Milyen volt a magyar táj a folyószabályozások előtt? Erre a kérdésre ad választ egy napokban megjelent tájrekonstrukciós videó.
A vízgazdálkodással kapcsolatos kérdések napjainkban rendszeresen felvetődnek – természetesen főként árvíz és aszály idején, amelyeket egyre gyakrabban tapasztalhatunk.
Noha az elmúlt évek időjárása sok szempontból szélsőségesnek számít, a Kárpát-medence, épp a medence-jelleg miatt mindig is érzékenyebb volt az éghajlati változásokra, kilengésekre, gyakori jelenség az árvíz és az aszály ugyanabban az évben. Ezzel tisztában voltak eleink is, de megtanultak ezzel együtt élni, sőt, ezt kihasználni.
Ez volt az ártéri fokgazdálkodás.
Ezt a tájhasználatot mutatja be a tolnai Sárköz példáján a látványterveivel, várrekonstrukciós grafikáival és videóival hírnevet szerzett Pazirik Stúdió:
De mit is jelent az ártéri fokgazdálkodás? A szó magában hordozza a rendszer lényegét: a fok a folyómedret és a sokszor alacsonyabban fekvő árteret összekötő mesterséges csatorna, vagy tulajdonképpen oldalmeder. Árvíz idején a fokokat megnyitották, így a többlet víz jórésze az ártérre távozott, ami egyszerre csökkentette a meder alsóbb szakaszain a vízszintet (és egyúttal az árvízveszélyt), másrészt természetes tározóként működött aszályos időszakok során. A rendszert jól mutatja az alábbi ábra:
Az ártéri táj, ahogy a videó címe fogalmaz, valóban „Terra benedicta”, vagyis áldott föld volt.
A párás mikroklíma, az elöntések során folyamatosan megújuló talaj kiváló adottságokat biztosított az ártéri gyümölcsösöknek. A folyó menti falvakban fejlett nemesítési kultúra alakult ki, alma, körte, szilva, meggy, cseresznye és egyéb gyümölcsfajták sokaságát termesztették olyan változatos kínálatot biztosítva a paraszti háztartások számára, amit ma legsznobabb bioboltokban sem találni. Az itteni növényvilág valódi paradicsomot jelentett a méheknek, ennek köszönhetően fejlett volt a méhészkedés. Emellett természetesen a pákászat (vagyis az ártéri halászat), a vadgazdálkodás is virágzott, nem is beszélve az ártéri erdő faanyagának hasznosításáról, a gyógynövények és gombák gyűjtéséről, feldolgozásáról. Az elöntések miatt mindig dús legelőkön főként szarvasmarhákat tartottak.
A szabályozások idején a fokgazdálkodás jelentőségével nem nagyon voltak tisztában, kényszermegoldásnak tekintették, hogy a folyómenti falvak lakossága kénytelen „a mocsárban gázolni”, így biztosítva a létfenntartást.
Csupán a 20. század hetvenes éveiben cáfolta meg ezt Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, az Antall-kormány oktatási minisztere,
rámutatva arra, hogy a folyószabályozások mögött a földbirtokosok azon szándéka is tettenérhető, hogy a parasztok által szabadon és közösen használt árterek rovására terjesszék ki birtokaikat. Andrásfalvy mutatta ki többek között, hogy a fokok igen kifinomult létesítmények voltak, amiket úgy alakítottak ki, hogy az árvízmentes időszak folyamán a víz az árterekről folyamatosan visszaáramlott a folyóba, így nem alakultak ki pangóvizes, poshadt, egészségtelen területek.
A szabályozások során a fokgazdálkodás gyakorlatilag teljesen eltűnt, mivel
a Kárpát-medence ártereinek 93 százalékát(!) elrekesztették a folyóktól.
Fő cél a szántóföldi növénytermesztés számára minél nagyobb terület biztosítása volt (ez a korabeli népességnövekedés és a művelési technológia miatt részben érthető), így a legfontosabb szempont az árvíz és a belvíz elleni védekezés volt, hiszen a gabona nem állhat vízben. Később, a szocialista nagyüzemi gazdálkodás idején szó szerint minden földet beszántottak, köztük a mélyen fekvő, alapvetően művelésre alkalmatlan részeket is, így állhat elő az a bizarrnak tűnő helyzet, hogy egy-egy aszályt követő vihar után szinte azonnal belvízriadót rendelnek el az érintett járásokban.
A szabályozások miatt a Kárpád-medence ördögi körbe került: a munkák után már pár évvel észlelték, hogy a folyók esése megnőtt, a meder mélyült, így a talajvíz szintje fokozatosan csökkent, ezáltal megindult a nagy területek kiszáradása. A jelentősen leszűkített, töltésekkel védett hullámtér miatt egyre nagyobb árvizeket figyeltek meg, ami miatt a gátakat folyamatosan erősíteni, magasítani kellett. Majd az árhullámok levonulása után pár héttel aszályt tapasztaltak, hiszen
a korábban szétterülő víz a lehető leggyorsabban hömpölygött végig a folyókon.
A szabályozást a folyóhálózat lehető legtöbb elemén végre kellett hajtani, hiszen egy „vadvíz”, legyen az akár egy patak, komolyan veszélyeztethette a már szabályozott elemek hatékonyságát. Így jöttek létre a jellegzetes, csatornaszerűen egyenes, burkolt medrű patakok:
Mondhatnánk, hogy az ártéri gazdálkodás valamiféle régmúlt paraszti idill, de nem erről szólnak napjaink divatjai? Az árterek mellett élők „kézműves” termékeket fogyasztottak, ökológiailag is rendkívül változatos és gazdag területen laktak, tulajdonképpen méhlegelők és biolegelők között. Településeiket természetesen a magaslatokra telepítették – ez az Alföldön leginkább méterekben mérhető szinteket jelent –, a rendszeresen megjelenő árhullámokat inkább lehetőségnek tekintették. A változatos gazdálkodás rengeteg ember szakértő munkáját igényelte – gyömölcsfák metszése, a termés feldolgozása, méhészkedés –, míg egy monokulturális gabonatábla műveléséhez alig egy-két ember munkája szükséges. Nem is beszélve arról, hogy egy ártéri táj, különösen napjainkban rendkívül vonzó (lenne) idegenforgalmi szempontból is, ami az adott települések gazdaságát, népességmegtartó erejét is növelhetné.
A Kárpát-medence folyószabályozások előtti, „vad” állapota nyilván már nem állítható vissza teljes mértékben, de az is látható, hogy a jelenlegi helyzet sem tartható fenn sokáig. Árhullám–aszály–árhullám körforgásában nem lehet élni,
nyilvánvalóan előbb-utóbb (inkább előbb) újra kell gondolni a részleges visszaalakítás lehetőségeit.
Ez nem kedvez a jelenlegi, monokulturális földművelésnek, de a rendszeres aszály már rövid távon súlyosan visszaveti a terméshozamokat. A fent említett Andrásfalvy Bertalan nyilatkozta 2022-ben:
Vissza kell állítanunk az árterületeket, ha nem így teszünk, elsivatagosodunk. Ez nem az én egyéni kitalációm, nincs más út: ha nem teszünk e folyamat ellen, akkor ez be fog következni.
A visszaalakítás ellen az egyik legjelentősebb érv, hogy mezőgazdasági területeket kellene „visszavadítani”. Ezt az érvet maga az élet cáfolja meg egyre inkább.
Egy-két aszályos nyár és mindenki belátja, hogy a mostani helyzet nem tartható fenn tovább.
Ráadásul épp a fokgazdálkodás mutatja, hogy ezek a területek sosem voltak a szó gazdasági értelmében vadak: változatos, értékteremtő, a helyi népességet sokkal inkább foglalkoztató munka folyt az ártereken évszázadokig, olyan termékeket előállítva, amikre napjainkban is egyre nagyobb igény volna. Csupán ezt kellene újrakezdeni.
A folyók és tájak nagyszabású át-, pontosabban visszaalakítására már egy sor külföldi példa ismert. A svájci Reuss-folyó renaturalizációját húsz éve kezdték el. Jelentős partmenti területeket adtak vissza a folyónak, ahol a mélyebben fekvő részeken újra megjelentek a mellékágak, míg a kicsit magasabban fekvő helyeken dús rétek alakultak ki, ahol már nem növénytermesztés folyik, hanem legeltetnek. Az így visszaalakuló széles ártér az árvízproblémát is segít kezelni, hiszen a területek magas vízállás esetén tulajdonképpen árvíztározóként funkcionálnak:
