Wagner Gyula nem tartozik a legismertebb építészeink közé, ám valamiben biztosan kiemelkedik a hazai mezőnyből: a börtönépítészetben. A 173 éve született építészre a Mosonyi utcai toloncház történetével emlékezünk.
A világ gyorsan változik, és nem volt ez másképp a 19. században sem. A magyarországi iparosodás felgyorsulásával a városi törvényhatóságoknak azzal kellett szembenézniük, hogy éves szinten több ezren érkeztek szerte az országból a fővárosba, hogy szerencsét próbáljanak. Sokan közülük kapcsolatrendszer, lakhatás és konkrét elképzelés nélkül jelentek meg, gyakran a gyerekeket is magukkal hozva, és nem voltak ritkák azon alakok sem, akik nemcsak a lehetőségeket, de a bajt is keresték.
A nem budapesti illetőségű és a városban nem kívánatos személyekkel való elbánás, azaz az illető saját községébe történő visszatoloncolásának alapját sokáig az 1851-es helytartói rendszabály, majd egy 1885-ös szabályzat adta, mely egészen a II. világháborúig releváns maradt. Ez kimondja, hogy kitoloncolható a nem helyi illetőségű csavargó vagy kolduló, de olyan, a hatóság szerint „a közbiztonságra nézve alaposan gyanús” személy is, akinek nincs lakhatása és rendszeres bevételi forrása. Akadt, akit kényszerútlevéllel bírtak távozásra, de adott esetben a rendőri kíséret is bevethető volt.
Gyakran persze már azzal is gond adódott, hogy az adott illetőt melyik községbe toloncolják vissza, ráadásul igyekeztek különbséget tenni a menthetők és menthetetlenek között is, így nem csoda, hogy gyakoriak voltak a „visszatérő vendégek” –
pedig a rendelkezés lényege a bűnmegelőzés lett volna.
Az I. világháborúig évente 7500-9000 személy fordult meg ebben a rendszerben, később ez a szám lényegesen lecsökkent, de a háború és a trianoni békediktátum menekültügyi következményei csak tovább bonyolították a helyzetet.
A toloncok ideiglenes elhelyezésére mindenesetre helyet kellett találni. Ez sokáig nem állt rendelkezésre, a legrégebbi ideiglenes tolonclak a Keleti pályaudvar helyén volt, de az 1880-as évekre szükségessé vált egy állandó intézmény létrehozása.
Alkalmasabb embert ennek megtervezésére nem is találhattak volna Wagner Gyulánál,
aki számos magyar büntővégrehajtási épületet jegyzett. Hozzá köthető a Budapesti és Szegedi Fegyház és Börtön, de a Békés, Győr-Moson-Soproni, Hajdú-Bihar, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Tolna, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Tolna és a korábbi Komárom-Esztergom Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetek épületeit is ő jegyezte.
A Mosonyi utcai toloncháznak is otthont adó budapesti főparancsnoksági épület 1888 nyarán nyitotta meg kapuit. A rendőrlaktanya és toloncház mellett szorítottak benne helyet rendőr- és rabkórháznak is. Az épület összesen 500 rendőr és 120 ló befogadása mellett körülbelül 250-450 tolonc és nagyjából 80 rab elhelyezésére volt alkalmas. A korabeli beszámolókban nincs konszenzus a ház befogadóképességéről, az azonban biztos, hogy a hely igencsak szűkös volt.
A komplexum három részre volt osztva: az utcára néző főépületben intézték a hivatali ügyeket, emögött volt az egyszintes fogház –a kisebb kihágásokért, például zsebtolvajlásért elzárt személyek egy részét ugyanis szintén ide irányították –, emögött helyezkedett el maga a kétszintes toloncépület. Az egész épületegyüttest kerítés vette körül, belül fás udvar volt.
A bejelentett itt tartózkodók száma folyamatosan változott, adott esetben akár az 1000 főt is megközelíthette. Naponta érkeztek be kihágók, akár 80-100-an, közöttük számtalan olyan csavargó, aki a budapesti utcák mellett már a toloncházban is közismert személynek számított.
Az újságok számoltak be például olyan toloncról, aki száznyolcvanadjára fordult meg a Mosonyi utcában.
A Magyar Szalon részletes tudósításban jegyzi fel a toloncház épületének berendezését az 1890-es évek végéről. A 20-30 fő befogadására alkalmas termek mellett találunk feleekkorákat is, a „polgári elemek” elhelyezésére pedig kisebb szobákat is fenntartottak; a nőket természetesen a férfiaktól külön helyezték el. A fegyházi életet Dosztojevszkij már a Feljegyzések a holtak házából című könyvében megírta, valószínű, hogy az ő tapasztalata az itteni lakosokéval több elemében is megegyeztek volna. A Magyar Szalon szerint a ház „törzsvendégei” töltötték be rendszerint az adott szobafőnök szerepét.
Külön említést érdemel a gyerekek helyzete. 1901-ben a budapesti letartóztatások fele gyerekeket érintett. Közülük sokan tudatosan azért követtek el kisebb bűnöket, főleg tél idején, hogy rövid ideig ugyan, de a toloncház ellátását élvezhessék. A toloncházi karácsonyi ünnepség részben az ő szórakoztatásukra és gondoskodásukra volt megtartva. Ekkor a gyerekek külső adományokból összeállított ajándékokat is kaptak, de közönség előtt előadott pásztorjátékban is részt vehettek.
Tehát voltak szánt szándékkal visszatérő vendégei is a toloncháznak, ám talán le sem kell írni, hogy a higiéniai körülmények már a korban sem ütötték meg az elvárt szintet. A tudósításokból persze nehéz objektív képet alkotni a toloncház világáról, hiszen az intézmény vezetői által meghívott tudósítók relatíve pozitív képet festettek az házról, míg a megszólaltatott bentlakók már nem voltak ilyen jó véleménnyel. A sajtó előszeretettel cikkezett a ki-kitörő járványokról – gyakori volt például a tífusz –, de a főkapitányság igyekezett ezeket a vádakat tagadni.
Azonban a józan ész is azt sejteti, hogy nem volt nehéz elkapni valami csúnya fertőzést, főleg, ha figyelembe vesszük, mennyi féle személy fordult meg az idő múlásával egyre nagyobb számban a kis, gyakran ablak nélküli helyiségekben. Az 1914-es börtönvizsgálat például tesz tisztasággal kapcsolatos kifogásokat, ám megállapítja:
„Méltán kifogásolható, hogy a fogház és toloncházban a rabok sem törülközőt, sem szappant nem kapnak, s ezek hiánya miatt nem is mosakodnak. Közegészségügyi és tisztasági okokból ez az állapot tűrhetetlen.”
A rabkórházba jutott törülköző, ám termenként csak egy, és hiába a 20-as évek fejlesztési törekvései, a helyzet ekkor sem volt rózsás.
Ahogy az épületegyüttes későbbi története sem az. A II. világháború során a házat zsidók deportálásánál használták, az 1950-es években pedig az ÁVH rendezkedett be, ezt az időszakot egy másik cikkben dolgozzuk majd fel.
Manapság a házak a BRFK Közrendvédelmi Főosztályának, a Nemzeti Szakértő és Kutató Központnak, valamint a Rendőrmúzeumnak adnak otthont.
