A szerves építészet hallatán sokaknak – joggal – Makovecz Imre jut eszébe, hiszen az általa alapított iskola is ezt a nevet viseli. Valójában azonban ez egy sokrétű, nemzetközi irányzat, amelyhez világszerte számos kiemelkedő építész csatlakozott. Építészet nem csak építészeknek sorozatunk következő részében ennek a szemléletnek a legfontosabb jellemzőit vizsgáljuk meg.
A szerves építészet egy olyan módszertani megközelítés, amely az épületeket a természettel és az emberi léptékkel összhangban alakítja ki, mind az anyaghasználat, mind a formavilág tekintetében.
Leírni egyszerű, de megérteni már sokkal összetettebb feladat – különösen, ha kizárólag a szerves építészet külső formáira összpontosítunk. Ezek gyakran természetes alakzatokat idéznek, ahol a merev, szögletes szerkezetek helyett az áramló, organikus vonalak érvényesülnek, hasonlóan a fákhoz, dombokhoz vagy a hullámzó vízhez. Azonban a formák puszta tanulmányozása önmagában még nem vezet el a szerves építészet ismeretéhez. A lényeg inkább abban a belső formáló erőben rejlik, ami
lehetővé teszi a természet visszatérő mintázatainak felismerését,
és azok másolás nélküli, önálló újrateremtését. Ezek a motívumok megtalálhatók az ásványvilágban, az élővilágban és az ember antropológiai tulajdonságaiban egyaránt.
Az ásványvilág építészete
Frank Lloyd Wright (1867–1959) épületeiben járva egy szavakba nehezen önthető, mégis érezhető harmónia bontakozik ki. Ez nemcsak az épületek anyaghasználatában és térszervezésében nyilvánul meg, hanem az elhelyezésében is. Egy Wright-ház tájolása és mérete a hely geometriai adottságaiból következik, így nem uralja, hanem együtt él a környezetével – mintha mindig is annak része lett volna.
Wright pályafutása során több mint ezer épületet tervezett, amelyek közel fele megvalósult – és nagyrészt fenn is maradt –, ám egyik sem puszta önismétlés. Ha akadnak is hasonlóságok ezek között, azok nem egyszerű másolás eredményei, hanem egy olyan belső rendszer – organon – felismerésére épülnek, amelyet nem a tervező, hanem maga a természet hozott létre. A szerves építészet módszertana arra szolgál, hogy
megismerjük a természet belső működési elvét, és azt tudatosan alkalmazzuk a tervezés során is.
Az építész a durva építőanyagokkal próbálja kifejezni mindazt, amit a természet a hullámok, kristályrácsok, növényi sejtek vagy élő szövetek finom struktúráiban valósít meg. Ez logikailag kizárja a természeti formák utánzását, mivel az építészet és a természet léptéke alapvetően különbözik egymástól.
Emellett fontos a hely szerepe is. Szerves építészet nem csak az erdőben képzelhető el, és nem csak növényekre emlékeztető formákat foglalhat magában.
A természeti mintát az épület közvetlen és tágabb környezetéből, nem egy növénytani katalógusból kell meríteni
– legalábbis Wright szerint.
Ebből következik, hogy a sivatagnak és a fagyos, hófödte vidékeknek is ugyanúgy megvan a maga szerves építészete, mint a mediterrán tájaknak vagy az amerikai prérinek, ahol Wright is alkotott.
Wright modern organikus építészetét gyakran az ásványvilág építészetének is nevezik, mivel tervezőmódszere többnyire derékszögű vagy szabályos háromszögekre épülő moduláris rendszert követett. Ugyanakkor jelentősen eltért a modern amerikai nagyvárosok technicista építészetétől.
Az élővilág mint ihletforrás
Alvar Aalto (1898–1976) finn építész nemcsak abban különbözött Wrighttól, hogy európaiként egy érdekellentétektől terhelt történelmi közegben kellett érvényesülnie. Aalto számára a természet morfológiai tulajdonságai mindig fontosabbak voltak, mint a kiszerkesztett rend. Bár a természet része, számára nem az ásványvilág kristályosodási folyamatai szolgáltak elsődleges ihletforrásként. Sokkal inkább a tavak körvonala, a fák elágazó szerkezete, a madártoll, az esőcsepp alakja vagy a jéghegyek sziluettje inspirálta.
Aalto közvetlenül merített az élővilág látható formáiból, mégsem másolta őket. Célja az volt, hogy a természet grandiózusságát az emberi test és érzékek számára is befogadhatóvá tegye. Ebből bizonyos fokú absztrakció és egyszerűsítés származott.
A kis szigeten álló, Aalto által tervezett säynätsalói városháza udvarából például egy teraszos rézsű nyílik, amely leegyszerűsítve tükrözi a környező tópart és a domb szintvonalait. A teraszokon kerti növények burjánzanak, mintha egy miniatűr erdő részei lennének. Jól látszik az ilyen apróbb jelekből is, hogy
a szerves építészet célja a kapcsolat megteremtése az élővilág és az emberi test között.
Ez a kapcsolat egy sajátos léptékváltó szimmetria révén ismerhető fel, amely a fraktálgeometria elveivel is rokonítható. Matematikai értelemben ez a megfeleltetés nem tökéletes, ám éppen ez adja meg az emberléptékű hasonlóság varázsát.
A léptékváltás és az egyszerűsítés Aalto Villa Mairea néven ismert vidéki házának enteriőrjében is megjelenik, ahol a fenyőerdőt sűrű és keskeny oszlopok képezik le, a finn tavakra pedig a „megolvadt” kandalló és egy külön ide tervezett üvegváza hullámvonala emlékeztet.
Aalto szemléletét az élővilág rétegei közötti átjárhatóság jellemzi, és talán erre illik leginkább a mondás:
Cseppben a tenger.
Az antropológiai tér megteremtése
Rudolf Steiner osztrák filozófus és író (1861–1925) eredetileg nem volt építész, a svájci Dornachban épült, általa megálmodott Goetheanum mégis az organikus szemlélet kiváló példája. Steiner ebben az épületben egy kulturális és spirituális központot hozott létre, ahol mind a mai napig előadások, kutatások és művészeti események zajlanak. Ez az antropozófia máig működő történelmi centruma.
A szoborszerű épület egésze olyan, mintha egy élő organizmus lenne. Bár ma már számos biomorf irányzatot követő épületre elmondhatnánk ugyanezt, a Johann Wolfgang von Goethéről elnevezett Goetheanum ezektől két jelentős ponton eltér.
Az egyik különbség, hogy a leégett, fából készült első változat után betonból épült monumentális második Goetheanum terve már több mint száz éves. Egy olyan korszakban született, amikor a modernizmus vezéregyéniségei teljesen eltérő irányt határoztak meg az építészet jövője számára. Nem úgy, mint ma, amikor
a biológiai formák utánzása divatos megközelítéssé vált
– egyfajta felszínné, amely az organikus építészet lényegét igyekszik helyettesíteni.
A másik különbség, hogy a Goetheanum tengelyes szimmetriája, csarnokainak impozáns belmagassága és részletei egy szakrális építmény hatását keltik. Ugyanakkor az épület egy sokdimenziós téridő-alakzatot (politópot) képvisel, ami az emberi test és az általa generált mozgástér háromdimenziós leképezése.
Ebben már nehezebb egyértelműen beazonosítani az ásvány- vagy élővilág formáit, mivel a középpontba az emberi mozgás és az általa kifejezett harmonikus ritmus – az euritmia – kerül. Az euritmia áttételesen az emberre irányítja a figyelmet, arra ösztönözve, hogy ne csak a külvilág dolgairól, hanem önmagáról is elmélkedjen.
Noha ez az építészeti megközelítés nem külsődleges, a legtöbben csak a produktumot, a formai végtermék szokatlanságát veszik észre benne. Pedig Steiner nem véletlenül szakított a szépség klasszikus fogalmával. Mélyebb rétegeket akart feltárni – egészen Platón barlangjáig –, amelynek visszfénye a különös építményben is felfedezhető.
A részletek tekintetében persze lehetnek kifogásaink. Bár a Goetheanum épülete méltóságot sugároz, falfestményei, oszlopfői és a később elhelyezett műalkotások egy része legfeljebb a naiv művészet kategóriájába sorolható.
Összefoglalás helyett
A szerves építészet három megnyilvánulása az ásványvilág, az élővilág és az antropológiai tér analógiájára képzelhető el. Módszertanilag mindhárom esetben meghatározó a természet mintázatainak felismerése és folytatása, valamint a léptékváltó szimmetria alkalmazása, amely segíti az ember és a természet kapcsolatának tudatosítását.
Ez az építészeti szemlélet számos irányzatot és még több formavariációt tesz lehetővé, amelyekben közös, hogy nem az ember materiális szükségleteit idealizálják, mint a funkcionalizmus, hanem
az észlelt világ teljességére és belső összefüggéseire hívják fel a figyelmet.
A gyakorlati kérdés az, hogy mindebből a felhasználó mit képes megtapasztalni, és a tervező mennyit tud megvalósítani. Egy következő részben erre is kitérünk…
A sorozat első része, melyben annak jártunk utána, mi is a modern, itt olvasható.
A szerző az MMA-MMKI kutatója
Nyitókép: Rudolf Steiner Goetheanuma a svájci Dornachban (fotó: Katona Vilmos)
