Egy múzeum, amelynek a legnagyobb sikere az lenne, ha egyszer teljesen kiürülne. Az UNESCO új virtuális tere a világ minden tájáról származó ellopott műkincseket gyűjti össze, hogy láthatóvá tegye őket, és növelje az esélyét annak, hogy egyszer hazakerülnek. Gyönyörű vizuális megoldások, komoly morális üzenet és néhány bosszantó hiányosság egy olyan projektben, amely egyszerre lenyűgöző és szomorúan aktuális.
Van valami különösen szimbolikus abban, hogy egy múzeumot eleve úgy terveznek meg, hogy ideális esetben idővel feleslegessé váljon. Az UNESCO új kezdeményezése, a világ első virtuális múzeuma, amely kizárólag ellopott kulturális javakat mutat be, pontosan erre az ellentmondásra épít. Minél eredményesebb, annál kevesebb műtárgy marad benne. A Szaúd-Arábia által finanszírozott, UNESCO Virtual Museum of Stolen Cultural Objects néven működő digitális tér egy
globális emlékeztető arra, hogy ezek az objektumok nincsenek ott, ahol lenniük kellene.
Nem vitrin mögött, nem templomokban, nem közgyűjtemények falain, hanem ismeretlen magángyűjteményekben, raktárakban vagy a feketepiacon keringenek. A projekt célja az, hogy láthatóvá tegye őket, és ezzel növelje annak esélyét, hogy egyszer visszakerüljenek jogos helyükre.
Kincsek a rablók kezében – Mi lesz a Louvre ellopott ékszereivel?
Hét perc, ami örökre megváltoztatta a Louvre történetét.
Szép, gondosan felépített digitális tér
Az első benyomás kifejezetten erős. Az oldal letisztult, elegáns, és jól látszik, hogy nagy hangsúlyt fektettek a vizuális élményre. Sok műtárgy nagy felbontású fotókkal, sőt 3D-modellekkel is megtekinthető, így valóban közelről szemügyre lehet venni őket. A leírások részletesek, informatívak, művészettörténeti és kulturális kontextusba helyezik az egyes darabokat, és világossá teszik, miért bírnak kiemelt jelentőséggel az adott közösség vagy ország számára. A mögöttes üzenet is egyértelmű.
A műkincslopás jóval több mint anyagi veszteség, inkább identitásvesztésként írható le.
Egy szobor, egy festmény vagy egy rituális tárgy eltűnésével egy darabka történelem, egy közösségi emlékezet és egy hagyomány folytonossága is megszakad.
Francis Kéré víziója: digitális spirál és majomkenyérfa
A virtuális múzeum formavilága mögött Francis Kéré, világhírű burkina fasói–német építész gondolatmenete áll, aki a közösség, a természet és a hagyomány kapcsolatát rendszeresen központi elemként kezeli a munkáiban. A koncepció egyik inspirációs forrása a majomkenyérfa, amely sok afrikai kultúrában a tudás, a találkozás és a közösségi emlékezet szimbóluma. Ehhez társul egy másik erős vizuális utalás is.
A virtuális tér háromdimenziós, spirálisan tekeredő felépítése Frank Lloyd Wright ikonikus New York-i Guggenheim Múzeumának belső terét idézi.
A látogató az egér görgetésével haladhat fel és le ezen a digitális spirálon, miközben sorra jelennek meg a különböző országokból származó eltűnt műtárgyak. Az élmény egyszerre játékos és nyugtalanító, hiszen egy gyönyörűen megtervezett térben olyan dolgokkal találkozunk, amelyeknek valójában máshol lenne a helyük.
Disney? Nem, Wagner!
Az UNESCO világörökség része lett a Neuschwanstein-kastély
A hiányzó „krimi faktor”
Miközben a vizuális megvalósítás és a szakmai tartalom erős, van egy feltűnő hiányosság, amely különösen a szélesebb közönség számára lehet csalódás. A műtárgyak leírásából teljesen hiányzik az, ami sokakat a leginkább érdekelne, mégpedig az eltűnésük története.
Nem derül ki, mikor lopták el az adott tárgyat, honnan, és milyen körülmények között.
Pedig ez az a bizonyos „krimi faktor”, amely rengeteg embert bevonzana. Egy templomi szobor éjszakai eltűnése, egy múzeumi betörés részletei vagy egy háborús fosztogatás története nem bulvár, hanem a valóság része, és sokat segítene abban, hogy az ember igazán átérezhessen egy-egy veszteséget. Ráadásul a virtuális gyűjteményben szereplő tárgyak nagy része nem világhírű, éppen ezért a Google sem mindig segít. Sok esetben szinte lehetetlen külső forrásból kideríteni, mikor és hogyan tűntek el.
Néhány mondatnyi háttértörténet rengeteget dobna az élményen, és érzelmileg is közelebb hozná ezeket az objektumokat a látogatókhoz.
Komoly siker!
Évek óta először nincs az UNESCO veszélyzónájában Budapest.
Navigációs útvesztők és eltűnő gombok
A másik gyenge pont az oldal használhatósága. Bár modern és letisztult, a gyakorlatban nem mindig intuitív. Különösen zavaró a keresési rendszer.
Elvileg lehetőség van országonként böngészni a lopott műtárgyakat, de ez a funkció nehezen megtalálható, és nem működik következetesen.
Saját tapasztalat alapján az első alkalommal sikerült ráakadni arra a felületre, ahol ország szerint lehetett szűrni. Második látogatáskor viszont, amikor kifejezetten a magyar vonatkozású műtárgyak érdekeltek volna, fél órás keresgélés után sem lett meg a „Hungary” gomb. Egy ilyen célú oldalon ez komoly hiba, hiszen teljesen érthető, hogy a látogatók elsősorban a saját országuk elveszett kincseire kíváncsiak.
Egy múzeum, amelynek a legszebb jövőképe az üresség
Mindezen hibák ellenére az UNESCO virtuális múzeuma fontos és bátor kezdeményezés. Ritka az olyan kulturális projekt, amely ennyire világos erkölcsi céllal jön létre. A célja az, hogy visszaadjon, ne gyűjtsön. A hangsúly a veszteség orvoslásán van, nem annak ünneplésén.
A legszebb paradoxon az egészben az, hogy a múzeum ideális jövőképe egy üres honlap.
Egy olyan digitális tér, ahol már nincs mit bemutatni, mert minden tárgy hazakerült. Addig viszont minden egyes virtuálisan kiállított műtárgy emlékeztető arra, hogy a kulturális örökség nem magától értetődő, nem örök és nem védtelen. Ha az UNESCO tovább finomítja az oldalt, jobban mesél a tárgyak sorsáról, és felhasználóbarátabbá teszi a keresést, akkor ez a digitális múzeum valóban széles körben szerethető és használt platformmá válhat. És talán egyszer tényleg eljön a nap, amikor már nem lesz mit hozzáadni a gyűjteményhez. Ez lenne a projekt legnagyobb sikere.
