A közelmúltban született újjá egyik legjelentősebb középkori emlékünk, a Bükk drámai vonulata alatt elhelyezkedő bélapátfalvai ciszterci apátsági templom.
Az egykori apátságot 1232-ben alapította a Bél nemzetség, vagyis Jákhoz, Lébényhez vagy Ócsához hasonlóan egy úgynevezett nemzetségi monostor született, ami az alapítók temetkezési helyeként szolgált.
Ezek a monostori épületek részben a nemzetségek dicsőségét, gazdagságát is reprezentálták, de ciszterci építészet alapvetően egyszerű: nem épült torony és a szentély a legpuritánabb módon, egyenes – nem pedig sokszögű – fallal záródik. A háromhajós templom a pilisi és esztergomi udvari közvetítéssel megérkező, a korszakban legmodernebbnek számító franciás ízlésű késő-román stílust mutatja. Az Árpád-kor ezen szakaszában a francia kapcsolat közvetlenül kimutatható: III. Béla mindkét felesége francia volt. Az uralkodóházra az épület homlokzata is utal, a fehér-vörös kősorokból kialakított „Árpád-sáv” kedvelt motívum a korszakban országszerte.
A templomot a későbbi századokban átépítették, ekkor új boltozat is készült, majd a török hódoltság okozott óriási károkat benne.
Eger eleste után (1596) Bélapátfalva a frontvonalba került, az apátok elmenekültek, az együttes elpusztult, a templom tetőzete és boltozata beszakadt.
Erdődy Gábor egri püspök 1730-ban a végpusztulástól mentette meg az épületet, mikor – felismerve értékeit – a község plébániatemplomaként újjáépíttette. Az újjáépítés tervezője minden bizonnyal Giovanni Battista Carlone, a püspök által előszeretettel foglalkoztatott építész volt. Carlone olasz eredetű bécsi művészcsaládból származott, viszont életművét hazánkban, ezen belül is Gyöngyös-Eger-Miskolc-Szolnok vidékén hozta létre. A falak újrarakásához, a boltozatokhoz viszont épp a csatlakozó apátságból nyerték az építőanyagot, így az végletesen elpusztult (maga az apátsági cím is címzetessé, vagyis jelképessé vált). Érdekesség, hogy a középkori apátság anyagát részben a szomszédos Bükkszentmárton templomának építéséhez is felhasználták, így a 18. században is épült teljes mértékben „középkori” templom hazánkban.
A bélapátfalvi templom így nagyrészt barokk jelleget öltött, melyet a külső homlokzatot tekintve a huszadik század elejéig, a belsőben pedig egészen az 1960-as évek végéig megőrzött.
A belső térben barokk kifestés és berendezés készült az új boltozat és az orgonakarzat mellett.
A templomot elsőként Möller István, a magyar műemlékvédelem legendás alakja (a zsámbéki romtemplom megmentője) mérte fel a huszadik század elején, majd Lux Kálmán (szintén legendás szakember, a visegrádi várpalota feltárója) tervei szerint visszaállították a homlokzatok középkori formáját a barokk vakolatok leverésével.
Az egykori apátságot 1964-ben tárta fel Valter Ilona régész, majd elindult a belső tér felújítása Rados Jenő és Szakál Ernő vezetésével.
Ekkor távolították el a felső képen látható barokk kifestést is. A templom így kívül-belül visszakapta középkori képét, bár a főoltár, a szószék, a karzat tovább őrizte a barokk kor emlékét. A középkor és a barokk kor együttélésének nem túlzás, hogy Európaszerte egyik legszebb példája a mellékhajóban álló Szent Imre-oltár. A 18. században készült mű úgy illeszkedik a 13. századi falhoz, mintha mindig is ott állt volna.
A templom felújítása 2022-ben indult, több éven át tartó tervezési munka és teljeskörű régészeti feltárás után. A felújítás tervezője, Rudolf Mihály többek között a füzéri vár rekonstrukciós felújításával és az egri székesegyház, illetve a sárospataki bazilika helyreállításával szerzett elismerést és tapasztalatot a műemékvédelemben.
A templomban súlyos statikai problémák jelentkeztek, a munkák egyik legnagyobb kihívását ezek elhárítása jelentette.
Az alapozás megerősítése mellett így az oldalhajókba vonóvasak kerültek, melyek az egész szerkezetet merevítik – remélhetőleg még hosszú évszázadokig. A nagyobb repedéseket úgynevezett falvarrással kezelték. Kovács István és Csontos Attila kőrestaurátorok hatalmas munkát végeztek, a teljes kőfelületet kezelték, beleértve a három, faragványokkal díszített kapukeretet is.
A felújítási munkák során viszont komoly kritikák érték azt a döntést, hogy a templom barokk berendezési tárgyainak nagy részét, így a gyóntatószékeket, a szószéket és a padokat eltávolították, hogy azokat az új látogatóközpontban helyezzék el. Ez a 19. századi purista restauálások szellemét idéző beavatkozás nem túl szerencsés, hiszen egy fontos korszakot töröl ki a templom történetéből, ráadásul egy olyan korszakot, ami tisztelettel bánt a középkori épülettel, megmentve azt.
Szerencsére az
a szándék, hogy a középkori állapot teljes visszaállítása érdekében a barokk karzatot is lebontsák, valamint az említett Szent Imre-oltár eltávolítása nem járt sikerrel
(arról nem is beszélve, hogy a templom barokk boltozatát sem lehet nyilván elbontani), viszont így a „barokktalanítás” nem is következetes. Megfontolandó lenne az említett berendezési tárgyak visszahelyezése, hiszen az épület értékét épp az egymásra rakódó évszázadok adják.
A szentélybe új szembemiséző oltár került, a templom négy rózsaablakát az olaszországi Volterrából hozatott, üvegre kasírozott fehér alabástrommal „üvegezték” be.
A tervezők a falba karcolva visszaidézték a templomból az apátságba vezető egykori ajtót, amit Erdődy püspök idején falaztak be. A mára elpusztult apátság első helyisége épp a könyvtár volt, a falfülkében a polcokat tartó vésetek is előkerültek a mostani feltáráskor, ezeket is helyreállították.
Az elpusztult apátság helyén a 19. században kőedénygyár épült, ennek egyik fennmaradt épületének átalakításával jött létre az új látogatóközpont. Az épület igazi telitalálat, tisztelettel és szellemesen idézi fel a templom homlokzatát.
