A kalákázás nemcsak közös építésről, közösségépítésről, tanításról, tanulásról, alkotásról és alakulásról szól, hanem még ezeknél is jóval többről. Ezt mutatja be a Pesti Vigadóban most megnyílt Kalákázni jó! című kiállítás.
„Ami közös, az nem kopik” – mondta egyszer egy öreg székely mester, miközben a borvíz medrébe illesztett fagerendákat igazgatta társaival. Nem sietett. A mozdulatai pontosak voltak, de bennük volt minden év, mely munkával telt, minden mozdulat, mely alkotott, és minden kéz, mely előtte ott dolgozott, és mely majd utána teszi ugyanezt.
Kalákában lenni létállapot.
Egy közös, szerves létezésé. Melyben szívek dobbannak együtt.
A Pesti Vigadóban most megnyílt Kalákázni jó! című kiállítás a Kárpát-medencei Fürdő- és Közösségépítő Kaláka 25 évét mutatja be – és mint igazi születésnapi ünnephez illik, a negyedszázados történet emlékkönyve gazdag, megható, elgondolkodtató, könnyesnevetős, múltban gyökerező és a jövőre iránymutató. A térinstallációk, a közösen összegyűjtött tárgyak és filmek, a fürdők újraálmodott világának pillanatfelvételei nemcsak a szemet igézik, hanem a szívet is. Mert amit ez a kiállítás felmutat, az a közösen végzett alkotásban rejlő gyógyító erő, jelesül, hogy amikor jó emberek összegyűlnek, hogy tegyenek valamit együtt, akkor nem csupán a táj változik, hanem ők maguk is.
A Székelyföldi Fürdő- és Közösségépítő Kaláka 2001-ben indult útjára a népi fürdők felújításával Erdélyben, Székelyföldön, később az élő fűzépítéssel Erdélyben és Magyarországon, de az Ars Topia Alapítvány szervezésében évente megrendezett kalákák célja ennél messzebbre mutat:
a kulturális értékmegőrzés mellett a közösségépítés és a régiófejlesztés is fontos eleme az immár több ezer önkéntest mozgató törekvésnek.
A kaláka mozgalomból aztán számos, a táji örökség megőrzése érdekében induló kezdeményezés csírázott ki, melyek közül az egyik legjelentősebb a Kós Károly-i örökséget tovább vivő Sztánai Műhely, de a Magyar Kertörökség Alapítvány által a hazai történeti kertek megóvása érdekében elindított önkéntességi mozgalom is a Herczeg Ágnes tájépítész neve által fémjelzett önkéntes közösségben gyökerezik.
A kaláka szó ősi, mégis élő. Jelentése: közös, önkéntes, egymást segítő munka. Erdélyben és a magyar falvakban nem kellett hozzá program vagy pályázat – csak tudás, idő és szándék. Ha valakinek házat kellett rakni, kútból vizet húzni vagy fürdőt újítani, nem volt kérdés, hogy jönnek-e a többiek. Jöttek. Mindig. Lapáttal, gereblyével, elemózsiával – nem egyszer hegedűvel – hiszen
nem csupán a munka esik jól kalákában, de a mulatság is társaságban az igazi.
Az Ars Topia Alapítvány által életre hívott fürdőépítő kalákák ebből a szellemből táplálkoznak. Egy elfeledett tudást hoznak vissza – nem pusztán az ásványvizek és borvizek gyógyító hatását illetően, hanem azon ősi bölcsesség nyomán, hogy táj és ember csak együtt újíthatják meg egymást. Így eshetett meg, hogy Csíklázárfalva népi feredőjének felújítása óta több tucat fürdő született újjá – nem luxusberuházásként, hanem szeretetmunkával. Fából, kőből, sárból – közös akaratból és összefogásból.
A székelyföldi fürdők világa valaha a mindennapok része volt. A gyógyvizek köré életek szerveződtek: ünnepek, gyógyulások, találkozások, életfordulók, rituálék.
A történelmi viharok azonban szétszaggatták ezeket a szálakat, és az újrakötést most emberi kezek végzik, kalákákban,
hogy a források újra csobogjanak, a fű ismét nőjön, a fák megint hajladozzanak – és vele hajoljon az ember is. Hajoljon mélyre, amiként a búzakalász is teszi, minél érettebb.
A kaláka nemcsak kézműves tudást ad át, hanem közösségi mintát is. Az épített fürdők, fűzkunyhók, rakott kádak és zöld falak mögött történetek peregnek, egyéni pillanatok, kollektív élmények meséi, egyszervoltholnemvoltjai, tábortüzekkel, sokat próbált szerszámokkal, népdalokkal, ismeretlenekből lett ismerősökkel, megérkezésekkel, hazatalálásokkal, befogadással, beavatással – szeretettel és békével.
Mert a kaláka nem határidőről szól, hanem kapcsolódásról.
A fizikai munkában elcsitul a külső zaj és megnyílik valami mélyebb réteg – ahol már nem az számít, kik vagyunk és honnan jöttünk, hanem csak az, hogy ott vagyunk. Részt veszünk. Adunk valamit magunkból. A kalákázás, melyet Salamin Ferenc, a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozatának vezetője a legmagasabb rendű művészetnek nevezett köszöntő beszédében, nemcsak szociális, de ökológiai tett is. Aki részt vesz benne, az nemcsak újraépít valamit, hanem másként kezd viszonyulni a tájhoz. Immár nem használja, hanem együtt él vele.
A kalákákban felnövekvő új generációk számára a fenntarthatóság már nem kampány, hanem tapasztalat, tudás.
Ismeret arról, milyen az, mikor egy fűzfa élő szerkezetté válik, és milyen érzés, mikor egy forrást megáldanak. Mert a kalákázók számára a természet szent, az anyag áldott, a munka szükségképpen imává lesz, amint a táj pedig hazává. Turi Attila, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke úgy fogalmazott a megnyitón: a kalákában nem önmagunkat találjuk meg, hanem egy közösséget, melyben meglátjuk arcunkat.
Az önkéntesek által létrehozott, szeptember 10-ig látogatható tárlat egy vándorkiállítás része, mely minden évben bővül: a résztvevők által folyamatosan gyűjtött anyagok, fényképek, eszközök, dokumentumok és élmények éppen akként épülnek be a válogatásba, amiként emlékeink fonódnak egymásba az észlelés retinája mögött: természetesen, kérdés nélkül, hangulatok és érzések mentén, tettek és eredmények következményeként. Amiként Proust madeleine-je visszaidézi a gyermekkort, úgy simogatják a Pesti Vigadó befogadó, városi terébe a térinstallációk a népi fürdők világát, kövekkel, vízmotívumokkal, fából készült szerkezetekkel, tábortűz-installációkkal, útjelző táblákkal, tervrajzokkal, farönkökkel, szerszámokkal és fotókkal – cipekedésekről, nagy nevetésekről, közös sikerekről, leküzdött nehézségekről, kaláka gyermekekről, szárba szökkent szerelmekről, újraélesztett közösségekről.
A Kalákázni jó! kiállítás olyan időkapszula, mely nem a múltba zár, sokkal inkább a jövőre nyit, benne egy lehetséges társadalom képe rajzolódik ki, melyben az együttműködés gyakorlat, az alázat modus vivendi, a tenni akarás levegővétel az ég kék sátra alatt. S talán ez a legnagyobb tanítása: hogy
a világ nem rajtunk kívül kezdődik, hanem bennünk.
És ha változtatni akarunk, a legjobb, ha azt együtt tesszük. Így, amit létrehozunk, az több lesz, mint mi magunk. A kaláka gyógyít. Gyógyítja a Kárpát-medencét, a tájainkat, a léptünk nyomát és gyógyít minket is. És mint alkotás, talán egy hajszálnyival közelebb vihet minket a Teremtőhöz, ami, lássuk be, nem kis dolog. Közel lenni a másikhoz – az sem kis dolog. Amiként Herczeg Ágnes vallja: „nem vagyunk egyedül, mert van Istenünk, van hazánk, ... van közösségünk és van jövőnk”.
Ahol kaláka van, ott szeretet van. Henry Ford mondta: „Ha összejövünk, az a kezdet, ha összetartunk, az a haladás, ha összefogunk, az a siker”. És valóban, nem siker az, hogy 38 helyszínen 410 napig 2621 önkéntes dolgozott? Nem siker az, hogy 1048 pár gumicsizma került használatba, 2097 szalmakalap dacolt nappal, széllel és esővel, 39000 darab szög veretett be a helyére, és ebből mindösszesen 390 ment mellé? Nem siker az, hogy 6 erdélyi tájfelmérés, 33 medence és 16 fűzépítmény van az eredmények listáján? Nem győzelem az, ha Tündérek és Óriások földjévé válik ismét a táj, a haza, eredetmondáink, kollektív történeteink szent birodalma?
Nem varázslat-e a teremtés, az alkotás – a tájban, a tájjal, a tájért, a táj által és azt tisztelve, szeretve, megfigyelve?
Nem csoda-e a képzelet mint az alkotás kezdete, George Bernard Shaw után szabadon, hogy aztán elképzeljük, amire vágyunk, majd akarjuk, amit elképzeltünk, végül megteremtjük, amit akartunk?
Kalákázni jó, együtt dolgozni, imádkozni, alkotni: szent jogunk és kötelességünk. A Kárpát-medencében és bárhol a világon. Közel lenni a másikhoz: ajándék, a tájat hazaként szeretni, szüntelen kapcsolódás és emberségünk talán legistenibb törekvése.
Élő anyaggal dolgozni, élő anyagból építkezni maga a teremtés, melynek során az alkotás nem romlik az idővel, ellenkezőleg: nő, fejlődik, változik.
A Pesti Vigadó kiállítása, akár oázis a sivatagban, olyan értékekről mesél, melyeknek éppen híján vagyunk. És melyekre éppen most (is) nagy szükségünk van. Amiként Friedrich Schiller írta: „Az embernek, mert célja nagy, Hát kell a másik ember, Csak szépen összefogva hat; Sok víz hajtja a malmokat, Sok cseppből áll a tenger.”
