeteség még rendkívül egyszerű lehetett: a testvérek kunyhókban és a sziklák között húzódtak meg. Itt írt Ferenc Leó testvérnek saját kezével egy áldást, amit azóta Assisiben őriznek.
A stigmatizáció azonban mindent megváltoztatott.
Alverna rövid idő alatt zarándokhellyé vált. A feltételezett helyszín közelében kialakították a Stigmák kápolnáját, később pedig egy egész kolostor- és templomegyüttes nőtt ki a hegyből. A nagy bazilika építését 1348-ban kezdték, végső kialakítása évszázadokon át tartott. Belső tereinek különlegességei közé tartoznak Andrea della Robbia és műhelyének híres fehér-kék mázas terrakotta alkotásai.
Ma Alverna egyszerre bazilika, ferences rendház, zarándokhely és lelkigyakorlatos központ. A kolostorban ma is ferences szerzetesek élnek, és nyolc évszázad után is naponta felkeresik azt a helyet, ahol alapítójuk megkapta Krisztus sebeit és amitől - akárcsak Assisitől - külön is elbúcsúzott és az Angyalok Hegyének nevezte, ahol a "sátán oly csúfos kudarcot vallott".
Budapesten is templom őrzi Szent Ferenc sebeinek emlékét
A stigmatizáció magyar építészeti emléke különösen érdekes: Budán, a Fő utcában ma is áll a Szent Ferenc Sebei templom, amelynek titulusa közvetlenül a La Verna-i eseményre utal. Búcsúját természeten ma szeptember 17-én, a stigmatizáció ünnepén tartják.
A templom története Buda török uralom alóli felszabadítása után kezdődött. A ferencesek egy megrongálódott mecsetet és a hozzá tartozó dervisépületeket kapták meg a Duna közelében. Előbb ezeket tették használhatóvá, majd kolostort és ideiglenes templomot alakítottak ki.
A ma álló barokk templom építését 1731-ben kezdték Hans Jakab vezetésével, és 1757-ben Zbiskó Károly bosnyák ferences püspök szentelte fel. A templombelső gazdag berendezésének jelentős részét maguk a ferences művész testvérek készítették – vagyis az épület nem egyszerűen ferences használatban állt, hanem művészeti értelemben is a rend saját alkotása lett.
A Fő utcai templom így Budapesten őrzi annak a középkori misztikus eseménynek az emlékét, amely egy több mint ötszáz kilométerrel távolabbi toszkán hegyen történt. Már maga az elnevezés – Szent Ferenc Sebei – ritkaságszámba menő közvetlenséggel teszi egy épület titulusává Ferenc stigmatizációját. A közelmúltban történt felújítása után újra méltó külsőt öltött.
Giotto: a történet képi nyelve
A stigmatizáció hamar a ferences ikonográfia egyik központi témájává vált, és ennek kialakulásában aligha volt fontosabb művész Giottónál.
Az Assisi Szent Ferenc-bazilika felső templomában látható Ferenc-ciklus egyik legismertebb jelenete a stigmatizáció. A 13. század végére, általában 1297–1300 közé datált és Giottónak tulajdonított freskó lényegében megteremtette azt a kompozíciós formulát, amelyet a következő évszázadok művészei újra és újra felhasználtak.
Ferenc a sziklás La Vernán térdel. Fölötte a keresztre feszített Krisztus jelenik meg a szeráf szárnyai között, és vékony sugarak kötik össze Krisztus öt sebét Ferenc testének megfelelő pontjaival.
Ez rendkívül egyszerű, de zseniálisan világos képi megoldás: a láthatatlan misztikus kapcsolat fizikai vonalakká válik.
Giotto nem csupán egy csodát festett meg. A hegy sziklái, a kicsiny kápolna, Ferenc térdelő teste mind valóságossá teszik a helyet és az eseményt. A középkori ikonból történet lesz.
Van Eyck: már egy egész világ veszi körül a csodát
Mintegy másfél évszázaddal később Jan van Eyck teljesen más módon fogalmazta újra ugyanazt a jelenetet.
A Philadelphia Museum of Artban őrzött, 1430–1432 körül készült Szent Ferenc stigmatizációja meglepően kicsi: mindössze körülbelül 12,7 × 14,6 centiméteres. A kép szinte tenyérben tartható magánáhítati tárgy lehetett.
A kompozíció mégis egy egész világot foglal magába.
Ferenc előtt megjelenik a szeráfként ábrázolt keresztre feszített Krisztus, ám Van Eycket legalább ennyire érdekli maga a táj. Szinte geológiai pontossággal festi meg a kőzeteket, az apró növényeket, a távoli hegyeket és a látóhatáron feltűnő várost.
Ez utóbbi ráadásul már nem a 13. századi Toszkána. A távolban egy Van Eyck korának észak-európai városaira emlékeztető település bontakozik ki.
A szakértők értelmezése szerint éppen ez lehet a kép egyik üzenete: Ferenc csodája nem egyetlen helyhez és időhöz tartozik. La Verna középkori sziklái mögött feltűnhet akár a 15. századi néző világa is.
Giotto és Van Eyck képe között így nem egyszerűen stílusbeli különbség van. Giotto megteremtette a csoda ikonográfiáját; Van Eyck pedig beemelte azt a megfigyelhető, érzéki valóságba.
Egy lelkében és hitében testi jelekkel megerősített ember jött le a hegyről
Szent Ferenc stigmatizációjának története különös módon kapcsolja össze a spiritualitást, a tájat, az építészetet és a képzőművészetet a világ talán legnépszerűbb szentéjének történetével.
Egy magányos, rendje jövője miatt gyötrődő és beteg ember 1224-ben visszavonult egy sziklás hegyre, amelyet alig egy évtizeddel korábban ajándékba kapott. A ferences hagyomány szerint ott vált a Krisztussal való azonosulás végső jelévé saját teste.
A hely köré előbb kápolna, majd kolostor és bazilika épült. A történetből ünnep lett, az ünnepből ikonográfiai hagyomány. Giotto monumentális freskóvá, Van Eyck tenyérnyi festményen egész világgá változtatta. Évszázadokkal később pedig Budán is templomot szenteltek Szent Ferenc sebeinek.
Talán éppen ezért vált Alverna ferences hagyomány egyik legerősebb helyszínévé. Nem az alapítás emlékét őrzi vagy azt amikor a rend növekedésnek indul, hanem Ferenc életének egyik legsötétebb időszakát – és azt a pillanatot, amikor a hagyomány szerint éppen ebben a válságban született meg a hozzá kapcsolódó legkülönlegesebb csoda, ami megerősítette őt és azokat, akik az útján járnak.
Ez az út visszhangzik a kereszt előtt mondott imájában:
Fölséges és dicsőséges Isten,
ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem
igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.