Ifjabb Mitchell „Micky” Wolfson a tárgyak, az építészet és a kollektív emlékezet határterületein mozgó, nemzetközi hírű műgyűjtő és gondolkodó. Leginkább a Miami Beachen és Genovában alapított intézményei révén ismert, de ő maga nem szereti a „múzeum” kifejezést – inkább „dokumentáriumokról” beszél, hiszen számára a design olyan nyelv, amely olvasható, rendszerezhető és értelmezhető. Magyarországi és erdélyi útja során – amelynek állomása volt a Budai Vár és a Szent István-terem is – Wolfson olyan nyíltsággal beszélt, amely jól tükrözi a módszerét: figyeljünk alaposan, nevezzük meg, amit látunk, és gondoljuk végig, mit szeretne egy hely megőrizni önmagából. Beszélgetésünkben az identitás és a „propaganda” kérdéseitől kezdve az építészet kollektív szerepén át saját gyűjteményei születéséig és azok oktatási küldetéséig vezetett bennünket.
Wolfson úr, most érkezett a Budavári Palotából, és járt a Szent István-teremben is. Mint láthatja, körülöttünk építkezések zajlanak. Tudna mondani pár szót az itt szerzett benyomásairól?
Úgy látom, egy háború utáni, új identitást igyekeznek rávetíteni egy olyan épületegyüttesre, amely sosem veszett el teljesen, csak súlyosan megsérült. A palota számomra az ország tükörképe. Amit itt látunk – ahogyan bánnak ezzel az épülettel, és ahogyan az országgal is – egyszerre mesél ambícióról, tragédiáról és arról, miként próbálják újrateremteni a nemzeti emlékezetet.
Mit gondol, mi lehet a magyar kulturális emlékezet megerősítésének legjobb módja?
Nem ismerem elég mélyen az Önök országát ahhoz, hogy erre biztos választ adjak. De ha pusztán esztétikai szempontból nézem,
amit itt létrehoznak, az rendkívül erőteljes.
Érzékelem az emberek bevonódását is, ami egyben kissé provokatív: nagyon határozott szándék mutatkozik az identitás újjáépítésére. Van, aki ezt talán túl erőszakosnak látja. De a cél egyértelmű – hogy az új identitás ne vesszen el ismét. Ez természetesen politikai kérdés is, de mindenekelőtt döntés – a kormány döntése.
Az üzenet pedig ez: a magyarok tudják meg, mi Magyarország – nemcsak, hogy mi volt, hanem hogy mi lesz.
És igen, a palota maga, valamint a kiállítás is propaganda. Csakhogy én a „propaganda” szót új értelemben használom: számomra mindez pozitív, népszerű és előremutató.
Azt látom, hogy valóban a nemzeti identitás újjáépítésén dolgoznak.
Megnéztem a Szent Korona másolatát is. Feltűnt, ahogy a magyar látogatók szinte templomi áhítattal álltak előtte, mozdulatlanul. Megkérdeztem az idegenvezetőt: „Mi történik ezekkel az emberekkel?” Azt felelte: „Nem érti. Ez a Szent Korona – az a tárgy, amely a nemzet egységét képviseli.” Az emberek nem csupán nézik, hanem olvassák.
Kiolvassák belőle szüleik, nagyszüleik, dédszüleik történetét – még azokét is, akiket személyesen sosem ismerhettek. Ez a korona az identitásuk.
Ha már az identitásról beszélünk – az építészet is képes formálni azt. Hogyan hatott Önre a magyar építészet most, itt, a látogatása során?
Tegnap este a Párisi Udvarban jártam. Olyan hely ez, amely még Otto Wagner legmerészebb épületeihez képest is szinte őrültnek tűnik, ugyanakkor tele van ambícióval. Itt a tárgyak – a tárgyak nyelve – mondják ki az igazságot. Nem tudom, mások hogyan olvassák mindezt, de a magyar kultúrát valójában csak a magyarok értik igazán, hiszen a nyelvük kizárólag az övék. De engedjen meg egy történetet – egy régi, szinte tündérmesét. Készen áll rá?
Figyelek!
Egyetemi éveim alatt, a Princetonon volt egy professzorom, aki egy teljes félévet szentelt az európai civilizáció történetének. Ő Richard von Coudenhove-Kalergi követője volt, vagyis az európai föderáció híve, nem pusztán a közös piacé. Akkoriban találkoztam Habsburg Ottóval is, akit ez a téma szintén foglalkoztatott. Egyszer megkérdezte tőlem, elmennék-e vele Ausztriába. Amikor igennel feleltem, így folytatta: „Szeretne találkozni az édesanyámmal?” Én döbbenten kérdeztem vissza: „Önnek van édesanyja?” – „Természetesen, mindenkinek van” – felelte mosolyogva. Majd hozzátette: „Ő az osztrák császárné. Most kolostorban él. Ha szeretné, megszervezem a látogatást.”
És így történt, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy teát iszom az osztrák császárnéval.
Rengeteg kérdést zúdítottam rá, mire ő így szólt: „Wolfson úr, kérem, legyen csöndben. Százéves vagyok, és nem bírom ezt a sok kérdést.” Ott, akkor ért véget a beszélgetésünk.
Egy másik alkalommal a kollégiumi szobatársam, George Cooper hívott meg hétvégére a családjához New Yorkba. A szülei egyetemi tanárok voltak. Egy vacsorán George édesanyja így fordult hozzám: „Micky, szeretném, ha találkozna egy barátunkkal – Horthy Miklós admirálissal.” Meglepődve kérdeztem vissza, jól hallottam-e. Amerikai fiatalként semmit sem tudtunk róla. De természetesen illedelmesen köszöntöttem: „Örvendek, Horthy admirális úr.”
Mikor járt először Magyarországon?
1958-ban. Akkoriban a Gödöllői Királyi Kastély éppúgy romokban állt, mint a Budai Vár. Ma már gyönyörű múzeumként látogatható. A minap végigjártam a gyűjteményt, darabról darabra, és teljesen lenyűgözött az újjászületés, amit tapasztaltam. Szégyelltem is kicsit, hogy korábban nem hallottam erről a kiállításról, ugyanakkor büszkeséggel töltött el, hogy mindezt sikerült ilyen színvonalon megújítani.
Más interjúiban említette, hogy gyűjtőként mindig a tárgy mögötti koncepció érdekli. És mi a helyzet az építészettel? Ön hogyan „olvassa” egy épület üzenetét?
Az építészet számomra a kollektív tudat kivetülése, annak kézzelfogható megtestesülése.
Magyarország öröksége a tárgyak nyelvén szól – ez teszi láthatóvá a közös emlékezetet. És a tárgyak mindig a valóságot tükrözik vissza.
Gyűjteményének egy részét a Floridai Nemzetközi Egyetemnek (FIU) adományozta. Miért döntött így?
Részben anyagi okokból, részben pedig azért, mert mindig is szerettem a dolgokat kronologikusan dokumentálni. Az egész gyűjteményt azonban nem adtam át, csak nagyjából a hatvan százalékát.
Megvásárolták Öntől?
Nem. Az épületet eladtam nekik, de a gyűjtemény hatvan százalékát odaajándékoztam – természetesen szigorú szerződésben rögzítve a feltételeket, hogy biztosan azt tegyék vele, amiben megállapodtunk. Ugyanezt a modellt követtem Genovában is, az ottani Dózsepalotával (Palazzo Ducale). Ott a gyűjtemény felét adtam át, kikötve, hogy az épületet továbbra is erre a célra használják. A palotát egy regionális magánalapítvány tartja fenn, nem a város – ez volt számomra a garancia a folytonosságra.
Ezek a gyűjtemények oktatási célt is szolgálnak?
Természetesen. Mindkettő kifejezetten oktatási küldetéssel működik.
Éppen ezért hívom őket inkább „dokumentáriumnak”, nem pedig múzeumnak.
Ezzel a kifejezéssel először Magyarországon találkoztam – a Kassák Múzeumban. Az a kiállítás zseniális volt, és a koncepcióját a legkorszerűbbek közé sorolom.
Tizenöt évig tanítottam építészettörténetet egyetemen, ezért pontosan értem, mire gondol. Úgy tudom, a Floridai Nemzetközi Egyetemen – Miami Beachen, ahol Ön is él – szintén tanítják ezt a tárgyat. Hogyan épül be az Ön gyűjteménye az oktatásba?
Az egyetem valamennyi kara használja, még az örökségkutatók is, mert a gyűjtemény szerintük kiváló példát nyújt a műemléki épületek megőrzésére. Maga az épület is történeti érték, arányaiban európai léptékű, a környezete pedig szintén ehhez méltó. Nem véletlen, hogy drága, de éppen emiatt kiemelten fontos megőrizni.
Ha mégis ki kellene emelnie egy kedvenc tárgyat a gyűjteményből, melyik lenne az?
Egyet sem tudnék kiemelni. A gyűjtemény számomra egy hatalmas mozaik, amelyben minden darab a maga helyén fontos. Ráadásul a tárgyak hét nyelven „szólnak”: németül, hollandul, angolul, olaszul, japánul, a szláv nyelveken – főként oroszul – és keltául. Olyan női és férfi alkotók munkáit állítom ki, akik 1885 és 1945 között voltak aktívak.
A kollégái beszélik is mindezeket a nyelveket?
Igen, de közben változások is történnek. Újabb francia anyagot például már nem szerzünk be, mert a gyűjtők körében kevésbé népszerű, és ebben a témában a nagy kanadai és amerikai múzeumok amúgy is verhetetlenek.
Ezért a figyelmem új irányok felé fordult: a gyarmatosítás, a fasizmus és a patriotizmus kérdésköreihez.
Jó példa erre Bretagne, amely a saját identitását a nyelvén keresztül igyekszik a legerőteljesebben kifejezni.
Mikor döntötte el, hogy történelmi jelentőségű tárgyak gyűjtésének szenteli magát?
MW: Valamikor a hatvanas években kezdődött. De soha nem tartottam magam klasszikus értelemben vett gyűjtőnek. Inkább megőrzőnek.
Nem „gyűjtöm” a tárgyakat, hanem megőrzöm őket, hogy a jövő nemzedékei számára is mesélhessenek.
Az életem során valójában csak három dologra vágytam igazán. Minden más könnyen jött, és könnyen el is engedtem, mert soha nem éreztem rájuk valódi szükséget.
Az első egy kastély volt – ahogy minden amerikai kisfiú álmodik róla. Nem számított a kora, végül a genovai Mackenzie-kastély lett az enyém, amelyet 1897 és 1913 között építettek, és a maga nemében az utolsók közé tartozik.
A második vágyam egy saját vasúti kocsi volt. Az Olasz Déli Vasúttársaság elnöke biztosított számomra egyet, amely később filmek révén vált ismertté: többek között Tony Curtis és Marilyn Monroe is forgatott benne.
A harmadik pedig egy oktatási központ létrehozása volt – ez valósult meg a Wolfsonianban, amely ma a Floridai Nemzetközi Egyetem részeként működik.
Az interjút az MMA-MMKI kutatója készítette.
Nyitókép: Micky Wolfson portréja (Fotó: Kaiser Ákos).
