A balesetek és az áramszünet a Híradóba, a szánkópályák és a csendes őrségi szálláshelyek pedig ide, a hely.hu hasábjaira kívánkoznak, ráadásul egy lenyűgöző svéd sarkvidéki villát is mutatunk, a hasonlóság pedig most nem a véletlen műve.
Kegyetlen hétvégén van túl a Nyugat-Dunántúl, a vártnál is több hó hullott egyes területeken, Kőszeg és Szombathely rendesen megkapta a magáét. A péntek esti, sokáig kilátástalannak és eredménytelennek tűnő lapátolás után másnapra minden valamirevaló vasi telektulajdonos ugyanazt érezte, izomlázat. De a ciklon nem csupán bosszúságot hozott, a szánkópályák megteltek, az utcákon szombatra hóemberek álltak, és az egyébként is csendet ígérő
őrségi szálláshelyek hirtelen olyan arcukat mutatták meg, amit talán maguk sem látnak minden télen.
Rátelepedett a hó tájra, és kiemelte azt, ami a legszebb benne. A dombok finom vonalai, a házak körüli nyitottság, a távolságok, amelyek ilyenkor egyszerre tűnnek nagyobbnak és áttekinthetőbbnek. A hangok tompák lettek, a fény szórtabb, a mozgás lassabb. Az a fajta csend jelent meg, amit az Őrség amúgy is ígér, de most minden kicsit más arcát mutatta.
Pajta, 5érzék, csodás őrségi táj
Ahogy néztem az Őrségből érkező képeket és rövid bejegyzéseket – úgy fogalmaztak, „puha fehérség”, „hópaplan”, „meghitt melegség” –, az volt az érzésem, hogy ez a két nap pontosan megmutatta, miért is működnek ezek a helyek. Nem (csak) azért, mert szépek, hanem mert jó helyen vannak, és jól fordulnak a táj felé.
A nagy ablakok máskor egyszerűen szép kilátást adnak, most viszont beengedik a szórt fényt, és új perspektívába helyeznek mindent. A tornácok, teraszok, kinti ülőhelyek a legjobb helyszínné válnak egy kis nézelődéshez. A házak körüli nyitott fehér területek visszatükrözik a világosságot.
A bentre ígért forró tea pedig nem hangulati elem, hanem a kinti élmény természetes folytatása. Sorra posztoltak a legjobb erdőszéli szálláshelyek, a Pajta, az 5érzék, és az ember lánya odakívánkozott. A hó most láthatóvá tette az Őrség csodás adottságait.
Egy északi párhuzam
Talán nem véletlen az sem, hogy épp egy svéd példa jutott eszembe, miközben a lapátolástól sajgó tagjaimat pihentettem. Van ugyanis, ahol ez az állapot nem kivételes, hanem mindennapi, mondhatni, hétköznapi. Az a néhány órás téli nappal, a gyenge fény, a rózsaszínbe forduló havas táj, a mínusz 20 fokosnál is hidegebb levegő távolinak, ijesztőnek tűnik, mégis meglepően ismerős egy ilyen hétvégén.
A sarkvidéki Lulea folyó partján álló villa története nemcsak a luxusról szól, hanem arról, hogyan lehet a telet a környék természetes velejárójaként megélni. A nagy üvegfelületek, a kandalló melletti kanapé, a teraszról szemlélhető befagyott víz vagy akár a szauna utáni jeges merülés mind a komplex élmény része, ez a táj itt, kérem szépen, nem háttér, hanem főszereplő.
Az itt élők, ahogy a turisták is, napközben a rövid világosságot kihasználják ugyan, de ez vajmi kevés, a nap nem ér véget, sőt, este a sötét és a csend válik meghatározóvá. A programok, mint amilyen a sífutás, a hótalpas túra vagy a kutyás szánhúzás, nem különleges attrakciók, bár nekünk úgy tűnhet, hanem együttélés a természettel. Ugyanaz történik ott, mint nálunk most a szánkódombokon és a kitaposott kerti ösvényeken, csak más léptékben és napi rendszerességgel.
Ami itt marad, amikor elolvad a hó
A nyugat-dunántúli hó néhány nap múlva eltűnik, már rendesen olvad, és vele együtt ez az egységes fehér felület is a múltté lesz. Ami megmarad, az az élmény, amilyen ritkán adatik meg. A hó és a csend lassulásra, szemlélődésre, megnyugvásra késztet. Ez a két nap megmutatta, hogy az a fajta téli világ, amit hajlamosak vagyunk a távoli észak sajátjának gondolni, néha az égiek jóvoltából a miénk is lehet. Bizony, van benne öröm, van benne csoda.
Nyitókép: Haitzmann Ágnes
