Pálffy György magyar építész életműve döntően a távol-keleti közegben formálódott: 1978-ban költözött ki, Ando Tadao munkatársa lett, majd három évtizeden át Tokióban élt és alkotott.
Halkan beszél, ritkán engedi magát fényképezni, és inkább a házai beszélnek helyette – mégis markáns pályaképet rajzol ki az a szemlélet, amelyben az építészet szolgáltatás, nem önarckép. Pálffy György magyar építész, akinek életműve döntően a távol-keleti közegben formálódott: 1978-ban költözött ki, Ando Tadao munkatársa lett, majd három évtizeden át Tokióban élt és alkotott. Maximalista, aki a megrendelő örömét, a pontos határidőkre teljesített kifogástalan minőséget tekinti mércének, és minden munkát fehér papírral kezd. Japánban középületek és egészségügyi létesítmények sora, több mint hatszáz megvalósult épület fűződik a nevéhez, itthon budapesti irodát nyitott. A Műcsarnok „Keletelt sorsok: magyar építészek Ázsiában” kiállítása Pálffy középületeit Japán egyik legtermékenyebb magyar alkotójaként mutatta be, Sebestyén Sára fotóival kísérve. Az alábbi interjú személyes történeteken át villantja fel mesterségfelfogását a fegyelemről és együttműködésről, a bizalomról, a részletminőségről, és megmutatja, hogyan lesz a japán tapasztalatból magyar erőforrás.
Kezdjük a japán évekkel. Mikor és hogyan került ki, és mivel foglalkozott?
1978-ban egy csereprogrammal jutottam a japán fővárosba, ahol fél év intenzív nyelvtanulás után a Tokiói Egyetemen tanultam. Ezt akkor japán legelitebb felsőoktatási intézményeként tartották számon. Kutatásom az iparosított, alacsony beépítésű lakásépítésről szólt, mert főként az érdekelt, hogyan lehet előregyártott rendszerekkel mégis rugalmas, emberléptékű építészetet létrehozni.
Egy idő után a kalákás önépítés és az iparosítás kapcsolata kezdett érdekelni, ezért terepmunkába kezdtem Dél-Kelet-Ázsiában is:
a Fülöp-szigeteken és Thaiföldön néztem meg, miként építkeznek a városi peremhelyzetű közösségek.
A téma végül doktori programmá nőtte ki magát, Tokióban összesen nagyjából három évet töltöttem ezzel.
Hogyan találkozott Ando Tadaóval?
Oszakában egy angolul kiválóan beszélő tanárom összekötött Ando irodájával, mivel az egyik volt diákja akkoriban nála dolgozott. Ando angolul nem beszélt, én pedig még csak tanultam japánul, így kizárólag rajzban kommunikáltunk. 1978–79 között rendszeresen bejártam az irodába: részt vettem a Kosino-ház körüli munkában – nem főtervezőként, inkább a műhely ritmusát és módszerét tanulva. A mester tárgyalt a megbízókkal, majd egyetlen lapon felrajzolta a koncepció lényegét, a stúdió pedig ezt bontotta ki – nagy fegyelemmel. Később személyesen mutatott be az ikertestvérének is, akivel mindmáig jó viszony maradt köztünk. 1979 őszén megszerveztem Ando első budapesti előadását a Magyar Építőművészek Szövetségének Ötpacsirta utcai épületében. Telt ház volt, a csillárokon is lógtak.
Korábban nem hitt benne, hogy külföldön is komolyan veszik, a budapesti előadás azonban nagy lendületet és önbizalmat adott neki.
1981-ben vele és egy kiotói professzorral ezután egy Európa-körutat csináltunk. Párizs, Brüsszel, Amszterdam, Koppenhága, Stockholm, Helsinki és London hatalmas érdeklődéssel fogadta Andót. Ebből 1982-re tizenhét országot bejáró kiállítássorozat lett, és én voltam az a szerencsés, aki mindezt megszervezhette.
Milyen volt belülről az iroda, és mit tanult az ott töltött évekből?
Kicsi, szigorú, „egyvonalas” műhely volt. Ezt akár szó szerint is érthetnénk, hiszen a munkatársak egy sorban ültek, míg Ando hátul egy emelvényen figyelt. Mindenki az asztalra hajolva dolgozott.
Brutális fegyelem, hajszálpontos fókusz, aszkézis az anyaghasználatban (nyersbeton, üveg, acél), és a fény vezetése a fotóbeállításig megtervezve.
A skicc – egyetlen lap – tényleg mindent eldöntött. A keménység árnyoldalait is láttam: impulzív, néha túl kemény vezetői módszereket tapasztaltam, olyan napot is megéltem, amikor a feszültség testi konfliktusig fajult. Ezekből az emlékekből mégis az a tanulság maradt meg, hogy a koncentrált minőségkeresés nem kompromisszum, hanem munkaerkölcs. De mindez elsősorban Andóról szólt. Neki tényleg nem volt semmi más érdeklődése, mint az építészet, és nem akart egyebet, mint a stílusa által ismertté válni. Ez sikerült is neki.
A saját attitűdje mennyiben más?
Számomra az építészet szolgáltatás: a ház a használó élettere, nem építész-önarckép.
Nem az első pillantásra felismerhető stílus érdekelt, hanem az, hogy amikor elkészül a ház, a megrendelőn lássam, hogy a koncepcióm a valóságban is működik. Szó szerint a nonverbális jeleket kerestem: ha meghatódott, jó úton jártunk. Jól tudom, milyen, amikor a fotogén beállítás fontosabb a komfortnál. Andónál a látvány mindig tökéletes volt, de a kor technikai szintjén a nyersbeton és a megszakítás nélküli fém nyílászárók hőhidat képeztek, és a kicsapódó pára további gondokat okozott. Ezzel együtt a fegyelem és a szerkesztési tisztaság – amiből ott bőven tanultam – ma is mérték számomra.
Melyik saját munkájára a legbüszkébb szakmai és személyes értelemben?
A Jamanasi Egyetem kampuszára (1992). Ez sem egy ikon akart lenni elsősorban, hanem egy jól használható téregyüttes. Itt diákjóléti irodák, információs és utazási pontok, valamint ösztöndíj-centrum is található, de van kávézó, mozi és egy nagyvonalú digitális könyvtár is olvasófülkékkel – olyan, mint egy modern scriptorium. Az épület két tömegre oszlik, amelyet egy körülbelül háromezer négyzetméteres, üvegtetővel fedett tér kapcsol össze. Ez fesztiválok alkalmával fedett városi udvarként működik. A tervbe kortárs képzőművészeti alkotások is szervesültek: egy óriási bronzrelief – két csillag egyszeri találkozása, az egyetemi közösség allegóriája –, ami miatt Arizonáig utaztam. Egy francia festőnő Monet-parafrázis sorozata pedig annyira jól sikerült, hogy művészettörténészek szerint a hat kép önmagában többet ér, mint az épület. Ezt túlzásnak érzem, de mutatja,
mennyire hittem az építés és a kultúra kölcsönhatásában.
Az építészetre a „szolgáltatás” szót használja. Mit ért ez alatt a mindennapi döntések szintjén?
A felelősséget. A határidő és költségkeret számomra nem szitokszavak. Emlékszem, amikor egyszer Ieoh Ming Pei-jel vacsoráztunk: azt mondta, a büdzsé szót ő fekete filccel kihúzta a szótárából – nem foglalkozik vele. Épp az ilyen attitűd miatt szükséges egy olyan tervezőtárs, aki kimondja, mihez kell tartanunk magunkat. A szolgáltatás nekem egyfajta alázatot jelent a megrendelő, a technika és a szakmai stáb felé. Japánban a kötelező egyéves költségvetési ciklus miatt számos középületet egyetlen év alatt kell megtervezni és átadni – ez fegyelmez és rendszert kényszerít az emberre.
Huszonhét év alatt nagyjából kétezer projektet terveztünk, ebből mintegy hat-hétszáz meg is épült, amit nem a tervezői zsenialitás, hanem a jól szervezett iparági háttér tett lehetővé.
Hogyan jött mégis a hazatérés ötlete, és mi az a kontinensek közötti együttműködés, amire utalt?
A kilencvenes évek végén Tokióban egy ambiciózus magyar nagykövettel dolgoztunk egy önfenntartó, többfunkciós magyar külképviseleti épület koncepcióján, ami több országban is működő modell lehetett volna. A csapat és a telek is megvolt, de a kormányváltás után a projekt leállt. 1999-ben nyitottam budapesti irodát, az időeltolásból hatékony munkaritmust kovácsoltunk. Este hatkor elküldtem a skicceket Budapestre, itt éjfélig dolgoztak rajta tovább, mire Japánban már megvirradt, így mi azonnal folytatni tudtuk a munkát. Ebből jöttek az első hazai megbízások, később pedig – a Kormányzati Negyed Kuma Kengo-féle tervének apropóján – egyre több időt töltöttem itthon.
Több japán sztárépítész magyarországi munkáját is közelről látta, és láthatja itthon is, például a Városligetben. Milyen tanulságokat hozott ez?
Régóta ismerem mind Szedzsima Kazujo, mind Fudzsimoto Szou irodáját, és próbáltam híd lenni köztük és a hazai rendszer között. Erre a nyelvi, a minőségi elvárásokban és a kivitelezési kultúrában jelentkező különbségek miatt lett volna szükség, ám a tervezők más utat választottak. A Magyar Zene Házának alapgondolata világszínvonalú, de a költségkorlátok, a kivitelezés ingadozó minősége és a részletek elnagyoltsága szerkezeti és akusztikai engedményeket kényszerített ki, így a reprezentáció lehetőségei is szűkültek. Őszintén sajnálom, mert ez az épület sokkal többet is elérhetett volna a nemzetközi fórumokon. A tanulság?
Kivételes koncepcióhoz kivételes kiszolgáló infrastruktúra kell.
Nélküle a végeredmény csak töredéke annak, ami lehetne.
Mi a benyomása a hazai építészeti kultúráról?
Kettős. Egyrészt hihetetlen tehetség és szoftveres-tervezési tudás halmozódott fel, másrészt a háttéripar – a kivitelezési fegyelem, a mérnöki megoldások minősége – gyengébb. Nem Norman Foster stúdiója a példa számomra, hanem az a gondos szolgáltatói lánc és tág horizontú szakági csapat, amely megtámasztja. Nálunk is vannak továbbfejleszthető, hazai pályára szabott felfedezések (például a Sámsondi Kiss Béla innovatív építési rendszere), és van mit tanulni a tisztességes újrahasznosításról és felújításról.
Az állandó formakeresés helyett egy olyan közös építészeti nyelvre volna szükség, amely a gazdasági-technológiai realitásokra épül, mégis előremutató.
Magyarul, arra építve kellene egyéni úton járnunk, amiben jók vagyunk.
Hogyan értékelné az itthoni szakmai közélet állapotát?
Az építésztársadalom könnyen megosztható, és emiatt a szakmánk társadalmi megbecsültsége nem éppen a legjobb. Az egymással versengő túlélési küzdelem közegében egy megrendelő könnyen rákényszeríti az akaratát a tervezőre. Ez nem elitizmus, hanem szakmai önismeret: egy koherens, egymást erősítő környezetben a minőség sokkal inkább kikényszeríthető lenne.
Zárásként: hová tartson a magyar építészet?
Oda, ahol erős tud lenni: precíz szerkesztés, fegyelmezett költség- és életciklus-szemlélet, anyag- és részletminőség. Több innovációra van szükség az építőanyagok és szerkezetek körében, és ugyanilyen fontos lenne a minőségi felújítás és újrahasznosítás kultúrájának megerősítése. Makovecz Imre eredeti gondolatai téralkotásról, konstrukcióról és természetességről például rendkívül inspirálóak számomra. A Makovecz-örökség azonban nem sajátítható el a formák, csomópontok és gesztusok másolásával. A tizenhetedik századi erdélyi ácsszerkezetek költői igazsága nem feltétlenül ad épkézláb megoldást a huszonegyedik században:
a szellemiséget kell követni, nem a formát.
Ugyanígy elengedhetetlen a helyes szakmai önértékelés kialakítása: az építészet közszolgálat. A legjobb kritika nem az, ha egy terv egy magazin címlapjára kerül, hanem az, ha a használó – jó értelemben – könnyes szemmel veszi birtokba a megvalósult házat.
Ráadás: mit üzen a pályakezdőknek?
Az építészet az egyik legkomplexebb emberi vállalkozás.
A tervezők óriási összegekről és hosszú távú beruházásokról döntenek úgy, hogy közben gyakran maguk sem tudhatják előre, milyen akadály jön – ezért kell alázat a feladat, a technika és a csapat iránt. A mai oktatásból viszont sokszor hiányzik ez az alázat, amit nem pótolhatnak a szórakoztató előadások és az önbizalom-tuning. A teljesítmény és felelősség kettősét még egy élet alatt sem fejleszthetjük tökélyre – de e törekvés nélkül nincs tartós építészet.
Az interjút az MMA-MMKI kutatója készítette.
Nyitókép: Pálffy György építész a Jamanasi Egyetem óvodájánál (Fotó: Sebestyén Sára)
