Magyarok és magyarrá vált idegenek, felülről és alulról építkezők, önérdekkövetők és nagylelkűek: a Hely.hu új, Hazaépítők sorozatában a közös magyar hazánkat építő személyiségeket mutatunk be olvasóinknak!
Hazaépítők sorozatunk első részében egy olyan embert ismerhetünk meg, aki egyszerre volt hadvezér, államférfi, korát megelőző gondolkodású szervezőember, mondhatni topmenedzser – egy olyan korban, amikor Magyarországot gyakorlatilag a nulláról kellett elkezdeni újraépíteni. Ráadásul nem is ismerik olyan sokan a nevét: Mercy gróf. Teljes nevén: Claude Florimond de Mercy (1666-1734).
Mercy gróf egy európai háborúskodásokkal teli, ugyanakkor földrajzi és tudományos felfedezések tömegével kecsegtető korban élt, egy régi világ alkonyán és egy új hajnalán. Európát bejárt katonaemberként végül épp magyar földön próbálta ki összeszedett tudását, hogy életet leheljen a török és kuruc háborúk után itt talált, végtelen pusztákba.
A lotaringiai Longwyban született bárói családban, már atyja is altábornagyként szolgált.
Az ifjú Claude alig 16 éves volt, amikor önkéntesként belépett a Habsburgok császári hadseregébe
– éppen akkor, amikor Bécs 1683-as sikertelen török ostroma után a keresztény hatalmak végleg eltökélték magukat az Oszmán Birodalom végleges kiszorítására a magyar földről.
Mercy gróf ez évtől hét esztendőn át vett részt a magyarországi harcokban, ott volt Buda 1686-as ostrománál is – apjával egyetemben. Az atya, Pierre Ernest de Mercy ekkor a császári lovasság parancsnoka volt, Lipót császár haditettei miatt grófi rangot adományozott neki, de nem sokkal később elesett a harcokban.
Atyja hősi halála a vele küzdő fiút talán még tovább tüzelte a háborúskodásokban való részvételre: 1701-ben a spanyol örökösödési háborúban harcolt Itáliában, a fogságot is megjárta. Később pedig, már éltes, 50 éves férfiként ismét a törökök ellen harcolt, az 1716-os, győztes péterváradi csatában, aminek révén Magyarország utolsó, bánáti, temesközi régiója is felszabadult a török uralom alól.
Mercy maga lett ezután a Temesköz katonai parancsnoka, majd a bánáti tartományi adminisztráció elnöke.
„Ötvenéves, rövidlátó, köszvényes ember volt, mikor Savoyai Jenőtől a felelősségterhes,nagyfontosságú kormányzói megbízást elfogadta” – áll Szentkláray Jenő akadémikus 20. század elején született, Mercyről szóló tanulmányában.
Ezen a kisebb országnyi, de szinte teljesen pusztán álló területen gyakorlatilag szabad kezet kapott a vidék újraélesztésére –
ebbéli tevékenységével pedig megalapozta a Bánság elmúlt háromszáz évnyi történelmét és ma látható örökségét is.
Szentkláray így ír Mercy kormányzata a Temesi Bánságban című tanulmányában a Bánság korabeli helyzetéről: „Valóban a török hódoltság sehol sem lehetett nyomasztóbb, mint Dél-Magyarország szélső határvonalán, hol a félhold első támadásai óta három évszázadon át örökös rettegésben élt a lakosság és a betóduló ellenségtől szakadatlanul sanyargatva, mit sem tehetett a maga javára. Megdöbbentő az összehasonlítás, ha ez az országrész hódoltság előtti kulturális képét odaállítjuk azon ínséges állapot mellé, melyet a Temesi Bánság átvételekor a kiküldött császári biztosok találtak. (...) Egyetlen ép magyar helység sem volt már ezen a hajdan oly dúsan lakott és virágzó magyar vidéken.”
Mint idegenből érkezett, de elszánt és elkötelezett országépítő, Mercy tervezetet készített a Bánság újjáépítésére és rendezésére, elvégeztetett egy azonnali lakosság-összeírást is.
De szinte rögtön ezután megint a távolba hívták a katonai kötelességek: 1719-ben a spanyolok által megszállt Szicília visszafoglalására indult a hadműveletek vezéreként – küldetése pedig sikerrel járt.
Innen vissza a Bánságba:
elindította és felügyelte a terület újranépesítését, tömegével hozott be német telepeseket, a későbbi, nagyszámú bánsági németség őseit;
majd pedig egészen Franciaországból, sőt olasz és spanyol földről is érkeztek telepesek a rendkívül jó adottságú termőföldekkel rendelkező, újraéledő területre.
„Az első spanyolokat Mercy Barcelona és Biscaya tájairól hívta be, s Becskereken a Bega balpartján telepíté le. Azért Új-Barcelonának nevezte el a spanyol gyarmatosok e lakóhelyét. A spanyol jövevények közül sokan kihaltak, nem tudván elviselni a posványoktól fertőzött levegőt. 1733 körül Nápoly vidékéről is számos spanyol család költözött az osztrák örökös tartományokba. Bécsből császári nyugdíjjal ellátva, kilenc hajón a Temesi Bánságba küldték le őket. Mercy bőséges kereseti forrásokkal látta el e spanyolokat és jó hasznukat vette, különösen a temesvári és becskereki selyemgyárakban. Legtöbben telepedtek le Temesvárott, de egyes rajaik eljutottak Mercyfalvára és Versecre is” – írja Szentkláray a korábban idézett tanulmányában.
Mercy gróf 1724-től elindította a Temesköz mocsarainak lecsapolását.
Utakat és csatornákat épített, falvakat alapított, földterületeket méretett ki a telepes jobbágyoknak.
Megpróbálkozott a selyemhernyó-termesztéssel, továbbá újraélesztette a bányatelepeket is, idegenből hívott szakemberek segítségével.
A letelepedett, sokszínű lakosság gyermekeinek pedig megszervezte a többnyelvű iskolákat is.
„Habozás nélkül kijelenthetjük, hogy Mercy kormányzata alatt a Temesi Bánságban a parochiális egyházakkal egyidejűleg kezdődik az elemi iskolai tanítás. Ha nem is volt mindenütt világi tanítók vezetése alatt, mégis annyi helyen részesültek a gyerekek elemi oktatásban, ahány plébánia a tartomány területén fönnállott” – olvasható Szentkláraynál.
„Ha elgondoljuk, hogy Mercy kormányzata idején épültek vagy bővültek a Temesi Bánság területén mindazok a falvak is, melyek a bevándorolt német telepesek csapatainak lakóhelyül rendeltettek, akkor az építő munkásságnak és az ipari szorgalomnak olyan arányú méretei bontakoznak ki szemeink előtt, hogy hozzá foghatót ez időben hazánk más vidékein csak keveset találunk” – írja továbbá a régi akadémikus.
Így nézett ki a korát megelőző iparosítás Temesváron: „1733-ig létrejött Temesvárott a bőrgyár, a darócgyár, harisnyagyár, selyemgyár, arany-ezüst paszomántgyár, kelmefestőgyár, papírmalom, szappangyár, szeggyártó hámor, lőpor- és salétromgyár, kalapgyár és egy olajsajtó”.
Mercy 1722-ben magyar nemesi rangot nyert el, ugyanebben az évben pedig pallosjogot kapott Tolna vármegyében.
A dél-dunántúli Tolna lett ugyanis a gróf másik fő működési területe, és itteni tevékenysége megint csak meghatározta ennek a – Bánsággal ellentétben – máig Magyarországhoz tartozó vidéknek a társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténetét. Mercy volt ugyanis az egyik atyja a háborúk után szintén üresen maradt Tolna újbóli betelepítésének, a svábok behívásának is,
amiből aztán a tolnai-baranyai „Sváb-Törökország” született, ahogy a vidéket régen becézték.
Mercy 1722-ben, sikerei csúcsán vásárolta meg hatalmas tolnai, hegyháti birtokait, ahol azonnal hozzákezdett a telepítési és infrastruktúra-fejlesztési munkálatokhoz. Utakat épített Tolnában is, révátkelőket hozott létre a Sárvizen, és az itteni mocsarak lecsapolásához is hozzálátott.
Korát megelőzve, különösen az akkori magyar vidéket magunk elé képzelve, nagyot gondolt: ipart is telepíteni akart Tolnába, nekifogott egy textilmanufaktúra létrehozásának – amik ezzel egy időben Angliában a folyamatos gyarapodás biztosítékai és a közelgő ipari forradalom előhírnökei lettek. A dunántúli végeken háromszáz éve létrehozott „fabrika” azonban néhány év után becsődölt, osztrák vezetői a vármegyei börtönbe kerültek.
Tolnai betelepítéseinél az egyébként katolikus Mercy különösen ügyelt a vallási türelemre is
– szemben a korszak más katolikus földesuraival vagy egyházi, kormányzati vezetőivel.
„Pálfától Bátaapátiig terjedő óriási birtokainak a benépesítése érdekében élénk telepítési tevékenységet fejtett ki, igen kedvező feltételek mellett, amelyek között mint külön kedvezmény ott volt a vallás és a lelkiismereti szabadság biztosítása is. (…) A Mercy grófok ökonomikus gondolkodása és a család modern birtokigazgatás iránti érdeklődése miatt nem vagy alig tettek különbséget alattvalóik vallási hovatartozása alapján. Míg a térség protestáns népessége az ellenreformáció következtében nagy konfliktusokba került, tömegesen vándorolt el a szomszédos Somogy vármegyébe, vagy távolabbi vidékre, addig a Mercy-birtok jobbágysága védelmet nyert földesurától” – olvasható a korszakról.
De a részletekre is odafigyelt: „A vallási villongásokat elkerülendő, arra törekedtek, hogy a katolikus német vagy magyar telepítések révén homogén falvakat hozzanak létre. így a katolikus magyar lakosságú falvakba katolikus németek kerültek, vagy a protestáns (lutheránus) német falvakba hasonló vallású németek illetve szlovákok telepítését szorgalmazták. Így történt, hogy az egy Kölesd kivételével a Mercyek birtokain számos tiszta lutheránus település keletkezhetett a tisztán katolikus falvak mellett ...még reformátusokat sem engedett a lutheránusok közé.”
Mercy mint a környék főura a neki illő lakhatásról is gondoskodott: Hőgyészt választotta ki uradalmi központjának, és még az ő életében elkezdődött a ma is ott álló barokk kastély építése.
Annak kényelmét viszont már nemigen tudta élvezni. 1733-ban az akkor már 67 éves Mercy grófot újra háborúba küldtél, a lengyel örökösödési háború itáliai hadszíntere lett a célpontja – és a végzete.
1734-ben a spanyolok ellen harcolva egy Parma melletti kastély ellen indított roham közben kapott halálos sebet.
Hősi halált halt tehát a fél életét háborúkra, másik felét pedig a pusztán álló magyar vidékek újraélesztésére és felvirágoztatására fordító lotaringiai nemesember.
Mercy grófnak saját gyermeke nem született: birtokait fogadott fia, Antoine Mercy d’Argenteau gróf, Eszék későbbi katonai kormányzója örökölte. A későbbi Mercy-örökösök pedig 1773-ban eladták a hőgyészi uradalmat Apponyi Györgynek, és ezzel a Mercyk korszaka lezárult a magyar történelemben – és vidékfejlesztésben.
