A mesterséges intelligencia szerepével foglalkozott a Magyar Építőművészek Szövetsége Csütörtöki Iskolájának legutóbbi, nyilvános előadása. A nyolcvan perces program azt a jövőképet vázolta fel, amelyben a kreatív gépek az emberi tehetséget váltják fel az építészetben.
Elon Muskot is túlszárnyalta Wesselényi-Garay Andor csütörtök esti előadásával a Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ) székházában. Noha az előadást MI-től MI-ig címmel hirdették meg, amiben az első „MI” Makovecz Imrére utalt, ez lehetett volna akár Mission: Impossible is, hiszen Makoveczről alig esett szó.
Az előadó ezzel csupán tiszteletét fejezte ki a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete (MMA-MMKI) által januárban rendezett Makovecz-vitaest előtt.
Bár a szervezők szorgalmasan rendezték a székeket, a Kós Károly-teremben a sorok lassan teltek meg. A mozdony-arányú térben elöl az építészszakma nagyjai foglaltak helyet, hátul pedig eleinte még lelkes diákok ültek. Egy idő után azonban lefagyott a mosoly a hallgatóság arcáról.
Tézisek keltette űr
Az aktualitásokat mindig szakértői szerepben elemző Wesselényi-Garay Andor az elmúlt húsz évben már többször összemosta a tézist a hipotézissel – vagyis a kutatási eredményekkel alátámasztott állítást a puszta sejtéssel vagy kijelentéssel. Ezúttal is három ilyen „tézis” alkotta előadása gerincét.
Az első elhangzott üzenet szerint az AI képes lesz archaikus vágyaink kielégítésére – bármit is jelentsen ez. A második azt a reményt vetítette előre, hogy elhozhatja az aranykort és visszaállíthatja a historizmust – egy utópisztikus sztereotípia. A harmadik pedig azt sugallta, hogy
a jövőben a tervezési folyamatok elsősorban nyelvi alapúvá válnak.
A három közül az utolsó könnyen érthető, hiszen a mesterséges intelligenciának nevezett tanuló algoritmusok különböző nyelvi modellek segítségével hoznak létre új tartalmakat. Ám itt rögtön hozzá kellett volna tenni, hogy – a szövegközpontúsága miatt – a képgenerálás csak úgy működik igazán hatékonyan, ha előbb feliratokat csempésznek a felhasznált forrásképek kódjába. Az AI máskülönben nehezen ismerné fel a képeken található dolgokat. A sivatagot például meztelen emberi testként, vagy a kezeket lábakként érzékelné – vagyis összekeverné az összeférhetetlent.
Egy ilyen felszínes megközelítéstől távol áll az építészet, hiszen az nemcsak formák egyvelege, hanem koherens tér, szerkezet, logikus működés, sőt, szellem, amelyet a tényleges gépi algoritmusok még nem értenek.
A rendszeralkotó, lélek-adó technét nem lehet képek sokaságával helyettesíteni,
de erre az előadás egyáltalán nem tért ki.
Jellemző, hogy az építészet lényege után tapogatózva annak „arkhé”-járól szó esett, noha ez csak az értés látszatát keltő nyelvi blöff. Az architektúra szóban valójában a tektúrára (ácsmesterség, tektonika, techné), és nem az archira (fő, első) helyeződik az etimológiai hangsúly.
Blöff és dezinformáció
Az előadó nem tagadta, hogy a ChatGPT-t nem létező, de magyarul hangzó, népiesnek tűnő szavak és mondatok, valamint ezekből fiktív épületrészek létrehozására használta. Jó játék lehetett, amit az egyetemi hallgatók is élvezhettek, ám az ebből levont következtetései figyelmen kívül hagyták a Turing-teszt lényegét és a tanuló algoritmusok szelektív működését.
A mesterséges intelligencia művészeti alkalmazásáról Hoffmann Miklós, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanára tartott előadást 2023. szeptember 13-án a Hild-villában, majd november 22-én a Magyar Tudomány Ünnepén, az MTA és MMA-MMKI közös rendezvényén foglalta össze az ott elhangzott gondolatait.
Hoffmann mindkét alkalommal világosan kifejtette, hogy a mintázatfelismerésen alapuló képgenerálás csupán az AI-tanulás egyik oldala, emellett azonban fontos, hogy legyen egy logikai szűrő is. A szelekció célja, hogy a gép az emberi visszajelzések révén hatékonyan eldönthesse, mennyire felel meg a generált szöveg, kép vagy film az előzetes várakozásának. Az építészetre különösen igaz a szelekciós elvek – például a statika – alkalmazása, hiszen
egy háznak nemcsak kinéznie, hanem állnia is kell.
A mesterséges intelligenciát nem a blöff és dezinformáció féktelen terjesztésére tervezték. A valóság- és működéskontroll a tanuló algoritmusok elválaszthatatlan része, mi több, ennek az önreflexiónak köszönhető, hogy „intelligenciáról” beszélünk. Az AI a beépített kontrollmechanizmusok révén nem hoz létre alternatív valóságot. Éppen ellenkezőleg,
a valóság megértésére törekszik, hogy segíthessen
– azonban ebben a dezinformáció komoly akadályt jelent.
Hoffmann a terület elismert kutatója, ezért is érdekes, hogy a MÉSZ Csütörtöki Iskolájában a neve egyáltalán nem került említésre.
Misztifikált gép
Alan Turing megalkotja híres valóságtesztjét, John McCarthy először írja le a „mesterséges intelligencia” szót, Frank Rosenblatt pszichológus kifejleszti a perceptron-modellt, Joseph Weizenbaum Pügmaliónként létrehozza az ELIZÁ-t, Kenneth Appel és Wolfgang Haken matematikusok bebizonyítják a négyszín-tételt, Kunihiko Fukushima kifejleszti a neocognitron mesterséges neurális hálózati modellt…
A Wikipédia fejlesztői teljesítménye lenyűgöző, bár az információk szelektálása elengedhetetlen.
A felsorolt példák még nem minősülnek tanuló algoritmusoknak.
Bár nincs sok köze az AI-hoz, szóba került a Deep Blue sakkgép is, amely 1997-re már biztosan legyőzte Garry Kasparovot – nem azért, mert tanult, hanem mert folyamatosan frissítették. Relevánsnak tűnt, hogy Demis Hassabis és John Jumper 2024-ben Nobel-díjat nyert, mivel mesterséges intelligenciával sikerült előre jelezniük a fehérjék szerkezetét. Végül említésre került az „AlphaGo a Google DeepMind által kifejlesztett számítógépes goprogram, mely 2015 októberében elsőként vert meg profi gojátékost előnykő nélkül 19×19 mezős táblán”. Fan Huj ötször veszített, míg a világhírű I Szendol az ötből egy alkalommal nyerni tudott a gép ellen.
Wesselényi-Garay Andor felvezetése csupán ürügy volt arra, hogy a hollywoodi sci-fi világát, az öntudatra ébredt gépeket becsempéssze a Kós Károly-terembe:
elérkezett a terminátorok kora.
A komoly figyelmeztetést a Gólem tette még érzékletesebbé Gustav Meyrink regényéből. A Judah Löw ben Bezalel (1512–1609) legendás prágai csodarabbi által sárból formált és élővé varázsolt gép egy nap megharagudott a világra, és onnantól kezdve pusztításba kezdett. Meyrink regénye persze azt sugallja, hogy a „gólem” valójában mély érzelmekre képes, hús-vér ember, de ez jelen esetben mellékes.
A felhozott említések sorát Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiája zárta. A megtestesült gonosz ezúttal is a mesterséges intelligencia volt, a monolit képében. Ez tette rosszá az elő-embert, aki csontot ragadva gyilkolni kezdett, egészen addig, amíg a fejlődés évezredek alatt fel nem röpítette az űrbe. Az elméjében zajló Strauss-keringőbe eközben a hallgatóság is beleszédült, és mindenkiben tudatosult, hogy a gép gonosz. De azt is látta, hogy ez „jó”.
A gonoszság annyira kiszélesíti az ember technikai lehetőségeit, hogy abba végül bele is pusztulhat.
Micsoda megkönnyebbülés!
A gép misztifikálásán túl az egyetlen valóban konstruktív gondolat a technológia fejlődési ívének bemutatása volt, az első bunkósbottól az űrhajóig – és még tovább –, bár ez is Kubrick forgatókönyvéből eredeztethető.
„Nem kell a tehetség”
Ha idáig kitartottunk a mozdony-arányú térben, megérdemeltük a konklúziót is.
Ebben éles ellentét alakult ki a klasszikus tehetség és a modern építészképzés között: míg a huszadik század elejéig az akadémizmust a tehetség határozta meg, addig a Bauhausban – állítólag – már elegendő volt pusztán a kreativitás. A tehetség a formák megértésében nyilvánul meg, amely a rajzkészség és a természettől inspirált tervezés révén bontakozik ki. Ezzel szemben a kreativitás – állítólag – csupán kísérletezés és puszta produkció.
Bár nem igazán tisztázódott, hogyan létezhet kreativitás tehetség nélkül – ami inkább kontárságnak nevezhető –, vagy miként kerülheti el a tehetség a kreativitást, hiszen az alkotás során válik nyilvánvalóvá, a fő probléma mégsem ebben rejlik.
Az igazi probléma az, hogy a két sztereotípia közül az egyik, a tehetség, az előadó szerint már a múlté:
az építészhallgatók tehetségtelenek, és arra kell a mesterséges intelligencia, hogy mankót adjon a „tehetségtelenség” kezébe.
Az előadó úgy véli, ez vezet majd a progresszív historizmus új aranykorához.
Szerintem legfeljebb annak karikatúrájához.
Más felismerni a veszélyt, és más, ha az érvényesülés érdekében lemondunk emberi értékeinkről. Nélkülük mi marad a belső nihilen kívül? Az előadó szerint nincs alternatíva – ami egy építésztől kiábrándító, egy tanártól pedig elszomorító.
Drámai felszólalás
Magyar Péter építész, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, a „térlenyomat” tervezési módszer kidolgozója és a Kansasi Állami Egyetem emeritus professzora is felszólalt. Életművében a kézirajz kiemelt szerepet kap, amelyet nemcsak a gondolkodás, hanem a fizikai alkotás tükreként is értelmez. Magyar szerint Wesselényi-Garay Andor értéktagadó szemléletmódban él, amely ilyen formában nem méltó az építészeti gondolkodáshoz.
Hozzátenném, hogy a mesterséges intelligenciát sem így kellene megközelíteni.
A taps rövid volt, a rezignáltság annál nagyobb.
A végszó pedig egyértelmű:
„menjünk inkább haza!”
A szerző az MMA-MMKI kutatója
Nyitókép: Nulladik antitézis: Disztópia a mesterséges intelligencia szerint (Flux-1.dev, prompt: Katona Vilmos)