Tele a világ munkára fogott darukkal: 2060-ra megduplázódhat a világ épített környezete, ha a jelenlegi trend folytatódik. Ez olyan léptékű növekedést jelent, mintha hetente épülne fel egy Párizs méretű vagy havonta egy New York méretű város, ez jól szemlélteti, mekkora hatása van az építészetnek a környezetre. A fenntarthatóság ezért kikerülhetetlen kérdés, de nem elég az új épületekkel foglalkozni, a klímacélok eléréséhez a meglévő épületállomány átalakítása is elengedhetetlen. Erről beszélgettünk dr. Bartha-Horváth Bálint senior fenntarthatósági tanácsadóval, aki szerint a jövő építészetében óriási szerepe lesz a felújításoknak, az új anyagoknak és a körforgásos gazdaságnak.
Miért olyan aktuális most ez a kérdés? Csak azért, mert közeledik a klímacélok határideje, vagy inkább azért, mert lassan totálisan „beépítjük” a Földet?
Alapvetően azért, mert az építészet mindenhol jelen van az életünkben. Gondoljunk bele, pár éve jelent meg az a kutatás, amely szerint a globális épített környezet tömege már meghaladja a Föld teljes biomasszáját.
Vagyis ha minden betont, téglát, aszfaltot és építőanyagot összeadunk, az már többet nyom, mint az összes fa, növény és élő anyag együtt.
Ez jól mutatja, mennyire dominánssá vált az ember által épített világ. Bárhol járunk a világban, azt látjuk, hogy folyamatosan építenek, felújítanak. A fő kérdés az, hogy építsünk-e újat, vagy inkább felújítsunk, óriási szükség van ugyanis az utóbbira. Érdekes tapasztalat, hogy amikor utazom, a világ szinte minden pontján darukat látok, mindenhol építkeznek. Közben az új épületekről gyakran úgy beszélünk, mint hiper-szuper fenntartható házakról, ami önmagában jó dolog. Csakhogy ezek az új épületek az európai épületállománynak alig néhány százalékát jelentik. A valóság az, hogy a jelenlegi épületeink nagy része 2050-ben is állni fog. Márpedig a globális és az európai uniós klímacélokat is 2050-re fogalmazták meg. Ha a meglévő épületállománnyal nem kezdünk semmit, akkor ezeket a célokat egyszerűen nem fogjuk tudni elérni.
Ennyire fontos az építőipar a fenntarthatóság szempontjából?
Elég, ha megnézzük, hogy az európai építőipar mekkora erőforrás-felhasználással jár: az összes felhasznált alapanyag mintegy felét, az energiának nagyjából felét, a víznek pedig az egyharmadát veszi igénybe, és a hulladéktermelés, valamint az üvegházhatásúgáz-kibocsátás jelentős része is ehhez az ágazathoz köthető. Éppen ezért az építészetet mindig teljes életciklusban érdemes vizsgálni: a nyersanyag kitermelésétől kezdve az épület megépítésén és használatán át egészen addig, amikor az végül hulladékká válik.
Most sok minden inkább az új építkezéseket ösztönzi. Nincs ebben ellentmondás?
Az új építés ösztönzése elsősorban gazdasági cél. Az építőipar az egyik legerősebb gazdaságélénkítő ágazat, gyakorlatilag egy „őságazat”: az emberek mindig laktak valahol, és mindig építkeztek. A probléma inkább az, hogy miközben világszerte építkezünk, közben lakhatási válság van rengeteg nagyvárosban. Ez nem csak magyar jelenség. Sokszor szeretjük azt mondani, hogy nálunk van lakhatási válság, de a valóság az, hogy ez európai nagyvárosokban alapvető probléma. Hollandiában is ugyanígy van. Az ott tanuló fiataloknak sokszor nem is a tandíj a legnagyobb gond, hanem az, hogy mennyibe kerül a lakhatás.
Ha mindenki beszél erről a problémáról, mi hozhat mégis áttörést? Mi ösztönözheti a körforgásos gazdaság felé való elmozdulást?
Az egyik fő gond az, hogy nincsenek igazán erős gazdasági ösztönzők. A körforgásos gazdaság ott működik igazán jól, ahol erőforrás-szűkösség van, vagy ahol az új alapanyag túl drága. Az építőipar viszont jelenleg tele van olcsón hozzáférhető erőforrásokkal. Van az elsődleges erőforrás – amit frissen kitermelünk –, és van a másodlagos, amit újrahasznosítunk.
Sok iparágban már régen rájöttek, hogy a másodlagos erőforrások használata hatékonyabb.
Az egyik kedvenc példám az alumíniumipar. Már a kilencvenes évek elején felismerték, hogy sokkal energia- és költséghatékonyabb az alumínium újrahasznosítása, mint az új kitermelése. Ezért működik ma is jól az alumínium visszagyűjtési rendszere. Az építőipar viszont még nem jutott el idáig. Egy fejlesztőnél tartott előadás után beszélgettem egy építésszel, aki azt mondta: nem akar maga ellen beszélni, de Európában már inkább felújítani kellene, nem új épületeket építeni. Különösen az irodák esetében vált hangsúlyossá ez a kérdés. A Covid óta a munkavégzési szokások átalakultak, a hibrid működés elterjedése pedig Budapesten is érezhetően hatással volt az irodapiacra, ahol 10 százalék feletti üresedési ráta alakult ki. Véleménye szerint az iparág egyik fő kihívása, hogy hagyományosan működik, és nehezebben reagál ezekre a változó igényekre, ezért sokszor a bevált, korábbi mechanizmusokhoz ragaszkodik ahelyett, hogy rugalmasabb megoldásokat keresne.
De mondok egy érdekes példát: Amszterdamban építettek egy ideiglenes bírósági épületet, de nem hagyományos módon. Az egészet modulárisra tervezték: előre gyártott elemekből rakták össze, mint egy LEGO-t. Amikor már nem volt rá szükség, nem lebontották, hanem szétszerelték, és több mint száz kilométerrel arrébb újra felépítették. Az egész projekt majdnem nullszaldós volt, de a fejlesztők szerint megérte, mert megmutatta, hogy az épületek jövője lehet a szétszerelhetőség és az újrahasználat. Amikor pedig ez lesz az általános építészeti gyakorlat, nekik már lesz benne tapasztalatuk.
Az alumínium példájából kiindulva: mikor kényszerül változásra egy iparág? Amikor már túl nagy a baj?
Sokszor igen. Amíg egy rendszer működik és gazdaságilag megéri, addig nehéz változást kikényszeríteni. Vegyük például az építőipar alapanyagait. A betonhoz szükséges anyagok – homok, kavics – viszonylag könnyen hozzáférhetők. Nem olyan szűkösek, mint mondjuk egyes ritkaföldfémek. Hasonló a helyzet a műanyaggal is: a technológia sokszor már létezik az újrahasznosításra, de az új alapanyagból gyártani még mindig olcsóbb. Amíg ez így van, addig a gazdaság a régi megoldásokat fogja választani.
Ha már az alapanyagokról beszélünk: milyen alternatívák léteznek?
A jelenlegi építkezések jelentős része vasbeton szerkezetekre épül, ami klímaszempontból az egyik legrosszabb megoldás. Az acélgyártás például a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás 4–5 százalékáért felel, a cementgyártás szintén körülbelül ugyanennyit tesz ki.
Ez azt jelenti, hogy csak az épületszerkezetekhez szükséges anyagok előállítása közel 10 százalékát adja a globális kibocsátásnak.
Léteznek azonban alternatívák. Az egyik kedvenc példám a faalapú építkezés. Nem a hagyományos értelemben vett faépületekről van szó, hanem korszerű kompozit anyagokról, amelyekben a fát más anyagokkal kombinálják, hogy statikailag és tűzvédelmi szempontból is megfelelőek legyenek. Míg a régió több országában, Csehországban, Ausztriában vagy Lengyelországban már szélesebb körben alkalmazzák a faalapú szerkezeteket, Magyarországon ezek egyelőre kevésbé váltak általánossá, ugyanakkor jelentős fejlődési potenciállal bírnak.
Korábbi munkám során láttam egy holland városháza épületet, amelyben meglepően sok fa szerkezeti elemet használtak: lépcsőket, födémeket, tartószerkezeteket is. A bejáráson valaki viccesen megjegyezte, hogy a magyar tűzvédelmi hatóság valószínűleg „szenteltvízzel locsolná” az épületet, annyira szokatlan nálunk egy ilyen mértékben fa alapú szerkezet. A fa egyébként klímaszempontból különösen kedvező, mert a fák növekedésük során szén-dioxidot kötnek meg a légkörből, így az ilyen épületek karbonlábnyoma alacsonyabb lehet.
De megvan ehhez a szükséges szakértelem és szakembergárda?
Ez valóban fontos kérdés. Amikor iparági átalakulásokról beszélünk, sokan attól félnek, hogy munkahelyek szűnnek meg. Itt azonban nem erről van szó. A szakemberek többsége átképezhető lenne. Egy építész például azt mondta nekem: a meglévő épületállomány felújítása akkora feladat lenne Európában, hogy az évtizedekre lekötné az építőipari kapacitásokat. Tehát nem arról van szó, hogy ne lenne munka – inkább arról, hogy más típusú munkára kellene átállni, és ehhez képzésekre lenne szükség.
Van már olyan projekt, amely Magyarországon is ezt az irányt mutatja?
Igen, vannak kezdeményezések. Az egyik példa egy magyar vállalkozás, az Equinox, amely CLT-ből (cross-laminated timber, keresztlaminált mérnöki fa) épített házakat. Ezek egyelőre lakóépületek, nem többszintes irodaházak, de jól mutatják, hogy a technológia már jelen van Magyarországon is.
Egy épület fenntarthatósága nemcsak az anyagoktól függ, hanem a működésétől, sőt még az újjászületésétől is...
A fenntarthatóság egyik kulcsfogalma a beépített karbon. Ez azt jelenti, hogy egy épület élettartama során mennyi szén-dioxid-kibocsátás keletkezik az alapanyagok előállításától a kivitelezésen át egészen a bontásig. Erről sokáig kevesebb szó esett, mert inkább az épületek üzemeltetési energiafogyasztására koncentráltunk. Pedig előfordulhat, hogy ha lebontunk egy régi házat, és építünk egy új, energiahatékony épületet, akkor
évtizedekbe telik, mire az új épület ledolgozza azt a karbonterhelést, amit a bontás és az újjáépítés okozott.
Londonban egy építészeti túrán például azt hallottam, hogy van olyan régi épület, amelyet ezért nem bontanak le: a számítások szerint 40–50 év kellene, hogy az új épület kompenzálja a bontás és az építés karbonköltségét. Ezért sokszor már önmagában az is fenntartható döntés, ha megtartjuk és felújítjuk a meglévő épületet.
Magyarországon most sok műemlék-felújítás zajlik. Ezek hogyan illeszkednek ebbe a szemléletbe?
Ez egy érzékeny kérdés. Nem vagyok építész, de sok építész között képviselek egy olyan nézőpontot, amely különbséget tesz valódi felújítás és az annak tűnő új építés között. Előfordul például, hogy egy épületből gyakorlatilag mindent lebontanak, csak a homlokzatot támasztják ki, és mögé építenek egy teljesen új házat. Ilyenkor már nehéz felújításról beszélni. Ugyanakkor ha egy szerkezetet nem bontunk le, hanem megőrizzük és felújítjuk, az már önmagában fenntarthatóbb megközelítés, mint a teljes újraépítés.
A felújításokon belül is lehetnek különbségek. Például az újonnan felhasznált anyagokat honnan szerezzük be, mekkora a karbonlábnyomuk, milyen energiával gyártották őket. Volt olyan projektünk, ahol a betonacél nem Magyarországról érkezett, hanem egy szomszédos országból, mert ott megújuló energiával gyártották, így a teljes karbonlábnyoma kedvezőbb volt. Összességében azt tanácsolom, hogy gondolkodjunk az épületek teljes életciklusában: mennyi erőforrást használunk fel, mennyire tartósak az épületek, és képesek vagyunk-e a meglévő épületállományt új funkciókkal és korszerű technológiákkal tovább használni ahelyett, hogy folyamatosan újakat építenénk. Ez a szemléletváltás az, amely valóban jelentős hatást tudna elérni az épített környezetben.
Nyitókép: Nagy Jácint
