A sérülés nem veszteség, a tökéletlen nem hibás – tanítja a wabi-sabi filozófia. A japán kincugi technika nem rejti el a tárgyak repedéseit, hanem arannyal kiemelve egy új történet kezdőpontjává teszi azokat.
A kincugi, vagyis az „arannyal való egyesítés” művészete az egyik legszebb példája annak, hogyan válhat egy sérülés értékké. A 15. század óta a japán mesterek nem elrejtették a törést, hanem finoman kiemelték azt. A kincugi egyszerre restaurálási technika és költői szemlélet: a tárgy történetét nem eltagadja, inkább tovább írja és ünnepli.
A módszer alapja a természetes szömörcelakk, az urusi, amellyel a törött csészék, tálak és kannák darabjait újra egymáshoz ragasztják.
A lassan kötő anyagot a száradás után lecsiszolják, majd az illesztésekre finom arany vagy ezüst por kerül, amely nem fedi el a sérülés nyomait, hanem felhívja rájuk a figyelmet.
Megjelent az ECLECTIQ, az új építészeti magazin!
Már nemcsak az online, hanem a fizikai térben is közel hozzuk olvasóinkhoz az építészetet.
Épített hely a látvány korában
Beszélgetés Tojota Horigucsi professzorral.
A kincugival javított kerámia mindig egyedi. Aranyvonalaiban benne rejlik a kézművesség, a használat nyoma, a törés pillanata és a gondos helyreállítás, vagy inkább a gyógyulás dicsérete. A tárgy így közelebb kerül a tulajdonosához, a tökéletlenségétől lesz szerethetőbb. A technika mögött a wabi-sabi filozófiája húzódik meg, amely a tökéletlenséget és a múlandóságot is tudja ünnepelni. A vabi-szabi szerint mindaz, ami megkopik, megreped vagy megváltozik, nem veszít értékéből, sőt, épp ettől válik igazán emberivé.
A törésvonal az újrakezdés és gyógyulás jele is.
A finom arany varratok ennek a gondolatnak a legszelídebb jelképei, egy tárgy nem akkor szép, ha hibátlan, hanem akkor, ha története van. Ez az üzenet mai, tökéletességet és irreális szépségideálokat hajszoló világunkban még fontosabb, mint a 15. században volt.
Tárgyak, melyeknél a sérülés az igazi érték
A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs központ tulajdonában van egy 1926-ból származó német nyelvű Le Corbusier kötet, amely már önmagában is építészettörténeti csemege.
Azonban a benne található második világháborús bombaszilánkok még történelmi jelentőséget is adnak neki.
Lehel kürtje gyönyörű példája annak, amikor a tárgy sérülése legalább annyira értékes, mint maga a műtárgy:
a monda szerint a lech-mezei csata után ezzel sújtott le Lehel vezér Konrád császárra, és a végzetes ütéstől pattant le a kürt pereme.
Bár ma már tudjuk, hogy a Jász Múzeumban őrzött 12. századi, dél-itáliai eredetű darab valójában nem lehetett Lehelé, ez nem csorbítja már az értékét.
A geszti Tisza-kastélyban látható az a kézi csomózású türkmén szőnyeg, amelyen Tisza István életét vesztette, és amelynek amúgy is jelentős értékét ma már a merényletből származó golyónyomok is tovább növelik.
Így egyszerre megrendítő és felbecsülhetetlen értékű történelmi relikviává ez a tárgy.
A Tiszák öröksége új fényben
A geszti kastély a történelmi nagybirtokok világát idéző szálláshellyel várja a látogatókat.
A kincugi és a hozzá hasonló történetek arra emlékeztetnek, hogy egy tárgy értékét az anyaga vagy a kora mellett, az idő rajta hagyott nyomai is adhatják.
Egy repedés, lepattanás vagy sérülés olykor fontosabb történetet őriz, mint maga a tárgy.
Emlékeztet emberi sorsokra, történelmi pillanatokra és arra, hogy a tökéletlenség is lehet megőrzendő érték, sőt, egyenes szép is.
