Új sorozatunkban a legszebb itáliai kerteket mutatjuk be. A végtelenség terasza és a világ legrégibb botanikus kertje után következzen egy igazi "szupersztár"!
Latium, vagyis a mai Lazio legszebb táján, ahol a Róma környéki síkság találkozik az Appeninnek vonulataival, található Tivoli. A kisváros már az ókorban a római elit kedvelt üdülőhelye volt Tibur néven. Hadrianus császár itt építette fel legendás nyaralóját, a Villa Adriana-t, melynek többé-kevésbé megmaradt romjai ma is láthatók. A város a középkorban élte Itáliában megszokott életét, felépült a székesegyház és kiépült a sűrű beépítésű óváros az egyik dombtetőn. A környék élete 1550-ben változott meg, mikor a frissen megválasztott III. Gyula pápa az eredményes közbenjárásért Ippolito d’Este bíborosnak adományozta a várost (a bíboros nem tévesztendő össze a hasonló nevű esztergomi érsekkel, Beatrix királyné unokaöccsével, aki pár évtizeddel korábban élt).
Ippolito d'Este nem volt akárki: apja Alfonz, Modena és Ferrara dúsgazdag hercege, míg édesanyja Lucrezia Borgia, "az" a Lucrezia Borgia, vagyis megannyi festmény, opera és újabban sorozat főszereplője. A bíboros egy városszéli, meredek völgy tetején álló ferences kolostorban rendezte be rezidenciáját. A pompás palotákhoz szokott Ippolito számára az épület túl szerénynek bizonyult, így megkezdte az átépítést, a kevéssé ismert reneszánsz építész, Pirro Ligorio tervei szerint. A völgyben pedig kiépítette a reneszánsz kertművészet egyik csúcsművét.
A látogatók természetesen a villán át érik el a kertet. Az épület máig jól mutatja, hogy eredetileg kolostor volt, a templom ma is működik. A kerengőből alakították ki a díszudvart, az üresen maradt fal elé Vénusz-kutat állítottak, ami meglehetősen érdekes ötlet.
Az átépítések ellenére is viszonylag egyszerű villa belseje lenyűgöző kincseket rejt: a termek Federico Zuccari, a késő-reneszánsz egyik legnagyobb freskófestőjének alkotásai díszítik. Különösen a földszinti terek, az úgynevezett Sala Terrena-k, vagyis hűsölőtermek pompásak, ez már átmenetet képez a kert felé.
A dombetőn álló villából lenyűgöző kilátás nyílik nem csupán a kertre, hanem a környező lazioi tájra, illetve magára Tivolira is. A reneszánsz tervezők természetesen ki is használták ezt az adottságot, a villa elé fantasztikus teraszrendszert építettek, ami már önmagában is látványosság.
A kertet így tulajdonképpen fentről lefelé haladva lehet felfedezni. A teraszrendszer már önmagában lenyűgözi a látogatót, pedig csak ez a kert bejárata. Az egyes szinteken elhelyezett szökőkutak - köztük a Fontana del Bicchierone, vagyis az üvegpalack-kút, Bernini műve - már jól mutatják a kert lényegét: mindenütt csobog a víz.
A látvány művészek sokaságát ihlette meg: Liszt Ferenc zongoraetűdöt írt a kert szökőkútjairól, de rézmetszők, festők is megörökítették ezt a földi paradicsomot.
Az ámuló látogató már-már azt hiszi, mindent látott, de a lényeg csak ezután jön - mindez a reneszánsz (kert)építészet furfangja, alaposan átgondolt rendszer. A terasz alatt tárul csak fel a kert főtengelye, a Spianata delle Peschiere, vagyis a halastavak sétánya.
Ez a szinte szó szerint letaglózó látvány továbbra is csupán bevezetés volt, a nagy attrakció mellett kisebb-nagyobb kertrészek, szökőkutak, műbarlangok egész sora várja a látogatókat, akik már évszázadok óta nem győznek ámélkodni a láttottakon.
A villa és a kert évszázadokig az Este-család birtokában maradt, majd a német Hohenlohe-Schillingsfürst-családhoz került (Gustav Adolf von Hohenlohe-Schillingsfürst bíboros volt Liszt jóbarátja és vendéglátója). Különös módon a villa utolsó magántulajdonosa viszont nem más volt, mint Ferenc Ferdinánd: a Habsburgok az Este-házzal (is) rokonságban álltak, így került a Szarajevóban megölt főherceghez az együttes. A sors és a történelem különös fintora, hogy Ferenc Ferdinánd el akarta adni a villát az olasz államnak, azonban ők sokallták a vételárat. Az első világháború végén viszont győztes államként kártérítés nélkül ki tudták sajátítani a felbecsülhetetlen értékű ingatlant.
Folytatjuk!