A Téralkotók sorozatban ezúttal Király Zoltán építésszel, a 20. évfordulóját ünneplő TIBA Építész Stúdió vezetőtervezőjével beszélgettünk. Szó esett pályakezdésről, egy Mezőtúrról indult „építészgenerációról”, a TIBA múltjáról és jövőjéről, valamint arról, hogyan formálódik ma az építész szakma Magyarországon.
Emlékszik mikor fogalmazódott meg önben először, hogy építész szeretne lenni? Volt valami szikra vagy élmény, ami elindította az úton?
Igen, bár inkább egyfajta ráébredés volt. Gimnáziumban jött a felismerés, hogy ez az, ami igazán érdekel. Addig is körülvett az építészet: családi építkezések, a mezőtúri téglagyár, ahol ismerősök dolgoztak, de csak később állt össze a kép, hogy amit ott látok, az maga a tervezés világa. Gyerekként lenyűgözött és volt valami misztikuma, hogy valamit lerajzolnak, és az egyszer csak valósággá válik.
A mezőtúri közeg sokat adott ehhez az úthoz?
Nagyon is. Egy kisvárosi gimnáziumban tanultam, a Teleki Blanka Gimnáziumban, ahol a tanárok tényleg hozzáadott értéket nyújtottak a diákok tudásához. Ez a közeg, a helyi ipar, a téglagyár, a kézművesség és az alkotás közelsége mind formálták bennem azt az érzést, hogy
az építészet több mint szakma: kultúra és közösségi ügy.
Tiba Jánossal régóta ismerték egymást. Hogy kezdődött a közös történet?
Jánost még gyerekkoromból ismerem, Mezőtúrról. Nem voltunk napi kapcsolatban, de mindig tudtunk egymásról. Később mindketten a Műegyetem építészkarán tanultunk, de János már hallgató volt, amikor én felvételiztem.
Ezzel kapcsolatban van is egy történet: János azt tanácsolta, hogy ne utazzak fel a felvételi reggelén, hanem jöjjek egy nappal korábban és maradjak a kollégiumban. Amíg ők egész éjszaka rajzoltak, én János ágyában aludtam, aztán amikor elmentem felvételizni, akkor feküdtek le. Akkori szemmel fogalmazzunk úgy, hogy elég önsorsrontó valaminek tűnt ez az irány, de úgy éreztem, lehet majd ezt másképpen is csinálni.
Muszáj megkérdeznem: és lehetett?
Néha valóban kemény, de az egyik legfontosabb tapasztalat, hogy kell is másképp csinálni és nem szabad így. De ezt már később tanulja meg az ember. Addig pedig sok állomás volt és Jánossal is, bár más volt az érdeklődésünk, később összesodort a sors.
Dolgozott az Erick van Egeraat iroda budapesti irodájában és egy ösztöndíjjal volt Edinburghban is. Ezek elég jelentős állomásnak tűnnek.
Igen, gyakorlatilag pont Jánost váltottam, aki kiment Hollandiába az Egeraat irodába. Akkor annyi budapesti munka volt, hogy kellett plusz egy ember ide is. Később egyébként saját irodája lett az Egeeratnak Budapesten és hivatalosan ott dolgoztam. Edinburghba pedig a RIBA Goldfinger-ösztöndíjának köszönhetően kerültem és egy évet töltöttem Richard Murphyvel, ami sokat adott a karrieremhez,
mert egy új perspektívát láthattam, amit az egyetemi évek alatt és utána a munkáimnál nem.
Azelőtt egy nemzetközi hálózatban dolgoztam – az említett Erick van Egeraat irodában –, ahol nagy szervezetben, több országon átívelő csapatokban terveztünk. Az edinburgh-i műhely ezzel szemben sokkal intimebb, helyhez kötött, divatos kifejezéssel élve „kézművesebb” működésű volt. Megtanultam, hogy
az építészetben a lépték és a helyismeret mindent meghatároz.
Ez az élmény a mai napig hat rám.
A TIBA Építész Stúdió 2005-ben alakult, vagyis idén ünnepli a 20. évfordulóját. Hogyan csatlakozott a csapathoz? Vagy az eddigiek mentén: hogyan sodródott vissza ismét Tiba Jánoshoz.
János akkor már megalapította az irodát, én pedig 2008-ban érkeztem haza. Már kialakulóban volt a csapat, amelyből ma csak kevesen dolgozunk együtt, de a szellemiség, az a fajta kíváncsiság és nyitottság, ami a kezdeteket is jellemezte, azóta is meghatározó.
Sokan irodaházakkal azonosították egykor az irodát, de az utóbbi években mintha ez megváltozott volna.
Valóban, az indulásnál az irodaépítés volt az egyik fő profil, de ma már jóval sokszínűbb a portfóliónk. Iskola, szálloda, ipari épület, formatervezési kísérletek is beleférnek. A szemlélet viszont ugyanaz maradt: mindig a feladathoz és a helyhez igazodunk. A „méretes szabóság” hasonlatát szoktam használni, vagyis, hogy minden projekt egyedi, és nekünk az a dolgunk, hogy a legjobb szabást találjuk meg hozzá.
„A középületnek a nemzethez kell szólnia”
Ferencz Marcel Kossuth-díjról, hitről és hazáról beszélgettünk Téralkotók sorozatunkban.
Mit gondol, mi a TIBA fő profilja ma? Mi az a fogalom, amit „a zászlóra tűzne”?
Nem egyszerű erre egy szóval válaszolni, pont a már említett probléma miatt: kisebb irodával könnyű abba a csapdába esni, hogy beskatulyázzák. Ilyenkor elindul az a tévhit, hogy nekünk ez a területünk, miközben az érdeklődésünk és egyébként a tudásunk is jóval sokrétűbb. Ha nagyon tömören kellene megfogalmazni: talán a rugalmasság és az újraértelmezés. A munkáink jelentős része mostanra meglévő épületekhez, örökségi környezethez kapcsolódik.
A régi épületek új élete mindig párbeszéd a múlttal és nemcsak technikai kihívás, hanem kulturális is.
Választ kell találni arra, hogyan lehet tisztelettel hozzányúlni, és közben kortárs módon gondolkodni.
Hogyan látja az építészszakma jelenét Magyarországon?
Egyszerre látok benne óriási potenciált és sok nehézséget. A támogatottság most talán erősebb, mint korábban,
a döntéshozók felismerték az építészet kulturális jelentőségét.
Ugyanakkor ez csak lehetőség, élni is kell vele. Az építés nem egyszemélyes sport, hanem váltófutás, ahol a jogalkotók, beruházók, kivitelezők és tervezők együtt dolgoznak. Ha bármelyik szakaszban hiba csúszik, az az eredményen is meglátszik.
És ha személyesen kérdezem: milyen ma építésznek lenni?
Kettős érzés. Egyrészt része vagyok egy nagyon inspiráló, tehetségekkel teli szakmai közösségnek, másrészt sokszor kívülállónak érzem magam, mert mindig figyelem a nagyobb összefüggéseket is: Európát, trendeket, környezetvédelmet.
A magyar építészet tele van tehetséggel, de még tanulnunk kell együtt gondolkodni és ismerni az adottságainkat.
Magyarországon nagyon nagy meglévő épületállomány van, emellett egy öregedő, csökkenő népességszám. Itt egészen máshogy kell gondolkodnia egy építésznek, mint egy olyan térségben, ahol például népességrobbanás és elfogadhatatlan életkörülmények uralkodnak. Mások a feladataink és ebben kell funkcionálnunk, illetve együtt is kell működnünk, ez a másik fontos szempont. A szakma sokszor töredezett, és ezen változtatni kellene.
„Egy jó terv csak félsiker”
Téralkotók sorozatunkban a Pyxis Nautica tervezőivel beszélgettünk.
Mi segíthet ebben az együttműködésben?
A szemléletváltás. Ha az építészetet csapatmunkaként értelmezzük, nem pedig magányos alkotásként, akkor más a dinamika. Sokszor látom, hogy a munkáknál a fókusz a saját vágyakra kerül át, hogy a tervező mit szeretne, mit tart jónak. Ha pedig ezzel a szemlélettel, képzőművészként vetjük magunkat bele a feladatba, abba bele van kódolva a csalódás. Ami fontos az összes szereplő felé, hogy
köszönjünk úgy egymásnak, hogy „jó szerencsét”,
ne az egymás ellen dolgozás, a feszültség uralja a légkört, hanem a közös munka és a közös cél. Generációs kihívás, hogy ezen a légkörön megtanuljunk változtatni. A vonal, amit húzunk, lehet mindannyiunké és ha jól működik a csapat, a végeredmény is közös siker.
Ha már siker, melyek azok a korábbi vagy aktuális munkák, amikre büszke?
Nehéz kérdés, mert bizonyos szempontból mindegyik munkát szeretjük. Nagyon érdekes és tanulságos projekt volt a Telekom székház, amely egy percig sem volt könnyű beruházás, de az együttműködés példaértékű volt és mindenki profin dolgozott a saját területén. Izgalmas munka a MÉMOSZ székház is, amelynek a legnagyobb érdekessége pont az, hogy ismét visszatértünk hozzá.
KATT: A MÉMOSZ székház és a Tiba kapcsolata
Az egykori MÉMOSZ székház 1948-50-ben épült, majd 1998-ban már az ország egyik híres műemlékeként indult el a felújítása. A Tiba ugyan még nem létezett, de már többen, például Király Zoltán is tagjai lehettek annak a nemzetközi építész csapatnak, amely ezen a projekten dolgozott, a már korábban említett Erick van Egeraat budapesti irodájának tervezőiként. Erre értette a visszatérést az interjúnkban Király Zoltán, ugyanis több mint két évtized elteltével, amikor ismét előtérbe került az épület, már Tiba Építész Stúdióként újra kezükbe vehették az épület sorsát és az Auditorium revitalizációjával, rekonstrukciós munkákkal, illetve egy új irodaszárny kialakításával Liget Center Auditorium néven befejeződhetett a felújítás 2024-ben. A műemlék épület az RTL Magyarország új központjaként funkcionál jelenleg.
Ez nagyon ritkán fordul elő egy építész életében, és egészen szokatlan élmény visszamenni egy épülethez úgy, hogy mi is megváltoztunk, a szerepünk is megváltozott és a környezet is. Látni a saját munkánk öregedését szintén egy megfoghatatlan, különleges dolog.
A MÉMOSZ íve azt gondolom, egy szép kép ahhoz, hogy megkérdezzem: hogyan képzeli el a jövő építészét? Tart-e például az AI előretörésétől?
Szerintem mint építész, a szakma létezni fog. Az, hogy pontosan mit fogunk csinálni ezen belül azt nem tudom. Például nem jó, hogy a képzést tervezésre kapjuk, de azt látom, hogy arról, hogy mit kezdjünk egy meglévő épülettel, egy védett házzal, nem sok eszköz kerül egy friss építész kezébe. Ennek a gyakorlatát, módját jó lenne a tervezőknek az oktatás során átadni, mert ez a jövőben is fontos lehet.
A mesterséges intelligencia kapcsán inkább azt tábort erősítem, akik szerint az AI segítheti a munkát,
esetleg pont azokat a monoton dolgokat veszi át, amiket kevésbé szeretünk csinálni. De ez megint leginkább tőlünk függ majd, hogy hogyan és mire fogjuk használni ezt az eszközt.
Nyitókép: Mátrai Dávid
