Tervez, oktat és kutat. Egyszerre művész, műszaki szakember és nő egy olyan világban, ahol még mindig működik a „kávéfőző-hierarchia”. Dr. Géczy Nóra építész szerint egyre többször kerülnek fókuszba a valódi teljesítmények, de néha még ma is egyszerűbb egy-két dohányfüstös, férfias káromkodás közben keménynek tűnni, hogy befogadjon az építőipar.
„Emlékszem, hogy egyszer még első vagy második osztályos koromban le kellett írnom, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek és én egy noteszbe azt írtam:
doktor művész.”
Nóra nem tudja már pontosan, mire is gondolhatott 7 évesen, de végül bizonyos értelemben teljesült az álma, hiszen építész, tervezőművészként és a tudományterülete elismert doktoraként oktat és alkot. „Az én esetemben egyértelműen a családi háttér volt a meghatározó, a szikra.” Szinte a műteremben nőtt fel. Édesapja orvos volt, aki otthon is dolgozott az orvosi készülékekre vonatkozó szabadalmán. Az orvosi szakma mellett ugyanakkor elhivatott volt a művészetek iránt is. Fiatalon a Kossuth-díjas id. Szabó István műtermében tanult szobrászatot és érdekelte az építészet.
Édesanyja textilművészként végzett az Iparművészeti Főiskolán, Gerzson Pál osztályában. „Anyu hatalmas, egész falakat beborító gobelinjei megmutatták nekem, milyen ereje van a léptékváltásnak. Láttam a műtermében, ahogy a forró, gőzölgő fonalak lassan átalakulnak és a több kosárnyi gondosan rendszerezett színes szálból, rétegről-rétegre felépül a mű.” Ez a „sziszifuszi munka” egyszerre lenyűgözte és megrémítette, de Nóra szerint ez volt az, ami előrevetítette a tervezőművészeti pálya kihívásait. Édesanyja példáján keresztül tapasztalta meg elsőként, milyen nehézségekkel jár az alkotói hivatás – különösen nőként.
A kritikus kávéfőzés
„Az egyetem első évében nagyon jól éreztem magam. A művészeti képzés még kialakulóban volt, az oktatók rajtunk tesztelték a módszereiket, ami izgalmas és inspiráló légkört teremtett.” Rengeteg pozitív visszajelzést kapott a tanáraitól, és élvezte az új élményeket, később azonban elkezdte megkérdőjelezni a dolgokat és egyre kritikusabbá vált.
„Azt hiszem ez természetes része az útnak és az egyetemi évek alatt válunk igazán felnőtté: csalódunk, lázadunk, de közben folyamatosan fejlődünk” – meséli.
Amikor elvégezte az egyetemet lehetőséget kapott, hogy maradjon a Nyugat-Magyarországi Egyetem, Építéstani Tanszékén doktoranduszként. Nem gondolkodott sokat a felkérésen, így lett az első doktorandusz a művészeti képzésben végzettek közül. „Az egyetemen fiatal, huszonhárom éves doktorandusz lányként azért meg kellett küzdenem, hogy a műszaki területen felnövő kollégák között legyen valamilyen pozícióm és ne csak a kávéfőzést próbálják meg rám erőltetni.” Érdeklődésemre, hogy pontosan mire gondol, valóban ennyire nyomasztó volt-e a helyzet és tényleg kellett-e kávét főznie elmondja, hogy ez egyfajta mintázatként értendő.
A kávéfőzés valamilyen lenyomata annak, hogy aktuálisan mik a társadalmi, kapcsolódási állapotok az adott szituációban. „Szerintem a kávéfőzésnél derül ki minden erőviszony, például, hogy a tanszéki életben, egy klienssel való kommunikációban, tárgyalásoknál, ki főzi, kinek és hogyan.” Nóra végül túljutott a „kávéfőző-effektuson” és szakmai életében egy rendkívül intenzív, sűrű időszak következett. Winkler Gábor professzor minden lehetséges területen bevonta munkáiba, a tervezésbe, oktatásba és a kutatásba egyaránt. Azóta is őt tekinti az akadémiai útja első kiemelkedően fontos mentorának.
Negyed évszázad után, még mindig téma
Tizenhárom évig egyedül volt női oktató a tanszéken, de azóta már bővült a csapat, ami szerinte nagy előrelépés. „Huszonhárom éves korom óta olyan közegben vagyok, ahol szinte az egyetlen nő voltam sokáig, ezáltal elkerülhetetlen volt, hogy felfigyeljenek rám, akkor is, ha ez nem volt tudatos. Nem lehet elbújni, hiszen azonnal látható, hogy más típusú kolléga, munkaerő, oktató vagyok, mint a férfiak és ez akaratlanul is hat a diákokra” – mondja. Nóra szerint ezt bizonyos szinten lehet hasznosítani is, hiszen, ha azt látják van hangja a szakmában, halad az akadémiai életben, tervez, vannak szabadalmai, akkor ez inspirálhatja a hallgatókat.
Kis történeti áttekintő a mérnöknők helyzetéről
A BME szakmai anyaga alapján a 20. század elején nyílt meg a nők számára a műszaki felsőoktatás hazánkban. A Műegyetemre tízen iratkoztak be elsőként, ami az összes hallgató 0,21 százalékát jelentette, ebből négy mérnök, három építész, egy gépész és két közgazdasági osztályos női hallgató volt. Az első női, építészmérnök hallgató 1924-ben Várnay Sternberg Marianne volt. A témával foglalkozó kutatás szerint a női hallgatók aránya mostanra általánosságban kiegyensúlyozott tendenciát mutat. Érdekesség, hogy a 2023-as mérésből az derült ki, hogy a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) hallgatóinak harmada nő, az építészek és a vegyészek esetén pedig több mint ötven százalék a női hallgatók aránya.
A tudományos és szakmai területen, valamint a döntéshozói és vezetői pozíciókban továbbra is a férfiak dominálnak a területen. Ezekben a közegekben legfeljebb egy-két női szakember kap helyet, akiket – érdemeik és szakmai kvalitásaik ellenére – gyakran még mindig elsősorban „nőként” kezelnek, nem pedig a szaktudásuk alapján értékelnek. Ez a jelenség nemcsak az építészetben, hanem számos más, hagyományosan „férfiasnak” tartott szakmában is megfigyelhető.
Nóra a jelenséget a Törpilla-effektushoz hasonlítja, amelyet Katha Pollitt írt le 1991-ben egy médiakritikai esszéjében. A Hupikék törpikék című rajzfilmben Törpilla az egyetlen női törp a faluban, és szinte kizárólag női mivolta miatt különbözik a többiektől. Nem kap ugyanolyan változatos jellemvonásokat vagy szerepeket, mint a férfi törpök, akik egyedi személyiséggel bírnak.
„Ez az építészeti oktatásban is érezhető: a női oktatók és szakemberek gyakran sztereotip szerepkörökbe kerülnek. Ha egy nő építész, akkor »nyilván« valamilyen »könnyebb« szakterületen vagy periférikus részterületen kap helyet – foglalkozhat belsőépítészettel, designnal vagy gyerekek építészeti oktatásával, de nem szerkezettervezéssel vagy várostervezéssel.
A klasszikus szemlélet szerint az építészet még mindig a férfiak dolga.”
Tavaly az egyik diákja megkeresete Nórát, hogy szeretne TDK dolgozatot írni a nők szerepéről az építészetben. 25 évvel ezelőtt ő is foglalkozott ezzel, szintén egy TDK keretében és akkor viszonylag nagy port kavart, még az újságok is írtak róla. Elmondta, hogy annak ellenére, hogy örült a hallgató lelkesedésének, elszomorította a tény, hogy ez még mindig téma.
„Szeretném azt látni, hogy 25 év múlva már nem fogjuk azt mondani, hogy ez egy kérdés. Ez nem kérdés. Az építész, az építész.
A magyar nyelvet például pont azért szereti, mert nincsenek benne női és férfi különbségek. Az asztal és a szék, egyszerűen asztal és szék, csak mi osztjuk fel olykor az utat, hiszen az orvos és a tanár vagy az énekes is lehet nő vagy férfi anélkül, hogy görcsösen jelezni akarnánk az elnevezésben a nemét” – mondja.
A férfiak felhőkarcolói és a lágy formák női energiái
A beszélgetés előtt felidéztem néhány makacsul terjedő mondatot, hogy „a férfiak magasba törő, maszkulin épületeket terveznek, a nők pedig a lágy formákat kedvelik” vagy, hogy „ezen a terven látható a finom női kéz lenyomata”. Ezzel nem terjeszteni szeretném ezeket a káros gondolatokat, hanem megemlíteni, hogy érzékeny pontot sikerült érintenem és az interjú egy pillanatra feszült fordulatot vett. De ez teljesen érthető. „Őszintén szólva, ettől a megfogalmazástól kiráz a hideg. Főleg azért, mert személyes és nagyon rossz tapasztalatom van azokról, akik ilyesmit mondanak
– számomra ez mindig egy hatalmas red flag.
Ha valakitől ezt hallom, tudom, hogy érdemes nagyon óvatosnak lennem. Ez a mondat ugyanis nem más, mint egy durva lekezelés, finoman csomagolva. Az ilyen emberek még mindig egy bizonyos skatulyában látják a női jelenlétet a szakmában.”
Szegeden volt egy konferencia 2016 körül, aminek az volt a címe, hogy Terek nemei, nemek terei, ahol tartottam egy előadást – meséli. Nóra témája pontosan ezekre az említett káros eszmékre reagált, arra a kérdésre válaszolva, hogy vajon van-e női építészet. Nem árulok zsákbamacskát azzal, ha elárulom, hogy az előadásban azt bizonyította, hogy nincs ilyen. Pontosabban, hogy nem érhető tetten egy-egy műben a nők kézjegye, gondolkodásmódja, pusztán a nőiségük miatt.
„Azáltal, hogy valaki organikus teret tervez vagy lágy formákkal dolgozik nem lesz nőies egy tér, csak mi mondjuk rá azt.”
A formaválasztást, a térbeli megoldásokat a helyzet adja és nem a nőiség lenyomatai. „Egy épületnek nem az alkotója miatt kellene »nőiesnek« lennie, hanem a használója miatt.” Nóra szerint az építészet bizonyos értelemben alkalmazott művészet, amelynek célja az univerzális, inkluzív és befogadást segítő téralkotás. A hangsúly nem az alkotó személyén, hanem a használaton van.
Mi éltetjük a különbségeket
Száz évvel ezelőtt is dolgoztak női építészek, tervezők, csak a férjük nevén futottak a tervek és ők írták alá azokat. Mindig voltak kiemelkedő, jó önérvényesítő képességű nők, akik megtalálták az utat, hogy a koruk sztereotípiáit valamilyen módon átugorják. Nóra arról beszél, hogy ez manapság is így van, hiszen vannak olyan diákjaik, akik nőként szerkezettervezéssel, városépítészettel foglalkoznak.
„Átéltem én is anno a »női-férfi területek« átlépésével járó kellemetlenségeket és az akadémiai életben is voltak kínos helyzeteim. Amikor 28 évesen friss köztestületi tagként beléptem egy tudományos bizottsági megbeszélésre, megkérdezték, hogy kinek az unokája vagyok."
Olyannyira általános nézet az, hogy melyik szakma női és férfi, hogy egyik belsőépítész kollégájának is gyakran magyarázkodnia kellett, mert amellett, hogy nagyon jó szakember, történetesen egy családos férfi.
Továbbra is a történeti háttér, megszokások és nyelvi fogalmak miatt él bennünk, az „asszony, tessék visszamenni a konyhába” vagy éppen a „férfi vagy építsd fel, szereld meg” tudat.
Előző évben volt lehetősége egy egészen más nézőpontot is megtapasztalnia Finnországban az Aalto Egyetemen, ahol szerinte ezen a kérdésen már rég túl vannak. „Az Alton teljesen természetes az, hogy érzékenyítő workshopokat, segítő hálózatokat alakítanak ki és elég szigorúan kezelik, hogy mindenkinek egyenlő esélyei legyenek.” Itthon az ilyen jellegű „megkülönböztetés” leginkább az előttem lévő generáció szakmai életében volt jelen, aztán az én generációmon belül elindult egy átmenet – mondja.
„Magyarországon ezt még tanuljuk és vannak trendbeli hullámzások, de a nagy tendenciát szemlélve jó irányba tart a változás.” Nem könnyű szerinte ez a feladat, mert egy hagyományokon alapuló társadalomban nehezen mozdul minden és a változásokra adott reakció is lassú. „A sémák működnek és kihívás a sémákból kilépni.” A nőknek is nehéz elfogadni azt, hogy van lehetőségük, sokszor meg is ijednek ettől – fűzi hozzá.
Kis lépésekkel fejlődünk
A győri egyetemen, ahol Nóra oktat, az elmúlt öt évben érezhetően elindult egy „sémabontó” fejlődés. Szerinte most egy kifejezetten jó periódusban vannak, ahol a hangsúly egymás tiszteletén, elfogadásán és elismerésén van. „A legnagyobb változás a kommunikáció szintjén történt. Természetesen ebben a vezetői szándék és a mintamutatás a legmeghatározóbb.”
Kialakítottak az intézményben egy összetartó, informális női szövetséget, amelyhez rengeteg őszinte beszélgetés és persze közös szándék is kellett, de ahogy ő mondja:
„végre sikerült komolyan venni és helyén kezelni a női hallgatókat érintő igazságtalanságokat is”.
A támogató közeg mindenkit erősebbé tett és nem kis eredmény, hogy a hallgatók láthatóan nyitottabbá váltak. „Már nem félnek felszólalni az egyenlőtlenségekkel szemben sem”.
Az erő nem a hangerőben van
Azért, mert egy olyan szakmában dolgozunk, ahol több a férfi, még nem feltétlenül kell férfi szerepbe bújnunk – mondja. „Ennyi év után azt gondolom:
bátran fel kell vállalnunk a nőiességünket ebben a szakmában is.
A korábbi generációkban azt láttam, hogy ez még tabu volt.” Szerinte azok a nők, akik döntéshozói szerepbe kerültek akkoriban, gyakran olyan légkört teremtettek maguk körül, amelyben megfagyott a levegő. „Nem férfiasnak lenni gyengeségnek számított.”
„Szerencsére már nem ez az egyetlen út, de néha ma is egyszerűbbnek tűnik egy-két dohányfüstös káromkodás közben a férfias keménységet mutatni, ha azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek” – fogalmaz őszintén a témáról Nóra. Majd gyorsan kiegészíti, hogy a fiatalabb generációknak már van bátorsága másképp érvényesülni. Nem feltétlenül akarnak „keményebbnek” látszani, mint a férfiak, hanem a saját szakmai kvalitásaik mentén építenek tekintélyt és bár az építőipar továbbra sem a legbefogadóbb közeg, egyre többször látni jó példákat, ahol a teljesítmény számít.
„A legnagyobb kontraszt és kihívás »kedvesnek« maradni egy alapvetően kemény szakmai közegben. Ez talán néha zavarba ejtő vagy meglepő mások számára, de én ebben hiszek” – mondja nevetve. Az erő nem a hangerőben és nem is abban van, hogy ki tudja jobban letörni a másikat. Lehet kemény döntéseket hozni úgy is, hogy közben nem válunk kíméletlenné, és lehet határozottan érvényesülni anélkül, hogy másokat háttérbe szorítanánk.
Nyitókép: Kaiser Ákos
