Penelope Seidler ausztrál építész, a Harry Seidler & Associates alapítója és igazgatója. Felesége és alkotótársa volt Harry Seidlernek – annak az építésznek, aki Breuer Marcell mellett tanult, és akit Ausztráliában a modernizmus meghonosítójaként tartanak számon –, évtizedeken át irányította a műhely munkáját, miközben a művészet és az építészeti oktatás elkötelezett támogatójaként is ismertté vált. Budapesti útján olyan korai modern emlékeket keresett fel, mint a Walter Rózsi-villa. Interjúnkban a New Yorktól Brazíliáig szerzett tapasztalatokból formálódó, helyi adottságokra érzékeny modernizmusról beszél, és amellett érvel, hogy az építészképzés középpontjában a megvalósítás, a szerkezetek és a történeti múlt ismerete álljon. Elegáns védőbeszédet mond a logika és a szépség – számára gyakran a klasszicizmus által megtestesített értékek – mellett a puszta látványossággal szemben. Mértéktartó és pontos megjegyzései egy olyan pályát tükröznek, amely egyformán szól a gyakorlatról, a pedagógiáról és az építészetet körülvevő kultúráról.
Seidler asszony, budapesti programjában szerepel a Fischer József és Pécsi Eszter nevéhez fűződő Walter Rózsi-villa. Férje, Harry Seidler nevét gyakran a modernizmus ausztrál meghonosításával kötik össze. Volt közük magyar modernistákhoz is?
Breuer Marcellhez, természetesen. 1946 és 1948 között Harry Breuer New York-i irodájában dolgozott. Akkoriban ő volt az egyetlen állandó asszisztens. A közös munka egészen addig tartott, míg Harry Ausztráliába nem utazott, hogy a szüleinek házat építsen – és végül ott is maradt.
Miért döntött úgy, hogy New York után Ausztráliában fog élni?
Mert sorra érkeztek a megbízások, így a rövid látogatásnak indult út végül tartóssá vált. 1948-ban érkezett, mi pedig 1958-ban házasodtunk össze. Később magam is beiratkoztam az építészkarra és el is végeztem, bár Breuerrel és a többi nagy építésszel nem volt olyan közvetlen kapcsolatom, mint neki. Harry Mies van der Rohénál is eltöltött egy bizonyos időt, majd Ausztráliába menet felkereste Oscar Niemeyert. Úgy gondolta, ha már a déli féltekén lesz, mindenképp el kell jutnia egészen Brazíliáig. Így is tett, és egy ideig Niemeyer mellett dolgozott.
A brazil és ausztrál éghajlat más logikát diktál, mint az amerikai. Ez formálta Harry gondolkodását a modernizmusról?
Jelentős mértékben. Talán az első ház tervezésénél még kevésbé, de később nagy figyelmet szentelt a klímára, ami a napellenzők használatától a tudatos tájolásig szinte az egész alkotói eszköztárában megnyilvánult.
Úgy vélem, ebből a szempontból előrelátóbb volt sok kortársánál.
Regionalizmusra hangolt modernistának tartaná őt?
Azt hiszem, igen – persze ez attól is függ, mit értünk „regionális” alatt. Lényeges a klíma, az anyaghasználat, az értelmezés. Az első háza – ma házmúzeum – szellemiségében még elég közel állt ahhoz, amit Amerikában tanult, noha részleteiben természetesen más volt. Egy falfestményt is rendelt bele, amely aztán az épület emblémájává vált. Későbbi munkái során jóval célzottabban reagált a klimatikus viszonyokra. Ennek ellenére az első ház maradt a közbeszéd fókuszában, holott kifejezetten szerette volna, hogy az utókor ne csupán erre az egy művére emlékezzen.
Mennyire különálló jelenség az ausztrál modernizmus – erősebben kötődik-e helyi anyagokhoz, építési hagyományokhoz, mint a többi?
Néhány építésznél igen, de nem eléggé elterjedten. Glenn Murcutt például finoman megmunkált, kisebb épületeket tervez, gyakran elszigetelt környezetben, kiváló anyagérzékkel.
A mai világ ugyanakkor nagyobb léptékű terveket is kíván: társasházakat, kereskedelmi és kulturális funkciójú épületeket.
Ezzel a léptékkel is foglalkozni kell.
A nemzetközi színtéren Le Corbusier, Gropius és Mies a modernizmus ikonjai. Azonban Brazíliában, Indiában vagy Dél-Afrikában helyi személyiségek vitték tovább a lángot – Oscar Niemeyer, Balkrishna Doshi és mások. Velencében a Biennáléval párhuzamosan idén kiállítás is foglalkozott a „vándorló” modernizmussal. Ebben az értelemben az Ön férje, Harry Seidler hozta el a modernizmust Ausztráliába.
Igen, így tartják. Doshi is a Harvardon volt ugyanabban az időben, amikor Harry. Pályájuk kezdetén azonban a tengerentúli kapcsolattartás összehasonlíthatatlanul nehézkesebb volt, mint ma. Most elég beírni valamit az okostelefonba, és az üzenet azonnal célba ér, de húsz-harminc évvel ezelőttig ez még nem volt ilyen egyszerű, és Harry eleinte elég kevés nemzetközi projektben vett részt.
Első jelentős külföldi munkája a párizsi Ausztrál Nagykövetség épülete volt.
Egy helyi szakemberrel működött együtt, de még így is diplomáciai futárpostával kellett a terveket elküldeni Párizsba, ami egy meglehetősen bonyolult folyamat. Ma mindez gombnyomásra megy...
Hogyan látja a fiatal építészek helyzetét? Tisztelik-e az ausztrál modernizmust, merítenek-e abból, amit az Önök nemzedéke létrehozott?
Attól tartok, a fiatal tervezőket ma már nem tanítják meg építeni.
Idén nyáron Velencében egy magazin készített velem interjút. Akkor is elmondtam: a gond ma az, hogy sok hallgatót kiváló, ám építési tapasztalattal nem rendelkező akadémikusok oktatnak. Szociálökonómiáról, társadalomtudományokról és számos fontos témáról folynak diskurzusok – csak éppen az építésről nem.
Sőt, még a gyakorlatban is háttérbe szorul az építészet mint mesterség.
Nem az egyes tanárokat hibáztatom ezért, sajnos a jelenlegi rendszer ilyen.
Ön építész, de az akadémiai közegben is otthonosan mozog: filozófiát, történelmet és antropológiát tanult a Sydney-i Egyetemen. Tanít most építészhallgatókat?
Részben igen, de a tervezőiroda vezetése a főtevékenységem. Még az Új-Dél-Wales-i Egyetemen jutottam arra a következtetésre, hogy az építészképzést a praxissal összekapcsoltan kell művelni:
aki tanít, legyen gyakorló tervező is.
Emellett az építészettörténet oktatásában is részt veszek. Az építészettörténetet kulcsfontosságúnak tartom, mégis, sok egyetemen ma már csak választható tárgy – ez szomorú. A kortárs építészetet erősen a technológia vezérli, más szempontok egyre ritkábban kapnak hangsúlyt.
Akkor is, ha a modernizmust a hagyományos eljárások megújításaként és kortárs kihívásokra adott reflexióként értjük, a múlt megértése nélkül nem születhetnek érdemi válaszok. Ezért nem is tartom vállalhatónak, amikor az építészképzésben a történeti ismereteket mellékesnek tekintik.
Teljesen egyetértek. A pusztán kortárs iránti rajongás már-már nevetséges, és sajnálom is emiatt a fiatal tervezőket.
Ha nem látják át a múlt és a jelen viszonyát, keveset értenek majd meg a szakmájukból.
A szociológia, a közgazdaságtan, a menedzsment mind fontos, ám
az építészet elsődleges kérdése az, miként tudunk működőképes és esztétikus környezetet létrehozni.
De hogyan lehetséges ez, ha az esztétikáról és a szerkezetekről már nem tanítanak kellő alapossággal?
A modernizmust gyakran éri az a vád, hogy közömbös az esztétikával és elutasító az ornamentikával szemben. Ön szerint mi a szerepe az szépségnek a kortárs építészetben?
Sok épület valóban itt bukik el, és kevesen látják be, miért.
Az épület legyen logikus, de legyen szép is.
A „szép” pedig egy jóval összetettebb fogalom annál, mint gondolnánk. A klasszicizmus például ezen a téren ma is kiváló iránymutató.
Alkalmam volt egyszer beszélgetni Herman Hertzberger legendás holland építésszel is, aki azt állította: egy jól megtervezett modern ház közel áll a klasszikushoz. Nem funkcionális „lakógép”, csak egy épített keret, amelyet a használóik a saját igényeik szerint formálhatnak tovább, és tölthetnek meg tartalommal.
Igaza van.
Az építészet térformálás – a klasszicizmus éppen ezt érti igazán.
A házaknak gyönyörködtetőnek is kell lenniük, és a klasszikus építészet ebben felülmúlhatatlan. Nem épp divatos ezt mondani, de nem bírom a cikcakkos, önkényes formákat: öt perc alatt megunja őket az ember, és nincs sok értelmük. A tervek furcsán egysíkúak, mintha a teljes térbeli valóság nem kerülne a tervezők látómezőjébe. A számítógépek sem javítanak a helyzeten, hiszen
ma gyakran a szoftverből indul ki a tervezés, és nem a térből.
Sok kortárs épület inkább egy-egy felnagyított tárgynak hat. Olykor úgy tűnik, a cél inkább a feltűnés, a hírnév, mintsem a jó házak építése. Egyetért?
Túl gyakran van ez így. Elszigetelt karrierek épülnek, nem közösségek. Ez nem sok jóval kecsegtet az építészet jövőjére nézve – de talán arra ösztönöz, hogy
a múltra tisztábban, jóindulattal tekintsünk.
Az interjút az MMA-MMKI kutatója készítette.
Nyitókép: Penelope Seidler portréja (Fotó: Kaiser Ákos)
