Egyáltalán hazatérés az, amikor az otthonodban idegenek laknak, a kabátod egy járókelőn jön szembe, és szinte ugyanúgy éhezel, mint ott, ahonnan megmenekültél?
Mégis milyen felszabadulás az, aminek egyik fél sem örül? Amikor a hosszú szenvedés valahogy nem tud abbamaradni a kínokkal teli raboskodás után? Amikor a megmentő is csak elborzadni tud? Elég megnézni néhány felvételt, amelyet szovjet vagy amerikai katonák készítettek a náci haláltáborokra bukkanva 1945 első hónapjaiban. Na, az ilyen volt.
Az életben maradtak minden emberi méltóságuktól megfosztva kapták vissza a szabadságukat, amivel tízezrek már semmire sem mentek.
Vagy a lágerben szerzett betegségbe haltak bele, vagy abba, hogy a hónapokig tartó éhezés után eszüket vesztve falták be a segítségképpen kapott ételkonzervet. De mi lett a többiekkel? Ezt, vagyis a kitaszítottak hazatérését, az őket körüllengő közhangulatot és a bennük bujkáló érzéseket ismerhetjük meg kicsit szokatlan szemszögből Mayer László levéltáros és Kelbert Krisztina történész-muzeológus kutatásaiból és előadásából.
Miért én maradtam meg?
Kibírni valamit, amibe az ember szerettei, szülei, testvérei, gyerekei, az összes rokona és barátja belehalt, súlyos lelki teher. Miért én maradtam meg? Ez a kérdés marta belülről a legtöbb zsidó holokauszt-túlélőt, ahogy hazafelé tartott a háború után. Sokan hetekkel, hónapokkal a felszabadulásuk után értek csak vissza oda, ahol vagonra rakták őket, hiszen eleinte jártányi erejük sem volt, meg kellett kissé erősödniük, ráadásul a személyszállítás sem állt helyre olyan gyorsan a vasútvonalakon.
A Szombathelyről elhurcolt 3000 zsidó polgár közül alig 300 térhetett csak haza,
ám a fogadtatás, ami otthon várta őket, minden volt, csak meleg és szívélyes nem. A látvány, ami 1945 nyarán az egy évvel korábban deportált szombathelyiek elé tárult, sokkoló volt: a város lebombázva, az utcák és a házak romokban. El lehet képzelni, hogyan festett, amikor a lakóépületek háromnegyedét találat érte, és ezek közül nagyon sok a föld színével vált egyenlővé.
Azonban nemcsak a városkép változott meg, hanem az emberek is kicserélődtek. A nyugati határszélen fekvő Szombathely tele volt idegen arcokkal, menekültekkel. Nos, ide érkezett haza az a néhány túlélő, hogy aztán elbotorkáljon a lakásába, az otthonába, de annál, ami ott várta őket, talán még a lebombázott üres hajlék is jobb lett volna.
Döbbenet, micsoda természetességgel lakták be addigra mások az elhagyott ingatlanokat!
Nem beszélve arról, hogy a megnyugvás mindaddig hiú ábránd volt - még akkor is, ha volt hol lakni -, amíg nem tudtak biztosat minden régen látott családtagról. Akár odavesztek, akár hazatértek.
A visszailleszkedés traumája
Bár a szombathelyi zsidó közösségi ingatlanok - ortodox és neológ zsinagóga, székház - tulajdoni lapjára a háború utolsó hónapjaiban bejegyezték a Kincstárat, ezeket visszakapta a helyi zsidóság. Hogy milyen állapotban, az más kérdés: a zsinagógát meggyalázták, a berendezést tönkretették, ennek ellenére Horovitz József neológ főrabbi megnyitotta az iktatókönyvet, és hivatalosan újra működni kezdett a hitközség.
1945 második felében már 12 házasságról és 4 halálesetről tett anyakönyvi bejegyzést, születésről egyet sem. Egy egész rabbinemzedék veszett oda a háborúban, nem csoda hát, hogy a kevés kivételnek az elképzelhetőnél is nehezebb és traumatikusabb volt a visszailleszkedés, többek között a rájuk sütött "megúszta" bélyeg miatt. Volt vallási vezető, aki feleségét és 11 gyermekét veszítette el a soában, miközben ő túlélte a munkatábort, mást a biztos halál felé tartó vonatról szedtek le, és menekítettek egy budapesti védett házba. Olyan is akadt, aki újranősült, új életet kezdett, vagy elhagyta az országot, mert nem találta a helyét itt többé.
Ellopott otthonok, ellopott életek
A legelső hazatérő áprilisban a munkaszolgálatból megszökő dr. Stadler Ferenc volt, annak a Stadler Izidornak a fia, aki nemcsak vagyonáról volt híres, hanem arról is, hogy abból egész életében segítette, támogatta a rászorulókat. Hiába a múlt, a név, a valaha-volt vagyon, az újrakezdés feladata így sem kisebb, ha az ember tudja, hogy feleségét és kétéves kislányát meggyilkolták. Sikerült rendeznie az életét: újranősült, gyermeke született, és magas pozíciókban dolgozott, ám - miután koncepciós per indult ellene - néhány év múlva Bécsbe menekült.
Hazatért a Fleischer családból egy ikerpár is, akik szintén a munkaszolgálatban töltött hónapokat élték túl, de Szombathelyre érkezve azzal szembesültek, hogy a házukban idegenek laknak, a ruháik és a bútoraik sehol. Ekkor tudták meg azt is, hogy rajtuk kívül senki nem élte túl a famíliából a háborút. Történetük azért különleges, mert nemcsak hogy "saját kezükbe vették az igazságszolgálatást", de ennek nyoma is maradt az utókor számára. Történt ugyanis, hogy az ikerpár jól helyben hagyta korábbi századparancsnokát, miután megtudták, hogy az ezredes is hazatért. Utóbb egyébként mindketten elhagyták az országot, és Izraelben telepedtek le.
Legendás név Szombathelyen Spiegler Elemér, aki több munkaszolgálat után végül a mauthauseni koncentrációs táborból jött haza 1945-ben. A család kámoni házához érve az ajtón lakatot, az ablakokon deszkákat talált, és miután bement, döbbenten szembesült vele, hogy még a falból a szögeket is elvitték. A földön szétszórt szalma, benne hemzsegő poloskák - ennyi volt, ami itt várta.
Maradék erejével besétált a belvárosba, a neológ zsinagógához, és benyitott. A padozatot temérdek irat és fénykép borította, mindaz, amit az összegyűjtött zsidók '44-ben már nem vihettek magukkal. Hosszú kutakodás után rá is bukkant családja egyetlen megmaradt fotójára, amelyet fia azóta is őriz. Spiegler Elemér 2019-ig, 106 éves koráig volt velünk, ő volt a leghosszabb ideig élt magyar holokauszt-túlélő.
Mit jelent hazatérni?
Nem csak megérkezni, inkább talán ezt: hagyni, hogy átjárjon az érzés, amit a szeretteid, az otthonod, az ismerős és ölelő közeg kelt benned rövidebb vagy hosszabb idő után. És a tudat, hogy vártak. A legvágyottabb pillanat, a valódi felszabadítás. Ami elmaradt. Ehelyett újabb hiányok, gondok, problémák, megoldandó helyzetek, és ha másfajta is, de küzdelem várt a visszatérőkre. Akadt azonban, akinek meg sem fordult a fejében, hogy visszamenjen abba a városba, amely kitaszította őt 1944 nyarán.
A csalódottság és a harag sokakat visszatartott ettől, és inkább Németországban maradtak, az amerikai hadsereg kötelékében munkát vállaltak, majd az Egyesült Államokban kezdtek új életet. Vagy más utakat választottak. Olyan is volt, akiről a felszabadítók lemondtak, és bár még élt, utóbb a halottak közül emeltek ki, hogy aztán Svédországban kapjon esélyt a felépülésre és az új életre. Vagy visszajött, de néhány év múlva mégis elhagyta a várost, sőt az országot.
Ahol laktam, oda nem mehettem
Segít megérteni a hazatérők érzéseit Blau Márta visszaemlékezése, akit ugyan édesanyjával együtt visszahozott a vonat Szombathelyre, de őket nem az otthonuk várta, hanem valami egészen más. Mint írta: "milyen szörnyű érzés is volt hazatérni oda, ahonnan elhurcoltak, és hiába keresni azokat, akik nekünk a legkedvesebbek voltak". S amikor az irányt egykori családi házuk felé vették, melyben fogorvosi rendelőt működtettek, ezzel szembesültek: "a Hadnagy utca le van zárva már több mint három hónapja, mert oroszok lakják".
De Weltner Emília történetéből is sok minden kiderült, például az is, hogy nem volt elég a trauma és a magány, jöttek a lakhatási gondok, és az elégtelen segélyezés, az éhezés. "Ott, ahol laktunk, a Szombathelyi Takarékbank épületében, már két család beköltözött, oda nem mehettem." A bankigazgató megkönyörült rajta, de hogyan! "Nem jó szívvel, de kiutalták a cselédszobát." A hazatérőknek jövedelmük sem volt, céltalanul bolyongtak a város utcáin, éhesen. Emílián egy gyerekkori barátnője segített, majd egy orvos tanácsára kapott átmenetileg jobb ellátást, aki a napi egy hitközségi ebéd mellé további élelmet is intézett. Hogy valahogy talpra álljanak, a szomszédoktól, ismerősöktől kértek egy-egy lábast, hiszen mindenüket széthordták.
A legtöbben azt gondolták: sosem jönnek vissza.
Aki mégis hazajött, önmaga számára a bűntudat kiapadhatatlan forrása, míg a városnak kolonc lett. Az a néhány tizenéves, aki túlélte a táborok megpróbáltatásait, akár könnyebb helyzetben is lehetett volna az idősebbekhez képest. Őket azonban - ha folytathatták az iskolát - szeptemberben a klasszikus, tanév eleji feladat várta: „írd le legkedvesebb nyári élményedet!”
Nos, ha a cikk eleinte a haláltáborokból hazatérő zsidókról is szólt, most már nem csak. Ez végül rólunk szól.
