A Központi Vásárcsarnok, vagy más néven Nagycsarnok Budapest egyik leglátványosabb épülete, mely számos külföldi „bakancslistáján” szerepel. Annak ellenére, hogy funkciója meglehetősen profán, egy lapon emlegetjük olyan épületekkel, mint az Országház, vagy a Szent István-bazilika, ami nem véletlen, hiszen historizáló építészetünk egyik legkvalitásosabb példája.
Franciás kezdet
A Budapest belvárosában élőknek teljesen evidens, hogy minden kerület saját vásárcsarnokkal rendelkezik, ám azt már kevesen tudják, hogy a pesti piacépületeket egységes városépítési koncepció alapján, egyszerre emelték, és ünnepélyes átadásukra is egyazon napon került sor. A 19. század végén kiváló adottságokkal rendelkező Budapest rohamosan fejlődött, így nem csoda, hogy egész Európából vonzotta a tervezőket és befektetőket. Az egyik ilyen vállalkozó Édouard Besnier de la Pontonnerie francia mérnök volt, aki 1872-ben javaslatot tett a Fővárosnak vásárcsarnokok építésével kapcsolatban. Az ötlet kiváló volt, amit a város vezetői is felismertek, ám a francia úriember végül nem profitált belőle, mivel a Főváros saját feladataként határozta meg a vásárcsarnokok építését.
Nemzetközi tervpályázat, magyar győztes
Bár a Fővárost foglalkoztatta a koncepció, a tervezet csak tíz évvel később készült el, melyben a Központi Vásárcsarnok helyét a ferencvárosi Fővám téren, a további piacokét pedig a lipótvárosi Hold utcában, a terézvárosi Hunyadi téren, a józsefvárosi Rákóczi téren, és az erzsébetvárosi István (ma Klauzál) téren jelölték ki. (Budán csak egyetlen vásárcsarnok épült, az is valamivel később, a Batthyány téren.) De míg a kerületi vásárcsarnokok tervezését a Székesfővárosi Mérnöki Hivatal, azon belül is Rozinay István és Klunzinger Pál végezte, a Központi Vásárcsarnok tervezésére pályázatot írtak ki 1892-ben. Sokan tartottak tőle, hogy ezt az épületet is, mint számos más létesítményt – például a Nyugati pályaudvart – külföldi iroda fogja tervezni, ami majdnem beigazolódott, a Főváros ugyanis nemzetközi tervpályázatot írt ki. A számos külföldi terv ellenére az első díjat Pecz Samu, a magyar neogótikus építészet és az építészoktatás nagy alakja nyerte. Pecz nem csak a tervezést vállalta, a kivitelezést is maga vezette. Az épület átadására 1897. február 15-én került sor.
„A főváros — régi piacainak megszűntével — keleties románcából veszített ugyan, de a világvárossá fejlődésben hatalmas lépést tett. Valóságos palotában folyik ezentúl a vásárlás."
Írta az Ország-Világ című újság a frissen nyílt Vásárcsarnokról.
A centrumba került
A Központi Vásárcsarnok telkére azért esett a választás, mert annak közlekedése már akkor is kiváló volt, ráadásul a piaccal nagyjából egy időben tervezték felépíteni a Ferenc József hidat (ma Szabadság híd), mely a XI. kerületiek számára is elérhetővé tette az épületet. Nem mellesleg természetesen az úgynevezett Sóház-telek méretei is megfelelők voltak a hatalmas csarnok felépítéséhez. Bár az eredeti ötletgazda francia volt, az épület korabeli német példákkal mutat rokonságot. Vasszerkezetét tekintve olyan mérnöki újítást nem hordoz, amelyet más épületen ne alkalmaztak volna, mégis különleges, mert az építész a gótika szerkezettanát ötvözte kora építéstudományi vívmányaival. Az épület, mint a korabeli német példák, bazilikális szerkezetű, tehát egy magasabb főhajó köré rendeződik, ami kiváló megvilágítást biztosít. Ehhez a főhajóhoz kereszthajó-szerű hatást kialakítva 6-6 keskenyebb melléktér csatlakozik.
Impozáns külső
A vásárcsarnok a vasszerkezetes építészet remeke, a szerkezet a homlokzatokon mégsem érvényesül, a körítőfalak ugyanis a pályázati kiírásban foglaltaknak megfelelően téglából készültek. Főhomlokzata különösen díszes, az enyhén kiemelkedő középrizaliton nyíló, gótizáló kő keretezéssel ellátott főbejárat fölött hatalmas csúcsíves ablakok nyílnak a főhajóba, a csúcsos tetőidomokkal hangsúlyossá tett, saroktorony-szerű épületrészeket kőerkélyek és törpepillérekkel elválasztott ablakok díszítik. Az oldalhomlokzatok visszafogottabbak, ám itt is megtaláljuk a hatalmas csúcsíves ablakokat, valamint a téglaszövetbe rejtett mintázatot, melyek a neogótikus hatást erősítik.
A mázas kerámia tetőcserép, melynek színeiben a zöld és a sárga dominál, már a századforduló divatját vetíti elő.
A homlokzatokon nem, az enteriőrben azonban egyértelműen a láthatóvá tett vasszerkezet dominál, melynek ridegségét gótizáló elemei és a hatalmas üvegfelületeken beáramló fény oldják.
Magyar alapanyagok
A Központi Vásárcsarnok nemcsak a magyar tervező, hanem a magyar ipar sikere is. A korszak legnagyobbjai dolgoztak az épületen és szállították hozzá az alapanyagot. A vasszerkezeteket a korszak legnagyobb gyártója, a Schlick vasöntöde szolgáltatta, a lakatosmunkákat Svadló Ferenc és az azóta legendává vált Jungfer Gyula végezték, a tetőcserepeket és a homlokzatok mázas kerámia díszeit pedig a Zsolnay gyártotta. Félő volt, hogy külföldi tervező és kivitelező kapja a lehetőséget, de szerencsére nem így lett, a Nagycsarnok ma Budapest egyik leghíresebb épületeként példázza a magyar építészet világszínvonalát.
A második világháborús harcokban az épültet súlyosan megrongálódott. 1950-ben állították helyre, újrafaragva a neogótikus kőkapukat is. 1977-ben az épületet műemlékké nyilvánították, 1992–1994 között felújításon esett át. 1999-ben elnyerte az építészeti szakma legkiemelkedőbb nemzetközi elismerését, a FIABCI Prix d’Excellence díját. 2013-ban a CNN Travel Európa legjobb piacának nevezte.
Nyitókép: MTI/Jászai Csaba
Forrás: Sisa József (szerk.): A magyar művészet a 19. században. Építészet és iparművészet. Osiris Kiadó, Budapest, 2013.
Rozsnyai József - Szakács Béla Zsolt: A magyar építészet rövid története. Holnap Kiadó, Budapest, 2017.
