Budapest nemrég volt kereken 150 éves, de az iker-fővárosok természetesen jóval régebbi múltra nyúlnak vissza. De milyen volt Pest és Buda épp kétszáz éve, a reformkor hajnalán, a metropolisszá növekedés előtti utolsó időszakban? Megidézzük a régi világot!
Amikor az elkeseredett, pusztító harcok nyomán 1686-ban a nemzetközi keresztény seregek visszafoglalták Buda várát a töröktől, s amikor elkezdődött az oszmán hódítók végső kiűzése százötven év után az országból, Pest és Buda történelmi mélypontját élhette meg.
Buda vára – mint később, 1945-ben – romokban állt; s Pest is felvonulási területe lett a hadakozó európai hatalmaknak – csak úgy, mint 1945-ben.
Az 1600-as évek végén, 1700-as évek elején csak lassan és korlátozottan tért vissza az élet az ikervárosokba.
A Habsburgok birodalma a visszahódított Magyarország hivatalnoki központjává, közigazgatási fővárosává tette Budát. Odafigyeltek arra, hogy leginkább csak német, császárhű lakosok érkezzenek a falak közé, a hivatalok pedig a legnyugodtabb környezetben szervezhessék újjá a birodalom kiürült, letarolt, nyomorgó éléstárát – Magyarországot. Buda innentől gyakorlatilag 1848-ig, sőt a kiegyezésig jellemzően gőgös elzárkózottságban, a hegytetőkről lefelé nézve élte belső életét –
a budaiság mint életérzés és világnézet egyik eredője éppen ez a letűnt világ lehetett.
Pest ellenben hamarabb életre kelt – ez volt a város, ahol az élet gyorsan utat tört magának. Nem is lehetett volna máshogy: a Kárpát-medence közepén, a Duna és az országutak találkozásánál, mindennek a centrumában feküdt.
Igaz, Duna-menti homokos, poros síkságra települt a város, és egészen a 19. század végi modern városfejlesztésig állandó probléma volt a mindent beterítő por, ez nem akadályozta meg nyüzsgő, pörgő, kalmárszellemű és folyamatosan gyarapodó lakosságot, hogy itt éljen és találja meg számításait, a lehetőségek legnagyobb városában a Kárpát-medencében.
A két város életre keléséhez és saját karakterének megtalálásához azonban valóban évtizedek kellettek, de a 19. század elején mindkettő már több tízezres fővárosként funkcionált.
És éppen ezt a kort idézi fel egy írás, ami bemutatja, milyen volt Pest és Buda a reformkor hajnalán, az ország és a magyar nemzet öntudatra ébredése idején. Ferenczy István (1792–1856) szobrászművész életrajzában, Meller Simon művében találtunk érzékletes leírásokat a város akkori valóságáról.
„Buda és Pest 1824” – kezdődik a fejezet, majd ezt olvashatjuk: „a két testvérváros jelleme ez időben állapodott meg olyanul, a minőnek főbb vonásokban mind a mai napig ismerjük. Buda, a főváros, a XVIII. századtól kapta jellemző alakját; Pest, az ország gazdasági központja, a XIX. század alkotása. Amaz a mult, ez a jelen városa.”
Majd így folytatja: „a XIX. század huszas éveiben Buda már kész város volt, körülbelül 35 ezer lakossal; de úgy látszott, hogy gyors fölvirágzása el is érte tetőpontját s a fejlődés menete jelentékenyen meglassúdott. Az országos hivatalok s a főnemesek palotái még nagyrészt a XVIII. században épültek; Mária Terézia idejéből való volt az egyszerűségében bájos királyi palota is, Hillebrand műve, mely szinte a várkert dús lombjain látszott könnyedén nyugodni, s melyet csak a közepére toldott, ekkor már használatlan csillagvizsgáló torony éktelenített. S a várhegy lábánál, délre a népes Tabán, a ráczok városa, északra a Viziváros, melyet még az alsó várfalak romjai határoltak, ezeken túl az Országút és Ujlak (Neustift) nyúlt el; nyugatra a kedves Krisztinaváros kertjei és szőllei húzódtak. E vidékies, részben falusias jellemű városrészek mintegy koszorúval övezték a város gyöngyét, a hegyen nyugvó, méltóságosabb várnegyedet.
A sziklás Gellérthegyen apró házikók sorai – megannyi fecskefészek – kapaszkodtak fölfelé;
a szép vonalú oromtetőn a csillagvizsgáló intézet épülete vonúlt meg szerényen.
Csöndes város volt Buda; egyszerű szőllőmívelő polgárok és nyugodt hivatalnokok tanyája. Nem csoda, ha a csendes ürességet kereső, költői kedélyű Ferenczy István ide telepedett; hajlama és emlékei ide vonzották. Itt legénykedett ő Balázs műhelyében, itt járt Rauschmann rajziskolájába, s a római tájak kedvelőjét a változatos, messze látóhatár és Buda szelíd halmai csábíták. Szent György piacza XVIII. századbeli épületei között emelkedett Sándor gróf új ízlésű palotája, empire formák egyszerű komolyságában, belül a modern kényelem messze földön híres pazarságával, vízvezetékkel, fürdőszobákkal, központi fűtéssel, dúsgazdag, színpompás télikerttel. Itt lakott Ferenczy s a csöndes Budáról letekinthetett a hatalmas folyam túlsó partjára, a sivatag homokon gyökeret verő, pompásan fejlődő, fiatal városra.”
Itt tér át az író-krónikás Pest városára.
„Pest a XVIII század végén kezdett rohamosabban növekedni és csakhamar elérte, sőt túlszárnyalta Budát. 1820-ban lakosai számát 60 ezerre becsülik; ekkor már az ország legnépesebb városa.
A fejlődés gyorsaságában, az egykorúak megállapítása szerint, csak Szentpétervár versenyez vele s csupán Észak Amerika újonnan alapított fővárosai múlják felül.
Növekvése természetes, s főleg földrajzi helyzetéből származó. Az ország közepén, az inkább háborús védelemre, mint békés kereskedelemre alkalmas fekvésű főváros tőszomszédságában, Európa éléskamrájának, a nagy magyar alföldnek északi szögletén, a legnagyobb vizi út partján, arra volt hivatva, hogy az ország gazdasági forgalmának központja legyen. A Duna mentén szakadatlan sorban állottak egymás mellett a hajók, s az árúk ki-és berakásának örökös zsivaja élénkítette a homokbuczkás partot. A város keskeny körszelet alakjában simúlt az éltető folyamhoz, de a száraz felől is az országot minden irányban átszelő hatalmas utak torkolltak belé. Vácz felöl a mai Váczi körút, Kassa, Eger felöl a Kerepesi, Erdélyből az Üllői, Dél-Magyarország s Törökország irányából a Soroksári út. Ezen fő utak közeit lasssankint külvárosok töltötték ki. A vizi s a száraz utak megannyi ér, melyeken át ide hullámzik a magyar birodalom anyagi termékeinek árja, s itt megoszolva, újra visszaömlik egész a legtávolabb részekig. A forgalom még nem egyenletes, nem egyformán az egész évre kiterjedő; a négy vásári héten torlódik főképen össze. Azonban az ország szive megvolt s működni kezdett.”
Meller Simon azonban megjegyzi: a nagyvárosi élet akkor sem volt fenékig tejfel, sőt.
„Kellemes tartózkodási helynek Pest nem volt mondható. A hirtelen növekvő városban nagyon vegyes népség verődött össze; sok élhetetlen, kit csak a könnyű megélhetés reménye csalt ide. Mint mai napság Nápolyban, töménytelen s tolakodó koldúshad állta el az utakat; csonka tagjaikat, rút kelevényeiket mutogatva, s kimerítve a szánalomkeltés minden lehető furfangját.
Az utczákon gyakran halomra gyűlt a szemét; rendes csatornázás vagy öntözés nem volt; szélben rettentő por, esőben feneketlen sár kínozta a járókelőt.
Vásár idején e kellemetlenségek hatványozódtak. Rossz ivóvíz és mocsaras környék segítette a fertőző betegségek pusztító hadjáratait, s a fiatal város nem tudott ennyi baj ellen egyszerre küzdeni.”
Pest nyüzsgése, nagyvilági miliője, a lehetőségek városának csábítása azonban akkor is legyőzte sokakban az ellenérzéseket.
„Az egykorúak mégis telve vannak Pest dicséretével. A mohácsi vész óta tespedő országban megrészegíti az embereket a fejlődésnek, az életnek ez első nyilvánulása. Növekvő lakosság, zaj, forgalom, földből kiemelkedő utczasorok és városrészek, gyorsan gazdagodó s palotákat emelő kereskedők, fényes kirakatok oly szokatlan látvány, hogy az emberek elvesztik a mérlegelés higgadtságát. Az Új-Vásártérről (ma Erzsébet-sétatér) az a vélemény, hogy a velenczei Piazza San Marco után az osztrák császár birodalmának legszebb tere. Vagy minő furcsa nekünk; kik a Párisi Ház csúf kis épületét ismerjük, hogy a józan Schams (mások még jobban lelkesűlnek) ezt írja róla: »Pest városa különös és valóban ritka szépítésének számítandó kiváltképen: az új Báró Bruder vagy u. n. Párisi Ház, melynek átjárója az Uri (ma Koronaherczeg) utczából a Kigyó utczába visz. A pompás be- és kijárat, a művészies üvegtető, melyen át ezen csarnokba a világosság ömlik, valamint egyáltalán az épület szép és kedves arányossága, a szemnek ép oly meglepő, mint ritka látványt nyujt stb.«
Az egyetlen, a mi teljesen megérdemli a leírók himnusait: a Dunapart természeti szépsége.
A folyam sodra ellen ívben hajló hajóhíd estefelé megtelt sétálókkal, kik a Duna tiszta levegőjében élvezték a kettős város gyönyörű látványát.”
„Pest lakossága akkoriban túlnyomórészt német. Utczán, sétahelyeken, kávéházban vagy színházban azt hihetné az ember, hogy Németország valamelyik városában van. A kevés számú magyar ügyvéd, hivatalnok, diák vagy vidéki birtokos elvész a sokaságban. Társalgási nyelvök ezeknek is gyakran a latin. S mégis ez idegen város lesz a magyar újjáébredés egyik tényezője. Az államtest anyagi vérkeringése megteremtette magának központi szervét, s az ország szive nemsokára eszmék és érzések egyesítésére s szétvitelére is alkalmasnak bizonyúl.”
Ekkoriban kezdődött valóban a reformkor – ami megágyazott a magyar nemzet szellemi újjászületésének, újbóli önszerveződésének, nagy dolgokra sarkallva az új kor új történelmi személyiségeit, csoportosulásait, városok és vármegyék közösségeit egyaránt. De ez már egy egész más történet. Pontosabban: maga a magyar történelem.
