Későmodern épületeink közutálatnak örvendenek, pedig kísérletező szellemű, izgalmas művek is találhatók köztük, melyeket az építészek és művészettörténészek örökségünk fontos részeként tartanak számon. De miért ilyen megosztó ez a stílus? Honnan ered az átlagember és a szakma véleménye között feszülő ellentét? Cikkünkben a későmodern épületeink védelmével kapcsolatos kérdésekre keressük a választ.
Későmodern építészeti örökségünk, tehát az 1960-as és 1970-es évek művei építészettörténetünk legvitatottabb elemei. Az építész és művészettörténész szakma jellemzően látja ezen épületek értékeit, sőt, gyakran magát a dekoráció nélküli, funkcionalista tervezési módszert is magáénak érzi, míg
az átlagemberek kifejezetten rühellik ezeket a csúf, sematikus kockának vélt, gyakran sajnos valóban rossz minőségű és állapotú épületeket.
Az első csoport inkább a csúcsművekkel, például a hollóházi Szent László-templommal, vagy a jászberényi tisztasági fürdővel, a második társaság pedig a legrosszabb példákkal, a panel lakótelepekkel és silány minőségű „doboz” iskolákkal azonosítja a stílust, ami nem segít az ellentétek elsimításában. Ráadásul még egy fogalmi zavar is nehezíti a helyzetet. A köznyelvben ugyanis ezeket az épületeket gyakran szocreálnak nevezik, pedig a szocialista realizmus egy teljesen másik stílust takar, mely az 1950-es években kötelező jelleggel uralta a keleti blokk országainak építészetét, és barokkizáló, klasszicizáló épületeket „termelt”. Ezeket az épületeket egyébként az átlagember jobban szokta szeretni, mint a későmodern, vagy ha nagyon akarok ilyet mondani, „szocmodern” házakat. Azért nem akaródzik nekem ilyet mondani, mert nem szocialista országokban is volt későmodern építészet, amely hasonló eredménnyel járt. Tehát a „szoc” jelzőt nem érdemes a történetbe belekeverni, de tény, hogy nálunk ezek az épületek a kommunista diktatúra idejéhez kötődnek, ami egyébként szintén magyarázza népszerűtlenségüket.
Pedig az általános népszerűtlenség nem indokolt, a későmodern házak között számos kvalitásos, elegáns, kísérletező szellemű mű található.
Sokan próbálták már meg elmagyarázni, hogy mitől jók, sőt szépek ezek az épületek – már ha erre a korstílusra lehet a szép szót használni –, de szélesebb körben nem talál befogadókra az üzenet.
Én most még egyszer megkísérlem, bár valószínűleg hiába, a vége úgyis az lesz, hogy közkívánatra historizálunk, de teszek egy próbát.
Szociális érzékenység, egészséges életkörülmények
A későmodern építészet nem magától értetődő, nem olyan, mint a barokk vagy a szecesszió, ahol az ember „tudja, mit kell nézni”.
Ahhoz, hogy értékelni tudjuk, meg kell értenünk és ismernünk kell a történetét.
A modernizmus a 20. század legmeghatározóbb építészeti és design mozgalma, mely megváltoztatta az addigi tervezési gyakorlatot és máig érezteti hatását. Bár a korábbi korstílusokban is nagy szerephez jutott a funkció, az esztétikum mégis meghatározó volt. A modern építészet éppen ezzel a hozzáállással szakított, és mindent az épület funkciójának rendelt alá, szinte teljesen elhagyva a feleslegesnek ítélt dekorációt.
A hasábformák, lapostetők, nagyméretű, így sok fényt beengedő üvegfelületek főszerephez jutottak, a lakásbelsőkben pedig az egészségre került a hangsúly. A kisebb alapterületen több, nem egymásból nyíló szoba, a kompakt, mégis jól használható konyha és a lakáson belül található fürdőszoba és WC mind olyan vívmányok, melyeket ma természetesnek veszünk, de valójában a modern építészetnek köszönhetünk.
A funkció és az egészség mellett fontos volt a kivitelezés egyszerűsítése és költségeinek csökkentése is, hogy a kényelmes és jól használható otthonokat szélesebb néprétegek is élvezhessék.
Láthatjuk, hogy a modern építészet életjobbító szándékkal, szociális érzékenységgel született, ám radikálisan újító megközelítéséhez a korábbiaktól merőben eltérő összkép is társult, melyet pont azok a szélesebb néprétegek, akinek szánták, nem tudtak értelmezni – és lássuk be, ez máig nem sokat változott.
A modern építészet száz évvel születése után is nehezen befogadható, egyeseknek egyenesen dühítő.
A dekoráció az emberi lét sajátja, így elhagyása valahogy emészthetetlenné teszi az épületeket.
Ettől függetlenül a modern építészet az 1930-as évek végére meghódította egész Európát. (A világ többi részét még jó ideig nem, ahogy ezt korábbi, A brutalista című filmről írt kritikánkban olvashattuk.) Nyugaton ez a folyamat töretlenül vezetett a későmodern építészethez, a keleti blokk országaiban azonban az 1950-es években kötelezően megjelent a már korábban említett, történelmi formákat használó szocreál építészet, mely birodalmi stílusként egyszerre akarta elkápráztatni és megfélemlíteni a tömegeket. Sztálin halála után azonban újjászületett a modernizmus, és egészen az 1970-es évek végéig, a posztmodern és sajátosan magyar változata, az organikus stílus megjelenéséig egyeduralkodó maradt.
Egyediség, szerkezeti kísérletezés és tömeges lakásépítés
Az 1960-as évek magyar építészetére a szerkezeti kísérletezés és az egyediség jellemző, ami olyan különleges épületeket eredményezett, mint a Zalaváry Lajos által tervezett jászberényi tisztasági fürdő. Ez a boglyakemencékre emlékeztető formájával és félhomályban úszó belső tereivel építészeti örökségünk kiemelkedő darabja. De itt kell megemlítenünk az UVATERV mára sajnos drasztikusan átalakított művét, a tihanyi Kör Presszót is, mely légies, különleges tetőszerkezetével igazán elegáns látványt nyújtott.
Az 1960-as évekre azonban jellemző egyfajta kettősség, mivel ekkor indult be igazán a tömeges lakásépítés is. A folyamat, mely teljesen átírta hazánk városképeit, és amellyel leginkább azonosítjuk ezt az időszakot.
Az először erőművi pernyebetonból és habosított kohósalakból, csúsztatott zsalus technológiával épített szalagházakat felváltották a házgyári technológiával, cementbetonból és vasalt elemekből emelt panelházak, és kialakultak hatalmas lakótelepeink. Lássuk be, ezek a házak csúnyák. Silány anyagokból és rossz szigeteléssel épültek, így nem csoda, hogy nem szeretjük őket. Ám azt fontos megjegyeznünk, hogy a tömbökben jellemzően jól használható, jó beosztású lakások találhatók. Az akkori várostervezők ráadásul hatalmas hangsúlyt fektettek a városi alközpontok és a megfelelő infrastruktúra kialakítására. A lakótelepeket tömegközlekedéssel, iskolával, óvodával, orvosi rendelővel, könyvtárral, művelődési házzal, szolgáltatásokkal, élelmiszerüzlettel, zöldfelülettel együtt tervezték. Ez korunk tömeges, átgondolatlan lakóparképítésével szöges ellentétben áll és lényegesen jobb életkörülményeket biztosít, mint a jelenlegi komplexumok.
Az 1960-as évek kísérletező lelkesedésével szemben az 1970-es évekre megfigyelhető egyfajta kiüresedés, ami annak tudható be, hogy
a későmodern stílus munkamódszerré vált.
Ettől függetlenül születtek kiváló alkotások, de jóval kevesebb számban. Az évtized kiemelkedő művei a templomok, melyek közösségi szerveződés hatására, újító formával és térszerkezettel jöttek létre. A korszak mára műemléki védelmet élvező épületei is jórészt ezek közül kerülnek ki.
De mi a gond?
Ha ennyi kiváló példát és jól használható városrészt fel tudunk sorolni, akkor mégis miért örvend közutálatnak a későmodern építészet? Miért nehézkes ezeknek az épületeknek a műemléki védelme, és miért fenyegeti őket egyre inkább a lebontás veszélye?
A válasz komplex. A dekoráció hiánya, a máig nehezen érthető formanyelv és gesztusrendszer csak pár összetevő.
Az egyik legnagyobb probléma ezekkel az épületekkel az illeszkedés hiánya.
Gyakran még a kvalitásos épületekről is elmondhatjuk, hogy nem illeszkednek a történelmi településképbe. A helyszínválasztást egyfajta gőg, sőt, propagandisztikus szándék jellemezte, ezért kifejezetten zavaróan hatnak. Így nem csoda, hogy dühítőek.
Értékelésük kapcsán további problémát jelentenek a korszak technológiai korlátai. A terveken gyakran igényes, izgalmas épületeket láthatunk, melyek kivitelezésére nem álltak rendelkezésre a megfelelő technológiai eszközök, így a végeredmény nem tükrözi az építész valódi akaratát. A tervező szándékát pedig tényleg csak a szakma látja és tudja értékelni, a megvalósult épület az átlagember szemében egyszerűen „gagyi”. A technológiai korlátok közé sorolhatjuk a korszak silány építőanyagait is, melyeknek „hála” ezek a házak gyorsabban pusztulnak és csúnyábban öregszenek, mint a néhány évtizeddel korábban emelt társaik, tovább rontva a későmodern építészet társadalomban élő képét.
Nem segít megítélésükön a hagyománytisztelet teljes hiánya sem, mely nemcsak a városképek szempontjából bizonyult károsnak, hanem számos, a mi égövünkön nem praktikus formai és anyaghasználati döntést eredményezett, ami ismét elvisz minket a nem időtálló épületek problémájához.
Az előbb felsorolt szempontok sajnos nagyban megnehezítik az épületek védelmét, mivel megőrzésük számos esetben csak újjáépítéssel vagy erős átalakítással lenne megoldható. Ez azonban számos, visszaépítéssel, eredetiséggel és egyéb műemlékvédelmi szemponttal kapcsolatos kérdést vet fel, Pandóra szelencéjét pedig senki sem szívesen nyitogatja.
Most kell észnél lenni!
Van még egy fontos dolog, mely megnehezíti a későmodern épületek védelmét. Ez pedig a divat. Ezek a házak mára egyszerűen kimentek a divatból. Avíttnak számítanak, viszont még relatív fiatalok, tehát koruknál fogva nem tekintendők egyezményesen elfogadott értéknek, a társadalom nagyrésze szívesen megszabadulna tőlük.
Látnunk kell azonban, hogy ezen a fázison minden korstílus átment. A klasszicizmus idején például a barokk épületeket bontották előszeretettel, a historizmus idején a klasszicista épületállomány jelentős része veszett el, a historizmus pedig éppen a dekorációellenes modernizmus „lecsendesítő” hadjáratának esett áldozatul.
Most kell tehát nagyon észnél lennünk!
Most kell alaposan megvizsgálnunk későmodern épületállományunkat és a valóban kvalitásos műveket megvédenünk, bármit is gondol róluk az utca embere.
Az utca emberének ugyanis az a szokása, hogy húsz év múlva azt fogja szeretni, amit ma utál. Egy időben például a pesti New York-palotát is csicsásnak találták, ma pedig rajongás övezi.
További fontos indok későmodern építészeti örökségünk védelme mellett az, hogy ezek a házak ugyanúgy a történelmünk részét képezik, mint bármelyik más korstílus alkotásai. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, és nem is szabad a történelmet meghamisítani. Ha tetszik, ha nem (inkább nem), Magyarországon volt kommunizmus. Szerencsére ebben az időszakban is születtek kiváló alkotások, melyeket ugyanúgy megillet a védelem, mint bármely más korszak épületeit.
És ne feledkezzünk meg a fenntarthatósági szempontokról sem! A klímaváltozás elleni küzdelem miatt el kell kerülnünk minden felesleges bontást és építést, és egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a felújításokra. Szerencsére későmodern örökségünk körül egyre élénkebb a párbeszéd, így a védelemre is egyre nagyobb az esély.
Forrás:
Sisa József – Dora Wiebenson (szerk.): Magyarország építészetének története. Vince Kiadó, Budapest, 1998.
Fehérvári Zoltán – Hajdú Virág – Prakfalvi Endre – Ritoók Pál: Magyar építészet a Szépítő Bizottmánytól napjainkig. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017.
