Játszótér, közösségi kert, térkővel burkolt főtér: mindannyian gondolunk és érzünk valamit a bennünket körülvevő városi környezettel kapcsolatban. És talán nem is ugyanazt. Abban azonban megegyezhetünk, hogy a köztér nem pusztán fizikai közeg, hanem nagyon is beszédes társadalmi és kulturális lenyomat. Nagy Csaba képzőművész, egyetemi oktató szerint egyebet is tesz, formálja az ízlésünket, és arra is hatással van, milyen a viszonyunk egymáshoz és önmagunkhoz. Vigyázat, ökofilozófiai megközelítés következik!
Erről a komplex viszonyrendszerről beszélt Nagy Csaba képzőművész, egyetemi oktató a hely.hu-nak nemrég, de egy előadás-sorozat és egy kiállítás is kapcsolódott a témához. Utóbbin a köztér és az ember viszonyára reflektáltak a művész alkotásai.
Építészeti attitűdök jönnek-mennek
Nagy Csaba gondolkodásának egyik kiindulópontja az építészet két alapvető szemlélete. Az egyik a „rejtőzködő” attitűd, amikor az épület nem akar dominálni, inkább belesimul a környezetébe, része egy nagyobb rendszernek. A másik ezzel szemben a „hivalkodó”, önmagát hangsúlyozó építészet, amely ikonikus formákkal, látványos gesztusokkal kíván jelen lenni. Ez a kettősség a nemzetközi építészeti diskurzusban is jól követhető, például a Pritzker-díj odaítélésének változó szemléletében, fejtette ki portálunknak a képzőművész. Mint mondta, korábban a formailag radikális, látványos építészet dominált, az utóbbi években viszont egyre inkább a helyi, közösségi és ökológiai szempontokat előtérbe helyező alkotók kerülnek fókuszba. Ezt mintha laikusként is könnyű lenne észrevenni, tehetjük rögtön hozzá.
A köztér értelmezése Nagy Csaba szerint nem lehet pusztán szakmai, annak egyúttal társadalomtudományi kérdésként is fel kell merülnie.
A városi környezethez való viszonyunk nem tudatos döntések sorozata, sokkal inkább minták és beidegződések eredménye.
Éppen ezért kulcskérdés, hogy milyen minőségek jelennek meg a köztereinken, hívta fel rá a figyelmet.
A probléma egyik gyökere az – állítja –, hogy a társadalmi párbeszéd hiányos. A köztér alakítása gyakran szakmai diskurzus és lakossági bevonás nélkül történik, miközben a térhasználók közül sokan nem érzik sajátjuknak a környezetet. Talán erre ad egyfajta választ az a tendencia, hogy egyre erősebben jelennek meg alulról szerveződő kezdeményezések, mint a közösségi kertek vagy a gerillakertészet. Ezek nem elsősorban a termelésről szólnak, hanem a közösségi lét minőségéről: az együttműködésről, a jelenlétről és a tér visszafoglalásáról – mutatott rá kérdésünkre.
Az emlékezetszobrászat válsága
Határozott véleménye van a köztéri szobrászatról is az ELTE oktatójának, különösen az emlékezetszobrászattal kapcsolatban fogalmazott meg kritikát. Nagy Csaba rámutatott: szerinte
az utca mindig is a propaganda terepe volt, ahol az aktuális hatalom és ideológia lenyomatot hagy.
Más kérdés, tehetjük hozzá, hogy nem mindig egyértelmű, hol húzódik történelem és propaganda határvonala, azonban köztereink, a régi és új szobrok kétségtelenül jól láthatóvá teszik az adott kor értékrendjét, identitását.
A 20. század második felében a köztéri művek létrejöttét szakmai kontroll kísérte – idézte fel. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus szűrte a minőséget, vitákat generált, és keretet adott a szakmai diskurzusnak. Ma ezt a kontrollt és párbeszédet hiányolja, és meglátása szerint ennek következménye a nagy minőségi szórás.
Sokak számára a „legyen” fontosabbá vált, mint a „jó legyen”
– jegyezte meg. A köztéri alkotások fontos mintaként működnek – szögezte le Nagy Csaba –, formálják az ízlést, a vizuális kultúrát, sőt közvetve a társadalmi kommunikációt is.
A történeti példák között több meghatározó alkotót is említett:
- Kerényi Jenő partizán emlékműve mint korai referenciapont,
- Somogyi József expresszív tömbszerű formái,
- Borsos Miklós érzékeny plasztikái,
- Varga Imre figurális mesterségbeli tudása,
- valamint Melocco Miklós és Jovánovics György koncepcionális megközelítései.
A kortárs helyzetről elmondta: gyakran a zsánerszobrászat dominanciája és a tematikus „emlékév-politika” határozza meg.
Közterek: funkció vagy élmény?
A városi terek alakításában hosszú ideig a funkcionalitás dominált. A tereknek egyszerre kellett megfelelniük reprezentációs, rendezvény- és közlekedési igényeknek. Ennek eredménye sok esetben a túlburkolt, hőszigetszerű, kevéssé használható felületek létrejötte. S valóban, kinek ne hiányoznának az árnyas, ligetes közterek egy-egy forró nyári napon! Szombathely főtere is ilyen dilemmát hordoz – mutatott rá –, amely ugyan remek koncerthelyszín, a mindennapi használat során viszont kevésbé kínál intimebb, lelassulásra alkalmas zónákat, hűs, kellemes pontokat. No de milyen a kortárs urbanisztikai gondolkodás?
Egyre inkább az élményalapú, emberléptékű terek felé fordulunk.
A hangsúly a mikrotereken, az átmeneti zónákon és az interakciós pontokon van, például játszótereken, pihenőtereken vagy közösségi installációkon. Nézzünk csak körül, és vegyük számba, mit szoktunk hiányolni?
A játszóterek jól mutatják a szemléletváltást, nemcsak tetszetősek, hanem hangulatuk is van, és egyik-másik a felnőttek szemével nézve is telitalálat. A standardizált, katalógusból választott elemek mellett megjelentek a helyspecifikus, kreatív megoldások, amelyek nemcsak funkcionálisak, hanem identitást is adnak egy helynek. A nemzetközi példák – dán designstúdiók munkái vagy kísérleti urbánus projektek – azt mutatják, hogy a játszótér lehet közösségi katalizátor is, találkozási pont, amely a generációk közötti kapcsolatokat építi, közösségi élményt teremt.
Építészet és ökofilozófia
Nagy Csaba gondolkodására erősen hat az ökofilozófia, különösen Lányi András munkássága, aki szerint a fő kérdés nem önmagában az, hogy milyen épületeket hozunk létre, hanem az is, hogy milyen viszonyt alakítunk ki a természettel. Arra, hogy ez a viszony miként alakulhat, kortárs példákat hozott:
- a helyi anyagokra és közösségi építésre építő afrikai iskolaépítészetet,
- a rituális, érzéki tapasztalatokra építő fürdőépítészetet,
- valamint a minimális beavatkozással dolgozó japán építészeti szemléletet.
- Ezek közös pontja – hangzott el –, hogy nem uralni akarják a teret, hanem együttműködni vele.
A vasi művész saját köztéri munkái is ezt a szemléletet tükrözik. Bükön létrehozott installációi – például egy növényekkel befuttatott, pergolaszerű térplasztika vagy egy interaktív, mozgatható elemekből álló objekt – a közösségi használatot és az együttlét minőségét helyezik előtérbe.
Fontos számára, hogy a tárgy ne dominálja a teret, hanem finoman integrálódjon, és tulajdonképpen használat közben váljon teljessé.
Az alkotói folyamatban is tudatosan kerüli a túlzott méretnövelést: a kivitelezésben való személyes részvétel számára etikai és esztétikai kérdés is.
A város jövője nem pusztán tervezési kérdés, talán e megállapításban sűrűsödik össze mindaz, amit Nagy Csaba a közterekkel kapcsolatban gondol. Diskurzusra van szükség, a szakma, a döntéshozók és a lakosság közötti párbeszéd elindítására. Mert
a köztér mindenkié, és csak akkor válhat élhetővé, ha minden szereplő részt vesz az alakításában.
Éppen ezért arra biztatott mindenkit, gondolkodjunk, beszélgessünk a városokról, a közterekről és a közösségeinkről is.
